BANK OF CHINA ÖSZTÖNDÍJASOK – 6. RÉSZ: BALOGH MARIANNA

Hála a Bank of China, a Zeneakadémia, és a Zeneakadémia Baráti Köre közös kezdeményezésének, 2014-ben elindulhatott a fiatal zenészeket anyagilag támogató Bank of China ösztöndíjprogram. A pénzbeli segítséget a zeneakadémisták arra használják, hogy – egyebek között – versenyre vagy mesterkurzusra utazzanak, hangszert javíttassanak, vagy éppen profi hangfelvételt készítsenek. A 2023/24-es tanévre tíz fiatal muzsikus kapta meg a Bank of China ösztöndíját, júniusig mindannyiukat bemutatjuk itt, a Legatóban.

A sorozatban ezúttal Balogh Mariannával találkozhatnak, aki harmadéves a Zeneakadémia Népzene Tanszékén, népi ének és citera-koboz-tekerő szakon. Az ösztöndíjból egy hangszert vett, egy kobozt, ami végre a sajátja, hiszen eddig kölcsönhangszereken játszott.

                                                   MARIANNA ÚTJAI

Az eddigi népzenész beszélgetőtársam mind azt mesélték, hogy már babakorukban is énekeltek körülöttük, hogy „az anyatejjel….”. Te ebből a szempontból is kivétel vagy.

Igen, nekem az életem eleinte egészen másfelé ívelt, sok mindent kipróbáltam. 

Pedig a kárpátaljai Nagydobronyban, ahol felnőttél, nyilván volt egyfajta népzenei hagyomány.

Persze, hogy volt. Táncegyüttesbe is jártam, népdalokat is énekeltünk. Voltak szüreti bálok és néptáncversenyek, de ez inkább szórakozás volt számomra, illetve ösztönös vonzalom a közösség felé. Nem volt tudatos részemről, csupán megéltem. Jóval később megkeresett egy lelkes egyetemistákból és szakiskolásokból alakult népzenei együttes, hogy vállalnék-e egy beugrást, mert megbetegedett az énekesnőjük. Énekes szólistaként akkorra már elég sokszor kipróbáltam magam, de népdalénekesként soha. 

Mit énekeltél azelőtt?

Leginkább az 1970-es, 80-as, és 90-es évek világslágereit zongora-, vagy gitárkísérettel a család, a barátaim, és a magam szórakoztatására. Emellett zsoltárokat és dicséreteket egyházi körökben. Egy ideig a gyülekezet orgonistáját is helyettesíthettem, én ugrottam be a reggeli istentiszteletekre. És néha jazzt is énekeltem.

És akkor megkerestek a népzenészek…

Igen, és azt gondoltam, miért ne? Itt a lehetőség, hogy kipróbáljak valami újat!  Ez olyan jól sikerült, annyira felszabadító élmény volt, hogy én lettem a zenekar állandó énekese öt éven keresztül. Sodró együttes volt a nevünk.  A felkérések között szerepelt táncházi muzsika is, így például meghívtak minket a tiszapéterfalvi néptánc és népzene táborba. A tábort Pál István édesapja és édesanyja, Katalin és Lajos szervezte, a huszonhét éve működő esemény mára hagyománnyá nőtte ki magát. Egy olyan szakmai közösséget vontak be, amely óriási hatással volt az otthoni táncházmozgalom képviselőire. Évente kialakult egy több mint hatszáz fős közösség, szívtuk magunkba a rengeteg új ismeretet. Engem is lenyűgözött, de akkor még nem éreztem, hogy ezzel szeretnék foglalkozni.   

Hány éves voltál?

Tizenhét.  Akkor már egy éve egyetemista voltam Debrecenben. (az ukrán iskolarendszerben tizenhat évesen érettségiznek – a szerk.)

Mekkora váltás volt elköltözni tizenhat évesen egy ismeretlen nagyvárosba?  

Nagydobrony zárt, ingerszegényebb világ, ahova lassabban jutottak el a változó kulturális tartalmak. Ez egy olyan hagyományos közösség, amely csak nagyon kevés helyen lelhető fel. Mindenki ismer mindenkit. Egyszerre van jelen a befogadás és az elutasítás attitűdje az új kultúrelemekkel szemben. Egy nagyon stabil értékrendhez tartja magát mindenki.

Nincsenek lázadók? Abból is elege lehet az embernek, hogy mindenkit ismer.

Sőt. Én is annak számítok. A lehetőség, hogy tizenhat évesen új világot lássak, új perspektívákat nyitott. Kíváncsibb voltam és talán bátrabb, mint a kortársaim, ki akartam próbálni új formákat, megismerni új világnézeteket. Viszont ahhoz, hogy ezt a rengeteg vágyat a megismerésre jól tudjam kezelni, és amit tapasztalok, azt megfelelő polcokra tehessem, elengedhetetlen volt az a konzervatív nevelés és az a közösségi értékrend, amit otthon kaptam. Ez a kettő egy nagyon szép, harmonikus úttá és iránnyá vált az életemben.

Mit tanultál a debreceni egyetemen?

Biológia szakra mentem. Az otthoni reál gimnáziumban nagyon jó tanáraim voltak, akik megszerettették velem a biológiát, így láttam benne potenciált. Aztán másfél év után mégis otthagytam az egyetemet, nem maradt semmiféle természettudományos ambícióm. Néha meg arra gondoltam, hogy milyen jó lenne színészmesterséget tanulni.

Mihez kezdtél Debrecen után?

Hazaköltöztem, és akkor jött a népzene meg a színházi élet. Hétvégenként egyre tobb fellépésünk volt a Sodró együttessel. Egyébként megviselt, hogy tizennyolc évesen már ilyen nehéz döntést hoztam és otthagytam az egyetemet.

A családod mit szólt ehhez?

Nem értették, hogy mit akarok. De hisz’ én sem tudtam! Hazaköltözésem után nem sokkal találkoztam a beregszászi színház egyik színészével, Gál Natáliával, aki színjátszó kört vezetett beregszászi főiskolásokkal, több ismerősöm játszott benne. Mivel főleg azért hagytam ott az egyetemet, hogy a művészetek felé közeledjek, így ez remek alkalom volt kipróbálni magam. Egy évvel később pedig főszerepet kaptam az „állandó” társulatban: Berettyán Nándor rendezte az előadást, az ’56-os forradalom emlékére készült Hubertusz címmel. Hatalmas megtiszteltetés volt, hogy én kaphattam meg Kapás Júlia szerepét, mindenképpen mérföldkőnek számít az életemben, és későbbi kapcsolatomban a színházzal.

A profi színészek hogy fogadtak?

Természetesen eleinte fenntartásokkal kezeltek…. aztán ez hamar oldódott, rengeteg figyelmet és segítséget kaptam, és azóta sokukkal nagyon jó kapcsolatot ápolok.

A szüleid megenyhültek, amikor ott ültek a premiereden?

Csodálatos érzés volt azzal a tudattal játszani az otthoni bemutatón, hogy ők ezt látják. Nagyon szeretnek és mindig a legjobbat akarják nekem, így a színházzal kapcsolatban is hamar belátták, hogy micsoda formáló ereje van annak, ha az ember azt csinálhatja, amiben igazán jól érzi magát. Nem mindig értik a döntéseimet, de most már elfogadják azokat. Ez jól működik közöttünk.

Két évet töltöttél a színháznál. Miért jöttél el?

Budapestre költöztem, hogy szakmailag fejlődhessek.  Felvételiztem a színművészetire, zsinórban négyszer, de mindig volt valamilyen akadályozó tényező. Közben jelentkeztem a Nemes Nagy Ágnes művészeti szakgimnáziumba, ahová felvettek, és elvégeztem az OKJ- képzést. Gyakorlatos színész végzettségem van, ez a besorolás.

Elkezdtél színészként dolgozni?

Nem, mert akkor jött egy három éves kihagyás, de olyan, amiben nem volt zene, és színház is kevés. Nagyon szélsőséges változás volt ez az életemben, főleg hogy eddig a pontig minden ambícióm az előadóművészetre fókuszált. Életre szóló lecke volt….

Nyilván volt hiányérzeted….

Szünet nélkül. Ebben az időszakban sokat dolgoztam, nehéz fizikai munkát végeztem, építkeztünk Kaposvár mellett, traktort is vezettem, bozótot irtottam, fúrtam-faragtam. Közben néztem a fűszálakat meg a kis fákat, amiket ültetettünk, és vártam, hátha megtapsolnak….aztán ennek véget vetettem. Megéreztem, hogy egyetlen dolog segíthet rajtam: az, ha bekerülök a Zeneakadémiára. Hetente utaztam Budapestre Pécsről és Kaposvárról, magántanárokhoz jártam, amikor csak tudtam, gyakoroltam a munka mellett, és sikerült úgy felzárkóznom nyolc hónap alatt, hogy felvettek az egyetemre.

Miben kellett felzárkózni?

Mindenben. Nem jártam zenei képzésre, csak kicsi gyerekként, míg zongorázni tanultam. A színházban volt hangképzés, elsajátítottam egy énekes attitűdöt, de a sanzonok, kuplék hangulata erős kontrasztot állít a népdalok előadói stílusával. Népi énekesként úgy érkeztem az egyetemre, hogy mindenki csak nézte: ebből vajon mi fog kisülni?

Mégis felvettek. Nyilván láttak benned fantáziát.

Így van, ebben most már nagyon sok megerősítést kaptam a tanáraimtól. A felvételinél is látszott rajtam, hogy iszonyatosan tudok küzdeni. Sok embert ismertem már az egyetemről annak köszönhetően, hogy gyakran forgolódtam népzenész körökben. Tulajdonképpen a Zeneakadémia megmentette az életem, olyan, mintha visszakaptam volna az identitásom. Csak akkor döbbentem rá, hogy mit értem el a felkészülés nyolc hónapja alatt, amikor összehasonlítottam a többiek felkészülési idejével a sajátomat.

Nyolc hónap alatt csináltad meg azt, amit a többiek tizenöt-tizenhat év alatt.

Ez érződik is. Sok esetben hiányoznak azok az alapok, amelyek meghatározzák a viszonyom a hangszerekhez, gondolok itt a magabiztosságra és a helyes önkifejezésre a hangszeres játék esetében. 

Nincs könnyű dolgod…

Nagyon nagy küzdelem volt hagyni magam lecsupaszítani, pedig erre szükség volt. Az előbb már említettem, sok dolgot hoztam magammal, ami nem összeegyeztethető azzal, amit a népzene képvisel. Nehéz volt ezeket elhagyni, volt egy erősen rögzült eszköztáram, ami eddig működött, mindig sikert értem el azzal, hogy énekeltem, tudtam hatni, önkifejezni a zenével. Amikor felvettek, nagyon vágytam arra, hogy végre történjen valami igazán jó, valami, ami rendezi és kitölti az elhanyagolt tereket bennem. A felvételi már óriási siker volt, de a többi még sokáig váratott magára.  És most jutottam el odáig – ezt már a tanáraimmal is megbeszéltük –, hogy elértem az origót, ahonnan már lehet szépen építkezni.

És hogyan tovább? Mennyi mindent lehet egy életbe, egy személyiségbe belezsúfolni?  Egyik nap népi énekesként lépsz színpadra, másik nap meg prózai szerepet játszol egy színházban, vagy sanzont énekelsz valahol?

Egy előadó, aki felteszi az életét egy műfajra, azt mondaná erre, hogy ezt lehetetlen jól megvalósítani. Én viszont azt hiszem, hogy ezt a sok alkotóelemet lehet szépen, harmonikusan arányítani egymáshoz. A zenével úgy szeretnék dolgozni, hogy kiegészüljön szöveggel, színházzal, tánccal, rengeteg gondolattal. Hiszek abban, hogy a legnagyobb hatást ezeknek az ötvözésével lehet elérni.

Meg lehet azt fogalmazni egy szóval, hogy mi lenne az a tevékenység, amire most vágysz?

Őszintén, nem tudom. Az előadóművész olyan nagyképűen hangzik. Van viszont egy kifejezés, ami nagyon tetszik, nem a sajátom, egy kedves ismerősöm találta ki, és megbeszéltük, hogy nagyon illik rám: kultúrszédelgő.

Bokor Gabriella