A GITÁR AZT MONDJA: I LOVE YOU

A gitárral mindannyiunknak vannak történetei, és minden családban van legalább egy gyerek, aki már kért gitárt karácsonyra. A hangszer varázsa – legalább egyszer életében – mindenkit megérintett már, a kulisszák mögé azonban nem látunk. Arról, hogy milyen ez a – számunkra titokzatos – „gitáros világ”, Eötvös József gitárművésszel, a Zeneakadémia Vonós Tanszékének vezetőjével beszélgettem. Közben szó esett Ki mit tud-ról, Pernye Andrásról, az egykori NDK-ról – vagyis egy időre megelevenedtek a hetvenes-nyolcvanas évek.

-Se gitár, se gitártanár nem volt abban az időben Pécsett, amikor ezt a hangszert választotta. Megpróbálta a lehetetlent?

-Valójában nem én választottam a gitárt, hanem édesapám. Az egyik osztálytársam harmadikban elment zeneiskolába, és nagyon érdekes dolgokat mesélt, én meg hazamentem azzal az ötlettel, hogy én is szeretnék zeneiskolába járni. Az énektanárunktól addigra már elég jól megtanultam furulyázni, arra gondoltam, hogy valamilyen fúvós hangszert választok, de a hegedű és a zongora is érdekelt. Édesanyám korábban zongorázott, úgyhogy ő nagyon örült, de édesapám nem lelkesedett, mondván, ha ő hazajön a munkából, nyugalmat szeretne, úgyhogy válasszuk a leghalkabb hangszert. Megnéztük a listát, abban az évben indult Pécsett először gitár szak, apám úgy gondolta, az elég halk, és nem fogja őt zavarni. Négyen voltunk ebben az akkor induló osztályban, és Horváth Béla tanított minket. Nagyszerű pedagógus volt, minden perc, amit vele tölthettem, öröm volt! Nem volt gitártanári diplomája, eredetileg hegedűt és harsonát tanított, és azokban az években végezte a tanárképzőt gitárból. Az első hónapban hangszerem sem volt, 1972-ben Pécsett nem lehetett olyan egyszerűen gitárt szerezni. Aztán lett saját gitárom, én pedig éjjel-nappal játszottam, kisebb darabokat is írtam. Hazamentem, és le sem vettem a kabátot, máris szedtem elő a gitárt.

Az első gitár – 1972

-Ez a fajta lelkesedés, hogy még a kabátot sem veszi le, meddig tartott ki?

-Úgy érzem, még ma is tart! Egy idő után viszont már nem csak gitároztam. Amikor kiderült, hogy írogatok is darabokat, meg elég jól furulyázom, a zeneiskola igazgatója, Dobos Laci bácsi azt javasolta, hogy tanuljak meg egy fúvós hangszeren is játszani. A fagottot ajánlotta, mert azt egyetlen diák sem tanulja, milyen jó lesz, ha engem sok kamaraprodukcióban tudnak majd használni. Fagott tanár ugyan nem volt az iskolában, de ott volt a csodálatos Csikós Miklós, aki oboát tanított. Ő foglalkozott velem, mégpedig úgy, hogy kinézte a „Fagott iskola” hátuljából a fogásokat, mert ez azért más, mint az oboa…mondom, ez még a hőskor volt. Aztán az első félév után átküldött a pécsi Konziba Keszler tanár úrhoz, aki Budapestről járt fagottot tanítani. Boldogan tanultam, mert így játszhattam olyan kamarazenét, amit gitárosként sohasem. Szóval ezt is nagyon szerettem, de ha édesapám otthon volt, ki kellett mennem gyakorolni a garázsba.

-És a kötelező zongorát is megszerette?

-Nagyon! Kaptam is egy rövid hangversenyzongorát, de ez csak úgy fért be a szobámba, hogy a zongora alatt bújtam be az ajtón. Végül is tele volt zenével a szobám, zongora, gitár, fagott…nagyon jó volt! Tizenhárom évesen úgy gondoltam, hogy a fagottal megyek tovább, de akkor jött Vácott az országos zeneiskolai gitárverseny, amit megnyertem. A zsűriben ott ült Szendrey-Karper László tanár úr, és meghívott az akkor készülő Gitáriskola tv-sorozatba játszani, Morvai Éva tanárnő pedig, aki a Bartók Konziban tanított, elkezdte rábeszélni a szüleimet, hogy engedjenek el Budapestre tanulni. Édesapám nem nagyon örült, mivel kitűnő tanuló voltam, ő azt szerette volna, ha „rendes” foglalkozást választok. Ebben az évben a Ki mit tud-on is elindultam, ahol eljutottam az országos selejtezőig. Ketten voltunk gitárosok Snétberger Ferivel, akit végül velem együtt kirúgtak. Azt mondták, hogy nagyon ügyesek vagyunk ugyan, de a klasszikus gitár nem való képernyőre. Viszont meghívtak a KISZ Központi Művészegyüttes Ki mit tud fórumára, ahol „melegen tartották” azokat a tehetséges fiatalokat, akik nem kerültek be a tévébe. Pernye András volt a klasszikus zenei tanácsadó, és az, hogy neki játszhattam kéthetente, az egyik legnagyobb ajándék az életemben. A tanácsokat, amiket akkor kaptam tőle, a mai napig továbbadom a növendékeimnek. És végül is Pernye Andrásnak köszönhetem azt, hogy zenész lettem. Édesapám ugyanis azt mondta, hogy tőle fogja megkérdezni, menjek-e zenei pályára, de ha a válasz előtt csak egy pillanatra is elgondolkodik, akkor nem enged. Emlékszem, álltunk az első emeleten, és néztük, ahogy jön fel Pernye András, nagyon nehezen járt már akkor. Izgultam nagyon, és amint felért, édesapám rögtön nekiszegezte a kérdést, Pernye pedig ránézett, és azt mondta: Elnézést, de ez kérdés? Hát ez természetes! Én nagyon örültem, édesapám kevésbé, de kénytelen volt engem zenei pályára adni.

-Elkerült Budapestre, a Bartók Konziba, és a gitár mellett döntött. A fagott nem hiányzott?

-De igen. Szerencsére voltak fagottos osztálytársaim, néha kölcsönkértem tőlük a hangszert. Lantozni is megtanultam, mert bekerültem a Belügyminisztérium reneszánsz együttesébe. Nagyon sok koncertet játszottunk, ez óriási fellépési gyakorlatot adott. A kollégiumban pedig alakítottunk egy rock együttest, a billentyűsünk Szekendy Tamás volt, a Capella Savaria későbbi csembalistája, Horváth Csaba volt a basszusgitáros, Gál Zoli pedig, aki most Keller Vonósnégyes és a Nemzeti Filharmonikusok brácsása, szintén gitározott. Én voltam a szólógitáros, játszottunk mindent, slágereket, rockot, saját dalokat. Nem pengetővel játszottam, hanem ujjal, és néha akkora vízhólyagok nőttek az ujjbegyeimen, hogy főtárgy órán alig tudtam játszani. Szóval sok mindent kipróbáltam, klasszikus gitár koncerteket is adtam, és tizenhat évesen nekiálltam annak a darabnak, amit addig senki sem játszott Magyarországon. A Rodrigo: Concerto de Aranjuez-hez még a tanárnőm sem tudott tanácsokat adni, úgyhogy a lelkesedés és a rengeteg gyakorlás vitt előre. Utána persze még meg kellett néhányszor tanulnom, hogy igazán jó legyen, de megvan a mai napig az a régi első felvétel, és végül is hallgatható. Tudom, hogy milyen technikai nehézségek árán sikerült azt ott megcsinálni. De átnyomtam! Olyan teltház volt, hogy a felső szintet is ki kellett nyitni. Ili néni, a portás, amikor úgy tíz évvel ezelőtt nyugdíjba ment, még mindig emlegette, hogy ez micsoda koncert volt!

-Ha ilyen nagy élet volt, ennyire elemében érezte magát, miért ment el mégis külföldre tanulni?

-Mert Magyarországon abban az időben nem volt egyetemi szintű gitárképzés. Mindenképp Weimarba szerettem volna menni, mert az akkori keleti blokkban ott volt a leghíresebb iskola és az legendás a tanár, Roland Zimmer professzor, akitől szinte minden évben versenygyőztesek kerültek ki.

-A várost is szerette?

-Nagyon. A régi NDK-ban voltak olyan városok, ahol a légkör politikai okok miatt nem volt annyira barátságos, de Weimar, a weimari kultúra elnyomhatatlan volt. Nagyon nagy kulturális élet volt, a mozi-klubokban olyan filmeket néztünk, amiket az NDK-ban máshol nem lehetett látni. Itt láttam például A tanú című filmet németül, ez máshol az országban elképzelhetetlen lett volna, de Weimarban levetítették.

-Weimar után hogy indult újra az élet?

-Hazamentem Pécsre, a főiskolán és a szakiskolában is elindíthattam a gitár szakot. Nagyon élveztem, egy gitárklubot is szerveztem, mesterkurzusokat rendeztünk, meghívtam művészeket koncertezni, jó hangulat volt. Nekem is egyre több lehetőségem adódott, mert a versenyeredményeim miatt akkor már elég sok külföldi meghívást kaptam szólistaként. A fesztiválokon olyan muzsikusokkal játszhattam együtt, akiket addig csak messziről csodáltam. Idén novemberben a Zeneakadémián rendezett Gitárfesztiválunkra eljött például Roberto Aussel, az egyik legnagyobb argentin gitárművész, akivel 1985-ben – én még diákként – az első külföldi fesztiválmeghívásomon egymás után játszottunk.

–És itthon?

-Az Esztergomi Gitárfesztiválon léptem fel, ami 1973-ban indult. A világon ez volt az első ilyen jellegű rendezvény, majd ötszáz résztvevővel, két héten keresztül, napi három koncert. Ezen a fesztiválon részt vettem diákként, majd később meghívott művészként, végül a fesztivál művészeti vezetőjeként is. A hőskorban – 1991-től 1993-ig – aki élt és mozgott, és valamit számított a szakmában, itt volt, keletről és nyugatról. Ha valaki itt jól játszott, az azt jelentette, hogy a következő jó néhány évben megvoltak a külföldi koncertjei. Én is sok meghívást kaptam, és ezek aztán hozták a következő koncerteket. Gyakran játszottam rangos fesztiválokon egyebek közt Ausztriában, Németországban, Svájcban, Lichtensteinben, de még Japánban is.

-Fiatal zongoristák, csellisták általában a Carnegie Hall-t említik vágyaik netovábbjaként. Ön hova vágyott? Mi az a közeg, ami a gitárnak ideális?

-A klasszikus gitárnak mindenképp intim közeg kell, de volt részem az ellenkezőjében is: japán turnékon néha játszottam több ezres termekben, ezekbe nem való a gitár, még akkor sem, ha a japán technika ezt lehetővé tenné. Van egy görög gitárművész barátom, aki szerint mindegy, hogy mit játszunk, a gitár mindig azt mondja: I love you. Ezt nem lehet egy ötezer fős terembe beleordítani, ehhez intimebb közeg kell. Ez egyébként előny, mert így lehet megfogni azt a közönségréteget, amelyik különben nem hallgat klasszikus zenét. Ha gitáron hallgatják a Goldberg variációkat, odaragadnak, és ezután talán zongorán is meghallgatják.

-A Goldberg variációkból ön készített átiratot, amire néhány kritikus azt mondta: ez az évszázad átirata.

-87-ben, még főiskolásként jött az ötlet. Beleszerettem Glenn Gould második felvételébe, ezt hallgattam éjjel-nappal, és elkezdtem átírogatni. Azt akartam érezni, hogy saját kezemmel szólaltatom meg ezt a zenét, azon a hangszeren, amelyiken talán a legjobban tudok játszani. Aztán Esztergomban a Gitárfesztiválon eljátszottam az Áriát és hét variációt. Óriási sikere volt, koncertmeghívások jöttek, kiadók kerestek meg, végül egy német kiadó vette meg látatlanban, úgy, hogy próbáljam meg átírni az egészet. Négy éven át dolgoztam az átiraton, további hat évig a mű megtanulásán, valamint a hozzá tartozó új artikulációs technikán, amely elengedhetetlen volt a mű megszólaltatásához. 1997-ben vettem fel a darabot CD-re, ami a következő évben Japánban az év klasszikus zenei CD-je lett.

-És Chopinhez mi vonzotta?

-Már a diplomamunkám is az átiratokról szólt, pontosabban három Chopin valcer átírásáról. Ezeket később játszottam is, például Lengyelországban, ahol egy kiadó azonnal lecsapott rá.  A Chopin Emlékév előtt, 1998-ban megint megkerestek, hogy más műveket is írjak át, és akkor elővettem a gyerekkori szerelmeimet: még az általános iskolában leselejtezték a 78-as lemezeket, és mi a barátommal hazahúztuk a kuka mellől a nagy kartondobozokat. Volt közöttük törött lemez is, azt megragasztottam cellux-al, és úgy hallgattuk. Ekkor szerettem bele az Op. 53-as Heroikus Polonézbe, és bár ez gitáron talán nem szól olyan szerencsésen, mint az intimebb hangvételű darabok, a prelűdök, a mazurkák, de a Chopin évre ezt is átírtam. Szerettem volna egy kis darabot átmenteni a gyerekkoromból. Összesen két CD-t vettem fel ezekből az átirataimból.

-Hogyan látja: könnyebb ma érvényesülni egy fiatal gitárművésznek, mint amikor ön volt kezdő?

-Tanulni igen, mert amikor én tanultam, kis szigetecskék voltak egy-egy tanár körül, a világ többi része pedig sötét folt volt. Ez ma már más, most mindenhol fény van, és jó tanárok, akik ezeken a szigetecskéken végeztek. Érvényesülni már nehezebb – nagyon sok nagyszerű fiatal koncertező művésze van a gitárnak világszerte! A tanítványaimnak azt javaslom, hogy induljanak versenyeken, mert akkor bekapcsolódhatnak a nemzetközi gitáréletbe, és koncertmeghívásokat is kaphatnak.

-Van olyan fizikai adottság, ami elengedhetetlen a gitárhoz?

-Nekünk körömmel kell játszani, ha valakinek gyenge, vagy rossz alakú a körme, az nagyon nagy baj. Néhány gitáros – fiúk is! – emiatt a jobb kezére műkörmöt építtet, de ez pótmegoldás:  műkörömmel soha nem fogom a hangszert olyan finoman érezni, mint a saját körmömmel. A kis kéz nem olyan nagy baj, nekem sincs nagy kezem, de mindent elérek vele. A megfelelő technikával mindent meg lehet oldani.

Előfordul, hogy néha letér az útról, és – talán nosztalgiából a konzis időszak iránt – megint rockzenét játszik?

-Magamtól nem, de ha társaságban vagyunk, néha megkérnek, hogy játsszak már valamit, és ha nagy ritkán egy gitár is akad a közelben, akkor felidézek néhányat a régi, másképpen klasszikus emlékeim közül….

Bokor Gabriella