FŐZÉS HELYETT NAGYBŐGŐ

Ez a lány állandóan mosolyog, árad belőle a jókedv és a könnyedség. Pedig a hangszer, amit választott, nem nevezhető sem túl könnyednek, sem igazán nőiesnek. A huszonhárom éves, szingapúri Dinah Hew négy éve él Budapesten, a három éves alapképzést már befejezte a Zeneakadémián, jelenleg a mesterképzés első évét végzi Fejérvári Zsoltnál.

A történet úgy kezdődött, hogy egy lelkiismeretes szingapúri apuka – aki történetesen üzletember – elhatározta, hogy igen jó és sokoldalú nevelést biztosít kislányának. Dinah visszaemlékezései szerint épp ezért sikeredett a gyerekkora kissé hajszoltra, egyik különóra követte a másikat, balett, zongora, festészet, tanulta mindazt, amit a szülők szerint egy jó házból való lánynak ismernie illik. Egy ideig egyébként élvezte a sok féle elfoglaltságot, de amikor középiskolába került, már túlságosan megterhelőnek érezte, hogy ennyi területen kell helytállnia. Választania kellett, és mivel mindezek közül a zenét szerette legjobban, a zongorázás mellett tartott ki.

A középiskolában aztán újabb választások elé állították. Az órarendbe fakultatív tárgyakat kellett felvenni, a lányok között például igen népszerűnek számított a főzés. A másik lehetőség a zeneóra volt, itt a kóruséneklés vagy a vonószenekar között lehetett választani. Dinah főzni nem akart, elment hát a vonós órára, ahol megkérdezték, milyen hangszert szeretne tanulni. Mivel egyiket sem ismerte, rávágta, hogy a legnagyobbat. Aztán amikor odahozták a nagybőgőt, elbizonytalanodott, és amikor megpróbálta megfogni – nos, akkor már bánta, hogy így döntött. Nehezen tudta tartani a hangszert, és visszakozott volna, de a tanára meggyőzte, hogy azért néhány hét esélyt adjon magának. Eleinte kínlódott, fájtak az ujjai, az egész karja, aztán megbarátkozott a nagybőgővel, az együttzenélést a többiekkel pedig kifejezetten élvezte. Rájött, hogy a kamaramuzsika az, ami igazán neki való, ez az ő világa, nem pedig a zongorázás, amit ma már „one man show”-nak tart.

Így teltek a középiskolás évek, és Dinah sokáig nem tudta, hogy milyen egyetemre jelentkezzen, mert a zene mellett a történelem is érdekelte. Végül mégis a nagybőgő mellett döntött, és azt is elhatározta, hogy Európában fog tanulni, csak azt nem tudta, hogy hol. Aztán a sors úgy hozta, hogy kezébe került egy CD, amin magyar vonósok játszottak, köztük Járdányi Gergely bőgőművész, aki később az egyik első tanára lett a Zeneakadémián. A kérdés tehát eldőlt, elutazott ebbe az ismeretlen és messzi országba, és sikerrel felvételizett a Liszt Akadémiára. A kezdeti időszak – mint minden külföldinek – neki is nehéz volt, de idővel belerázódott a pesti életbe. Szingapúri tanárának szerencsére voltak magyar zenészbarátai, akik az első hetekben sokat segítettek, és lassan a nyelvvel is sikerült valamennyire megbarátkoznia.

Dinah az elmúlt három évben rengeteget játszott, és egyre jobban megszerette a kamarazenélést. A jövőjét egy jó zenekarnál képzeli el, de addig még van egy kis idő. Azt, hogy hol fog élni, még nem tudja, csak azt, hogy mindenképp szeretne Európában maradni. Budapestet is kedveli, sokat jár múzeumba, a szívéhez legközelebb a kortárs művészet áll, a festészetben éppúgy, mint a zenében. Időközben lettek barátai is, magyarok, koreaiak, japánok, a Zeneakadémián pedig egészen kivételezett helyzetben van: Dinah társai a nagybőgő szakon jelenleg kizárólag fiúk, akik – saját bevallása szerint – úgy kezelik őt, az egyetlen lányt a csoportban, mint valami hercegnőt. Úgyhogy élvezi az itteni életet, csak a konyhaművészet terén nem áll valami jól. Legfeljebb spagettit és különböző tésztaféléket tud  készíteni, hiszen főzni sosem tanult meg. Ezt viszont egyáltalán nem bánja, sőt, kifejezetten boldog, hogy annak idején, a középiskolában a főzőcskézés helyett a nagybőgőt választotta.

Bokor Gabriella