SAO PAOLO-I SZÍNEK A TERÉZVÁROSBAN

A zongoraművésznek készülő Thiago Bertoldi Brazília egyik legnagyobb városában, Sao Paoloban nőtt fel, de két és fél éve Budapesten él, a Zeneakadémián Eckhardt Gábor növendéke. Az itt eltöltött idő sok mindenre megtanította, ezek között a legmeglepőbb, hogy kiválóan beszél magyarul. Mivel azonban a magázódásban kevésbé magabiztos, abban maradtunk, hogy tegeződünk.

–Viszonylag későn, tizenhárom évesen kezdtél zongorát tanulni. Addig semmiféle szerepet nem játszott az életedben a zene?

-Három-négy éves koromban, amikor a nagynéném elővette az operalemezeit, én leültem a kanapéra, és képes voltam egy órán operát hallgatni. Ez kicsit furcsa volt neki. Aztán tíz éves koromig nem történt semmi, de akkor kaptam egy óriási, 42 darabból álló CD-kollekciót, amin egy brazil zongorista játszott. És emlékszem, hogy amikor meghallgattam Rahmanyinov 3. zongoraversenyét, elsírtam magam. Valamit csinált velem ez a zene, egyenesen belement a szívembe. Hihetetlen érzés volt, és akkor azt mondtam, hogy nekem játszanom kell. Abban az időben éppen vidéken éltünk, kértem a szüleimet, hogy írassanak be a zeneiskolába, elkezdtem zongorát tanulni, és kaptam egy pianinót is. Tizenhat éves voltam, amikor visszaköltöztünk Sao Paoloba, mert ott lehetőséget kaptam, hogy egy jobb zeneiskolában tanulhassak. Egy olyan ismerős zongoratanárnőhöz jártam órákra, aki korábban Bécsben tanult, és engem ingyen vállalt. Egy évvel később egy versenyen is elindultam, ahol harmadik lettem.

–Akkor megbizonyosodhattál arról, hogy tényleg jól döntöttél, amikor elkezdtél zongorázni.

-Igen, de persze hamar kiderült, hogy nehezebb, mint gondoltam, hiszen nagyon sokat kell gyakorolni meg tanulni. És bátornak lenni, hogy kiálljak a színpadra. De az érzés, amit a színpad ad, az azért nagyon jó…

–Sao Paoloban már jöttek a lehetőségek egymás után, koncertek, versenyek…..

-Négy évig minden évben játszottam az egyik leghíresebb nemzetközi zenefesztiválon Brazíliában. Ide évente körülbelül kétezren jelentkeznek, ebből választják ki azt a 180 embert, akit meghívnak a fesztiválra. Végül pedig egyetlen díjat adnak ki, és én azt nyertem el.

–És mivel nyertél? Kik azok a szerzők, akik az akkori, tizenéves lelkedhez a legközelebb álltak?

-Először az oroszok, aztán volt egy Beethoven-korszakom, de utána megint csak a romantika utáni oroszok, azaz Rahmanyinov, Prokofjev, Balakirev.

–Hogyan kerültél Budapestre?

-A Sao Paolo-i konzervatórium után nem akartam brazíl egyetemen zenét tanulni, mindenképpen Európába szerettem volna jönni. Aztán egyszer egy koncerten megismerkedtem egy magyar lánnyal, Verő Judittal, aki gyerekkora óta Brazíliában él, és ő javasolta a Liszt Akadémiát. A magyar konzul Sao Paoloban segített elintézni, hogy felvételizhessek a Zeneakadémiára. Mikor először megérkeztem Budapestre, rögtön annyira megtetszett a város, hogy tudtam, itt akarok maradni, nekem ez tökéletes. A Zeneakadémiát is nagyon megszerettem, most másodéves vagyok, és jó lenne a mesterfokozatot is itt megszerezni, szóval, szívesen maradnék még három évet. A zenében nagyon fontos a tradíció, és Magyarországon megvan ez az atmoszféra, benne van a hagyomány a levegőben. Nálunk is vannak jó zongoratanárok, de hiányzik a tradíció. Itt lehet bízni abban, ha a tanárom azt mondja, hogy Chopint, Lisztet, Bartókot nem úgy, hanem így kell játszani. Vagy például az orosz szerzőket, akik máig a kedvenceim. A tanárom például Moszkvában tanult, ahol szintén erős a tradíció, oda is szívesen elutaznék egyszer.

–Hogy tudtál két év alatt ilyen fantasztikusan megtanulni magyarul?

-Úgy, hogy beszélgettem, és beszélgetek azóta is rengeteget. A kezdetekben voltam ugyan kétszer nyelvórán, de lassúnak éreztem a tempót. Nekem a nyelv olyan, mint a zene. Hallom, és próbálok beszélni, így sokkal jobb szerintem. Persze eleinte angolul beszéltem a társaimmal, de mindig kérdeztem, hogy ez hogy van, miért van így, rádiót hallgattam, tévét  néztem, és sikerült.

–Az órák magyarul folynak?

-A zongoraórák meg a kórus igen, a többi angolul.

–Hol énekelsz?

-Az Alma Mater kórusban. Ez úgy kezdődött, hogy én Sao Paolo-ban már dolgoztam korrepetitorként. Ott többen azt mondták, hogy jó hangom van, ezért elkezdtem az énektanulást, és azt is nagyon szeretem.

–A zongora szakon még csak másodéves vagy, de már elkezdted a koncertezést.

-Igen, most például majd Brazíliába megyek koncertezni, de itt is játszottam már pár helyen. Csináltunk már hangversenyt a Brazil Nagykövetségen is.

–Otthon ez nyilván nem lenne különleges, itt, Budapesten viszont kifejezetten érdekes, hogy több brazil szerzőt is felveszel a repertoárodba.

-És látom, hogy ez tetszik a közönségnek. Néhány hete például az Óbudai Társaskörben volt egy fellépés, egy dél-amerikai kórusnak volt koncertje, és közben zongoráztam is. Egy Villa Lobos darabot játszottam, ami annyira tetszett a nézőknek, hogy még kiabáltak is! Ilyet Magyarországon még nem láttam, nekem mostanáig úgy tűnt, hogy itt kevésbé temperamentumos a közönség, mint Brazíliában.

–A mindennapi életben mi az, amit itt jobban szeretsz, mint otthon?

-A régi stílus nagyon tetszik, az, hogy gyönyörű a város. A másik meg, hogy Budapest sokkal biztonságosabb, mint Sao Paolo, ha itt este elmegyek szórakozni, utána nyugodtan sétálhatok   hazáig. Brazíliában ezt nem tehetném meg, ott rettenetesen rossz a közbiztonság. Ami viszont otthon jobb, az a sok napsütés. Én bírom a hideget, de azért ez a tél most túl hosszú volt. És persze hiányzik a család, a társaság, de minden nyáron hazamegyek két hónapra, akkor meglátogatom őket.

–Mások itt az emberi viszonyok?

-Mások. Itt nehezebb bekerülni egy társaságba, utána viszont teljesen elfogadnak. Brazíliában   könnyebb megismerkedni, de a barátkozás nem annyira komoly. Ott mindenkinek mosolyogsz, mindenkinek megadod a telefonszámodat, de aztán úgy marad, nem lesz belőle semmi. Felületesebb az egész. Itt, Magyarországon most már kialakultak igazi barátságaim.

–Biztos előfordul néha, hogy nagyon vágysz valamilyen otthoni ízre.

-Igen, de nagyon szeretek főzni, és mindent el tudok magamnak készíteni. Amikor jönnek ismerőseim otthonról, hozatok velük feketebabot, maniókalisztet, azokból meg tudom csinálni a brazil ételeket, de a magyar konyhát is imádom. Nagy kedvencem például a pörkölt galuskával, vagy a paprikás csirke, és meg is tudom főzni!

–Thiago, te nagyon otthon érzed magad itt, Budapesten….

-Abszolút. És megmondom őszintén, egyelőre nem is tervezem a visszaköltözést Brazíliába. Ha sikerül elintézni, nagyon szívesen maradnék Magyarországon.

Bokor Gabriella