EMBERI HANGOK

Devich Gergő filmekről és könyvekről ugyanolyan lelkesedéssel képes mesélni, mint zeneszerzőkről és darabokról. Csellózni már korábban is hallottam, de ez az oldala új volt számomra. Az, hogy a zenén kívül még mi minden hozza lázba, azon a koncerten derült ki számomra, ahol átvehette a Concorde Tehetség Díjat, vagyis azt az elismerést, amellyel a Baráti Kör egyik jelentős támogatója, a Concorde Értékpapír Zrt. minden évben egy-egy sugárzóan tehetséges zeneakadémistát jutalmaz. Gergő, a legújabb díjazott, Mező László és Varga István másodéves növendéke az Akadémián, de már meglehetősen komoly és sűrű szakmai múlt áll mögötte: több rangos verseny győztese, 2014-óta Junior Prima díjas, és gyakori fellépései okán a közönség is egyre jobban ismeri. Mikor leültünk beszélgetni egy interjú erejéig, úgy döntöttem, hogy – ismerve a széles érdeklődési körét – ezúttal nem a zene lesz a kiindulópont.

Kezdjük Bergmannal.

Őt nagyon szeretem. Úgy egy évvel ezelőtt találkoztam a filmjeivel, zenészként persze az Őszi szonátával kezdtem. Nagyon tetszett, de az igazán sokkoló élményt a Suttogások és sikolyok okozta, amit közvetlenül utána néztem meg. Ezután egy hétig nem tudtam magamhoz térni. Azt gondolom, hogy az egész életemre kitörölhetetlen hatást gyakorol Bergman. Én hívő, református családból jövök, és annyira együtt rezonáltam ezekkel a filmekkel, annyira személyesnek éreztem azokat a problémákat, kérdéseket, amiket felvet!

Ebben a hit játszana szerepet? Nem inkább a személyiségére rezonálnak ezek a filmek?

Valahogy úgy érzem, hogy akinek a személyes életében ez nem annyira fontos, annak nem jelent annyit A hetedik pecsét. Persze, lehet, hogy ez nem igaz, erről lehetne vitatkozni, de annyira együtt éreztem a Lovaggal A hetedik pecsétben, annyira azt éreztem, hogy nahát, ez én vagyok! Nagyon nagy élményt jelentett a Persona is, meg az Úrvacsora, ezeket emelném ki, de szinte minden filmjét láttam. És olvasom is Bergmant: a Vasárnapi gyerekek című kisregénye például fantasztikus.

Milyen üdítő egy zenésszel erről beszélgetni!

Zenészként persze azt is figyelem, hogy milyen zenéket használ. Nagyon sok Bach-darab szólal meg ezekben a filmekben, és most egy szentségtörésnek tűnő dolgot fogok mondani: ezek a zenék ide vannak kitalálva. A Suttogások és sikolyokban a c-moll csellószvit Sarabande tétele szólal meg kétszer, talán a két leggyönyörűbb pillanatban. Ott elfogynak a szavak, és azt tényleg csak zenével lehet kifejezni. A filmben ez Pierre Fournier előadásában hangzik el, ilyen gyönyörűen játszani ezt a tételt soha korábban nem hallottam. Akkora élmény volt, hogy azóta sokat hallgatok Fournier-val Bachot.

És amikor ön játssza ezt a tételt?

Benne van ennek a filmnek az aurája. Ezt már nem fogom tudni kitörölni soha.

Mi az, ami még olyan szenvedéllyel szeretett hobbi, mint a film?

Az irodalom, az egyik kedvenc íróm Thomas Mann. A varázsheggyel kezdtem, máig ezt szeretem legjobban, pedig szinte mindent olvastam tőle. Nemcsak a novellákat és a regényeket, hanem a tanulmányait is, sokat írt Wagnerről, Goethéről, Nietzschéről. Thomas Mann egyébként Wagneren keresztül jött: volt ugyanis egy intenzív Wagner korszakom, amikor felfedeztem magamnak. Ezt egyébként Batta tanár úrnak köszönhetem, mert a zenetörténet órákon nagyon megszerettette őt velünk. Elkezdtem a neten tanulmányokat keresgélni róla, és rögtön elém dobta Thomas Mann nevét. Akkor még nem olvastam tőle semmit, kérdeztem a családomat, hogy mivel kezdjek, és ők A varázshegyet ajánlották.

És a filmek hogyan jöttek?

Ott az lehet a magyarázat, hogy egyszer a nővéremnél megláttam a polcon egy Tarkovszkij-összkiadást. Gondoltam, jön úgyis a téli szünet, megnézem ezeket a filmeket. Szóval Tarkovszkijjal kezdtem, rajta keresztül jutottam el Bergmanhoz, és aztán kedvet kaptam, hogy jobban megismerjem azt a modern európai filmet, ami a 60-as években született, érzékeltem, hogy ez egy különleges világ. Mostanában épp Antonioni és Bunuel filmjeit nézem.

Azok nagyon jók…

Igen, miután megnéztem egyet, napokig csak arról tudtam beszélni!

Szenvedély a film, szenvedély az irodalom, a zene pedig szenvedély és munka?

Persze, mert hazugság lenne, ha azt mondanám, hogy mindennap a legnagyobb örömmel ülök le gyakorolni. Néha azt érzem, hogy inkább olvasnék, vagy kimennék sétálni a Ligetbe. Szóval ez egyrészt munka, meg az ember egy ponton rájön, hogy ha jól akarja csinálni, akkor gyakorolni kell és kész. Muszáj, ez az alap.

A hangszerválasztás hogyan történt?

A szüleim a zongora felé próbáltak irányítani, hiszen anyukám mégis csak zongoraművész, abban jobban tudna segíteni, meg van otthon zongoránk…

Cselló nem volt?

Nem. Szóval a zongora kézenfekvő lett volna, én viszont ragaszkodtam ahhoz, hogy csellózni szeretnék.

Mi a legszebb a csellóban?

Az, hogy ez áll legközelebb az emberi hangtartományhoz. Csellón mind a szoprán regiszter, mind a legmélyebb basszus megszólal, tehát azt gondolom, hogy ez a legtermészetesebb hangszer. Még a méretei is a leginkább hasonlítanak az emberi méretekhez.

Mint egy másik embert, úgy öleli magához.

Pontosan.

És most egy igen sokat látott csellón játszik, amit a nagypapája hagyott önre. ( Devich János gordonkaművész, a Zeneakadémia professor emeritusa, a Kodály Vonósnégyes alapító tagja 2017-ben hunyt el – a szerk.)

Két-három évig egy Pejtsik Árpádtól kölcsön kapott hangszeren játszottam, egy Havas-csellón, aztán kinőttem ezt a hangszert. Elindultunk csellót keresni, a nagyapám hangszere akkor még szóba sem került, mert úgy gondoltuk, hogy az méretben viszont túl nagy lenne. Aztán amikor egyszer nála ebédeltünk, azt mondta, hogy mégis csak próbáljam ki. Kézbe vettem, és azonnal volt valamiféle kapcsolat közöttünk a csellóval, éreztem, hogy ez jó lenne nekem. Óriási élmény, hogy ő ezt nekem adta, hiszen az emberhez hozzánő egy hangszer, a társa lesz. Nekem hat éve van meg, neki negyven évig volt a társa. Nem kölcsön, vagy egy bizonyos időre adta, hanem rám bízta ezt a csellót.

Ennek a hangszernek aztán tényleg van lelke. Egyébként ki az a szerző, vagy melyik az a darab, ami mostanában a leginkább foglalkoztatja?

Szeretnék minél több Sosztakovicsot játszani. Az a nagy álmom, hogy eljátszhassam a 2. Csellóversenyt, és az utolsó darabját, egy brácsa szonátát, amit Daniel Shafran írt át csellóra. Ezek a darabok az utolsó alkotói korszakában születtek, Sztálin halála után, amikor végre kikerült a nyomás alól, és sokkal személyesebb zenéket kezdett írni. Ez a kései Sosztakovics nagyon közel áll hozzám.

Mennyire vonzza a színpad? Mennyire érzi magát ott szabadnak?

Nem mondom, hogy különösen vonz, hogy kényszerem van színpadon lenni, de nem is feszengek. Azt mondanám, hogy olyan természetesen jól érzem magam.

Vagyis kamarazenész vagy szólista?

Elsősorban még tanuló. Nem tudom, hogy belőlem mi lesz. Van, aki alkatilag sem alkalmas arra, hogy szólista legyen, én meg még egyszerűen nem tudom. Nem érzem magam alkalmatlannak, de azt sem mondanám, hogy nekem valami hatalmas belső késztetésem van a szólista pályára, mert nagyon szeretem a kamarazenét, abban is el tudom magam képzelni. Vagy egy jó zenekarban.

De hát mi az, amire vágyik?

Arra, hogy minél jobban megtanuljak csellózni. És azt, hogy ez mire lesz elég, még nem lehet tudni.

Bokor Gabriella

[hana-code-insert name=’devich’ /]