„KAMARAZENÉT TANÍTANI A LEGJOBB DOLOG A VILÁGON….”

Az első személyes élményem Devich Jánossal az volt, amikor egyik régebbi növendéke koncertje után épp előttem állt a gratulálók sorában. „Tanár úr, mikor megyünk kávézni?”- kérdezte tőle egykori tanítványa, és ebből a félmondatból sok minden kiderült. Például az, hogy ezek még a legjobb tanár-diák viszonyon is túlnövő emberi kapcsolatok. Azóta többektől hallottam, hogy nem csak kiváló tanárnak tartják, hanem szeretik is. Devich János gordonkaművész – aki a Kodály Vonósnégyes tagjaként harminc éven át járta a világot -, a Kamarazene Tanszék professzoraként vonósnégyest és zongorás kamarazenét tanít. 2005 óta egyben a Zeneakadémia rektori tanácsadója.

Egy 2010-ben készült Legato-interjúval búcsúzunk Devich Jánostól

– Amikor gyerekek voltak, hogyan történt a hangszerválasztás? Egyértelmű volt, hogy Sándor hegedülni, Ön pedig csellózni fog?

– Nem, mindketten hegedűvel kezdtünk, de amíg a bátyámnak az első pillanattól kezdve tökéletesen állt a kezében a hangszer, rólam ezt nem lehetett elmondani. Amikor aztán a testvérem felvételizett a Konzervatóriumba, apám engem is magukkal vitt. A tanár megnézte a kezemet, és azt mondta, hogy persze, felveszik a bátyámat hegedűre, de akkor nekem is jönnöm kell, mégpedig csellózni. Így kezdődött.

– Addig ez nem is jutott eszébe?

– Nem, nálunk nem volt muzsikus a családban. Édesapám festőművész volt, a szomszédunkban Aba Novák lakott, Barcsay is többször megfordult nálunk, szóval ilyen légkörben nevelkedtünk. A művészetek iránti érdeklődést örököltük apánktól, a rajztudást, a kézügyességet viszont nem. 1946-ban aztán azt mondta, hogy olyan pályát kell választanunk, aminek lehetőleg semmi köze sincs a politikához, és a zene épp ilyen. Elkezdtünk tehát muzsikálni, és egy jól megalapozott családi háttérrel, nem szuperzseniként, de lelkiismeretesen, és az átlagosnál talán egy kicsit több intelligenciával megáldottan csináltuk azt, amit apánk mondott. Az ő szava döntő volt számunkra, „jó fiúk” voltunk, és szorgalmasak.

– De azért szerette is, amit csinált, igaz?

– A hegedülést nem, de a csellózást az első pillanattól kezdve élveztem. És meglepő módon – szemben a hegedűvel, amivel kínlódtam – a cselló elég hamar sikerélményt is adott. Játszottam növendékkoncerteken, nagyon szerettem, és nem volt kérdés, hogy megtaláltam az utamat. Aztán jött egy pillanat, amikor elbizonytalanodtam: A zenei gimnáziumban volt egy fantasztikus művészettörténet tanárnőm, nagyon izgalmas órákat tartott, ehhez jött még, amit apámtól láttam, az otthoni légkör, a képzőművészet, amibe tulajdonképpen belenőttem…. szóval, akkor elgondolkodtam, hogy esetleg művészettörténész lennék. Érettségi után tehát két út állt előttem, de mit ad Isten, abban az évben épp nem indult művészettörténet-szak az ELTE-n. Úgyhogy a cselló mellett döntöttem.

– Azért ezek biztos nem véletlenek….

– Talán tényleg nem azok. Pontosan emlékszem a zeneakadémiai felvételimre, olyan hőség volt, hogy a vizsga csak egészen rövid ideig tartott. Persze, addigra már a tanárok is többnyire ismertek.

– Mikor alakult ki Önnél, hogy jobb együtt muzsikálni, mint egyedül?

– Utólag. Valljuk be őszintén, minden hangszeres, aki bekerül a főiskolára, eleinte szólista-karrierre vágyik. Aztán kiderül, hogy minden ezredik csellistából lesz egy Perényi Miklós, vagy egy Várdai István. Azt, hogy mekkora öröm együtt muzsikálni, akkor vettem észre, amikor kiderült, hogy nem leszek egy Perényi szintű szuper-szólista, viszont egy nagyon jó csapatot sikerült összehoznunk a Zeneakadémián. Sebestyén kvartett néven megnyertük itthon az igen jelentős, nemzetközi Haydn-vonósnégyes versenyt, ez pedig úgy elindított a pályánkon, hogy már nem volt visszaút. (A Sebestyén Kvartett 1970-ben vette fel Kodály nevét – a szerk.) Mondom is mindig a növendékeimnek, hogy az, aki vonósnégyesezik, és szereti, vegye tudomásul, hogy a világ legszebb dolgát művelheti. Kevés ehhez fogható gyönyörűség van. Egyrészt a műfaj irodalma, másrészt a közös muzsikálás érzése. Aztán a millióféle lehetőség az előadásban, a különböző színekben, variációkban, karakterekben, ez mind-mind csodálatos. Gyakran mondják, hogy a vonósnégyes tulajdonképpen négy ember okos beszélgetése. Mindenki hozzáadja a magáét.

– Hihetetlen szenvedéllyel beszél erről, azonnal elhiszem Önnek, hogy a vonósnégyesezés a világon az egyik legcsodálatosabb dolog. Ugyanakkor legendák keringenek arról, hogy hosszú távon nagyon nehéz együtt maradnia ennek a négy embernek, hiszen rengeteg a súrlódási felület.

–Igen, ez tényleg nem egyszerű. Eleinte kell például valamiféle érdekszövetség. Ez azt is jelenti, hogy ha egy bizonyos idő múlva nem folyik be elég pénz a kvartettezésből, akkor bizony jönnek a nehézségek, hiszen a tagok ekkor már huszonöt-harminc évesek, és többnyire egy családot is el kell tartaniuk. Ilyenkor – mondjuk meg őszintén – az egyik elmegy zenekarba, a másik tanítani, tehát mindenki más úton-módon kezd el pénzt keresni. Akinek viszont bejön a számítása – ilyenek voltunk mi -, és attól kezdve végigcsinálja, akkor azért ez az eszméletlenül szép irodalom összetartja ezt a négy embert. Persze, tudjuk, hogy emberileg sem könnyű, közismert mondás, hogy egy kvartett tagjai több időt töltenek egymással, mint a saját családjukkal, de megint csak azt tudom mondani, hogy ha nincsenek megélhetési gondok, akkor a vonósnégyes-irodalom utolérhetetlen szépsége nagyon erős összetartó erő. Egyetlen muzsikust azért irigyelek: nem a zongoristát, nem a csellistát, nem a hegedűst, nem a karmestert…. Tudja, kit? Az énekest. Az, hogy valaki el tudja énekelni Kalaf áriáját… Az valami gyönyörűség lehet! Sajnos ebben soha nem volt részem, de legalább el tudom képzelni.

– Milyen kár, hogy nem tud énekelni, azt is mennyi szenvedéllyel tanítaná! De maradjunk a vonósnégyesnél. Miről beszél elsőként a növendékeinek, a „kezdő vonósnégyesezőknek”?

– Először is erről a bizonyos irodalomról. Többnyire Mozarttal, Haydn-el, kisebb Beethovenekkel kezdünk. És mindegyik darabban van egy-két olyan pillanat, amikor egyszerűen nem tudja megérteni az ember, hogy egy-egy növendék miért nem lobog, vagy nem sírja el magát a gyönyörűségtől. Micsoda imák vannak már a fiatal Beethovennél a Jóistenhez! Az valami csodálatos! Ilyenkor azt mondom a növendéknek, hogy képzeld magad egy templomba, és ott van előtted egy feszület. Vagy gondoljon csak a természetre, hány pillanata van a vonósnégyeseknek, amikor megvillan ebből valami, egy gyönyörű, napsütötte fa, egy színes virág, egy rettenetes vihar, minden ott van a vonósnégyesben, minden, higgye el. Az emberi karaktereket is meg lehet ismerni, azt, hogy a zeneszerző abban a pillanatban, amikor azt a bizonyos frázist leírta, vajon kire gondolhatott, hogy ez egy szerelemes történet-e, vagy egy hősies történet, esetleg egy nagy barátság, egy csalódás, vagy egy nyomorúság, kínszenvedés….. szóval minden ott van, minden taktusban és frázisban. Annyira jó ezt mind megmutatni a gyerekeknek, és figyelni közben a tekintetüket. Néha, amikor valami nagyon jól sikerül, látom a szemükön, hogy hálásak.

– Ez a kvartettezés zenei oldala. De milyen személyiségvonások kellenek ahhoz, hogy valaki alkalmas legyen a kamarazenélésre?

– Ennek a bizonyos közös felelősségvállalásnak a képessége, a közösségi lét képessége. Mondok egy triviális példát: ha egy kupéba beszáll hat ember, érezni lehet, hogy a több órás út alatt kivel fogok tudni kapcsolatot kialakítani. Ez megmutatkozik a gyerekeknél is, van, aki leül, eljátssza magának a saját szólamát, még az is lehet, hogy kiválóan, de látszik, hogy nem kommunikál a másikkal, nincsen semmiféle kapcsolatteremtő képessége. Persze, ezen is lehet segíteni. Nagyon érdekes egyébként, hogy milyen sokat számít ebben a tekintetben az illető növendék mozgása. Az a szerencsés, ha a hallgató megmozdul a hangszerével együtt, – és ez nem pozőrség, nem a cirkusz része -, hanem annak a kifejeződése, hogy teljesen természetes módon, testileg is képes követni a zene hullámzását. Van, aki ezt magától hozza, és rögtön megmozdul, van, aki nem, aki nem akar, vagy nem mer játszani a másikkal, csak nézi a kottát. Azért néha ezen is lehet kicsit javítani.

– Fel lehet őket oldani?

– Sokukat igen, ehhez néha két-három hónap, néha egy fél év kell. Tudja, kamarazene tanárnak lenni a legjobb dolog a világon, nekem ugyanis nem igazán kell törődnöm az illető hangszeres képességeivel. Az a főtanszak dolga, ott nagyszerű kollégáim megtanítják őket hegedülni, zongorázni, nekem már nem kell azzal foglalkoznom, hogy hogyan fogja a növendék a vonót. Én mindig azt mondom, hogy tessék megmozdulni, és példákat is sorolok, olyan muzsikusokat, akik mozgással is követik a zene változatosságát. Tőlük aztán lehet tanulni. Azt szoktam tanácsolni a gyerekeknek, hogy képzeljék el a következő jelenetet: lenn ülnek a nézőtéren, és magukat nézik a színpadon. Mit várnának el? Mit adjon nekik az a művész, ott fenn a pódiumon? Hiszen a koncerthez nem csak a zene, hanem egyfajta, a zenével való együttélésnek a produkciója is hozzátartozik, és ennek egyik eleme a mozgás. Én ezt nagyon fontosnak tartom.

– Ön aztán pontosan tudja, mi mindent jelent az, hogy „színpad”. Viszont úgy tűnik, hogy amióta nem koncertezik, a tanításban is nagyon jól megtalálta magát, látszik, hogy ezt is élvezi.

– Egészen más élmény ez. Mert persze, óriási boldogság eljátszani koncerten egy vonósnégyest, ráadásul jól. Az a karrierhez, a sikerhez kapcsolódik, a tanítás viszont egy másfajta, mondjuk így, emberi öröm, de az „örömmennyiség” ugyanakkora! Sok olyan növendékem van, akivel el tudok beszélgetni, akivel elmegyek meginni egy kávét. Szeretem ezeket a gyerekeket, hihetetlenül nyitottak. Meg azt is látom, hogy ha ők körülöttem vannak, én is fiatal maradok, és ez azért nagyon jó érzés.

Bokor Gabriella