„ MINDIG KELLENEK AZ ÚJABB KIHÍVÁSOK…”

Januárban születésnapi interjúk sora készült vele. Gonda János betöltötte a nyolcvanat, és az elmúlt évtizedektők egészen máig annyi minden fűződik a nevéhez, hogy az is ismeri, aki történetesen nem igazán járatos a magyar jazzéletben. Egyébként mindenkinek más jut eszébe róla: kinek, hogy mekkora élmény volt őt zongorázni hallani, másnak, hogy milyen jól tanít, megint másnak a magyar jazzélet kezdetei…És bár nyilvánosan hosszabb ideje nem szerepelt, továbbra is dolgozik, ír és tanít. Jelenleg például a Zeneakadémia doktoriskolájában – merthogy mindig kellenek az új kihívások. Gonda Jánossal, aki a Március 15-én vehette át a Széchenyi-díjat, az egyik órája előtt beszélgettem.

-Még mindig érdekli a csillagászat, amit gyerekként annyira szeretett?

-Igen, sokat olvasok róla, és amióta a Spektrum meg a National Geographic csatornákat is lehet fogni, lehetőségem van rendkívül érdekes, szinte felfoghatatlan jelenségekkel megismerkedni.

–Akkor ez nem múló szenvedély. A zene mellett mi minden érdekelte még gyerekkorában?

–Ötévesen kezdtem el zongorázni, akkoriban leginkább játszani meg futballozni szerettem. Később kezdett érdekelni a csillagászat, a pszichológia, és még sok minden. Annak, hogy viszonylag fiatalon kezdtem zongorázni tanulni, az volt az oka, hogy annak idején édesanyám zongoraművésznek készült, apám is zongorázott, bár ő csak amatőr szinten játszott. Így természetes volt, hogy én is elkezdjem. Nem állítom, hogy nagy lelkesedéssel gyakoroltam, de azért elég rendesen tanultam.

–Nem igazán volt kedve hozzá?

–Azt nem mondanám, hogy teljesen kedv nélkül csináltam, de a skálázást meg az etűdöket nem kedveltem. Viszont volt, ami már kezdettől fogva érdekelt és megfogott, például Bartókot nagyon szerettem. Akkoriban nyolc évig jártunk gimnáziumba, és az utolsó években már komolyabban foglalkoztam a zenével. Ebben az időben már Solymos Péter tanított, s a nála töltött évek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy végül is ezt a pályát választottam.

-Menjünk egy kicsit vissza az időben. Mikor vált nyilvánvalóvá, hogy van érzéke a rögtönzéshez?

– Azt hiszem, már a legelején. Számomra természetes volt, hogy önállóan is kitaláljak meg játszogassak különféle zenéket. Például amikor Mikrokozmosz-darabokat tanultam, ösztönösen magam is próbálgattam „mikrokozmoszosan” játszani, ami persze még nem volt tudatos improvizáció. Jóval később alkalmam volt beszélgetni tudós kollégáimmal arról, hogy a komponálás sok zeneszerzőnél ötvöződik improvizációs elemekkel. Haydn egyébként meg is írta, hogy ő általában rögtönzéssel kezdi a komponálást, s az eredmény gyakran azon múlik, hogy milyen napot fog ki és milyen a hangulata. Nem is szólva a barokk korszakról, amikor a zeneszerzők esetében elvárt és szinte kötelező készség volt a rögtönzés.

–A történet tehát úgy kezdődött, hogy ön zongorázás közben gyakran improvizált. Később aztán a zenélésnek ez a módja olyannyira érdekelni kezdte, hogy nemcsak a gyakorlatban művelte, hanem tudományos vizsgálatnak is alávetette?

-A zenetudományi tanszakon, amit részben a zongora-szakkal párhuzamosan végeztem, engem először a rögzített és rögzítetlen zenei elemek egymásra hatása és ötvöződése érdekelt, különösen a nyugati zenekultúrában, annak is a komponált zenei tartományában. Innét már csak egy lépés volt a kifejezett improvizáció, s mivel ennek a 20. században eklatáns műfaja a jazz, ezzel kezdtem foglalkozni. Számomra hamar kiderült, hogy olyan műfajról van szó, amit sokan félreértenek, mások félremagyaráznak, s nagyon sok a vele kapcsolatos tévhit. Például alig ismerik az afrikai, afroamerikai és európai gyökereit, a kialakulásának folyamatát, a fejlődéstörténetét, a stílusait, sokan összekeverik a tánczenével, később pedig nem tudták eldönteni, hogy artisztikus vagy populáris zenéről van-e szó. Aztán itt volt a szocialista ideológia, amely kikiáltotta amerikai kozmopolita zenének… Sok minden volt tehát, ami ebbe az irányba fordította az érdeklődésemet, miközben továbbra is izgattak másfajta organikus improvizációs kultúrák. Ha csak tehettem – bár akkoriban erre sok lehetőség nem volt – indiai klasszikus zenét, távol-keleti vagy éppenséggel flamenco felvételeket hallgattam. A középpontban azonban a jazz maradt.

-Amit aztán titokban hallgatott az Amerika  hangján –  legalábbis ezt olvastam egyik korábbi interjújában.

-Abban az időben jazz lemezekhez igen nehezen lehetett hozzájutni, így maradt az Amerika hangja adó Music of USA című műsora. Akit az ötvenes évek második felében igazán érdekelt ez a zene, az éjfélkor mindig ezt hallgatta, más jóformán nem is volt. A műsorvezető, Willis Conover igazi legenda volt, akivel később személyes kapcsolatba is kerültem.

-És ezt mi követte? A „hallás utáni lejátszás”?

–Először magam kezdtem próbálgatni, játszogatni, amit össze tudtam szedni, elolvastam, aztán később, amikor már enyhült a helyzet és nem tiltották olyan mereven a nyugati művészeti irányzatokat, nagyon sok lemezt, kottát és elméleti kiadványt gyűjtöttem össze – a jazznek ugyanis meglepően bőséges és sokrétű irodalma van. Később, a hatvanas évek elején combo együttest alakítottam, amellyel kisebb klubokban kezdtünk játszani. Alapkérdés ugyanis, hogy az ember ezt a zenét aktívan is művelje, ne csak elméletileg foglalkozzon vele. Mód nyílt rá, hogy a Muzsika című lapban egy jazztörténeti sorozatot jelentessek meg. Ebben igyekeztem a műfaj egészét áttekinteni és a különböző félreértéseket tisztázni. A sorozat két éven át minden hónapban megjelent, s nem sokkal később ennek alapján írtam meg a Jazz (Történet – Elmélet – Gyakorlat) című könyvemet. Ez a szakmai munka – amely néhány éve harmadik kiadásban jelent meg – nemcsak a műfaj eredetével, stílusaival, egyes országok jazzéletével foglalkozott, hanem a jazz improvizációs technikáiról, harmónia- és ritmusvilágáról is szó esett benne.

–A kis klubokban való muzsikálásból aztán lassan kialakult az itthoni jazzélet…

-Így történt. A Hanglemezgyár elindított egy Modern Jazz című sorozatot, melynek első lemezét a már említett együttesemmel én készítettem el. Ekkoriban kezdődtek külföldi utazásaink is, főleg Csehszlovákiában és Lengyelországban jártunk, ahol akkoriban már nagy fesztiválokat rendeztek, és ezeken nyugati muzsikusokkal és együttesekkel is kapcsolatba kerültünk. A magyar jazzélet tehát lépésről lépésre, fokozatosan alakult ki. Ahhoz viszont, hogy egy ország jazzkultúrája megerősödjön, sok minden kell. Nemcsak könyvek, kiadványok, jó zenészek, összeszokott zenekarok, hanem hangversenyek, fesztiválok és mindehhez színvonalas oktatás is. Így történt, hogy 1965-ben sikerült a magyar állami zeneoktatásban első alkalommal létrehozni a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában egy jazz tanszakot. A jazzoktatás az elmúlt évtizedek során elterjedt az országban és rendes, három fokozatú képzéssé fejlődött. Abban az időben a szóban forgó tanszak azonban valóban újdonság volt, még európai viszonylatban is, bár egy-két helyen már működött hasonló képzés.

–Bizonyára Lengyelországban, nem?

–Érdekes módon ott csak sokkal később, bár Lengyelországban jóval élénkebb volt a jazzélet, mint nálunk. Az évente megrendezett varsói Jazz Jamboree valóságos nemzeti ügy volt náluk, és ez a rendezvény a közép-európai jazzkedvelők rendszeres találkozóhelyévé vált. Itt szerveződött meg az Európai, majd később a Nemzetközi Jazz Föderáció. Ami a jazzoktatást illeti, ennek akkoriban csak a prágai Konzervatórium és a grazi Zenei és Képzőművészeti Akadémia adott helyet. Grazban gyakran megfordultam, itt igen nívós jazz tanszak működött, amely kiegészült egy muzikológiai szintű jazzkutatási központtal, amely a maga nemében nemzetközileg is egyedülálló volt. Amikor ide meghívtak előadást tartani, olyan neves német, francia és angol zenetörténészekkel találkoztam, akiket névről már ismertem, de fogalmam sem volt róla, hogy jazz-el is foglalkoznak. Úgyhogy amikor hazajöttem, próbáltam ezt a saját köreimben is terjeszteni. Zenetudományi berkekben ugyanis akkoriban elég különösnek találták a tevékenységemet, mivel olyan műfajjal és területtel foglalkoztam, ami a magas tudományban nem kapott helyet. Hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a jazzt és általában az improvizációs kérdést kezdjék komolyabban venni.

–Ön viszont mindent megtett ezért, játszott, komponált, írt, tanított, sőt, szinte beleásta magát a különböző pedagógiai módszerekbe.

–Amikor külföldön jártam, megismertem néhány progresszív, főképpen a kreativitást fejlesztő módszert, amelyekben kivétel nélkül központi szerepet játszik az improvizáció. Ilyen például az Orff, a Dalcroze vagy a Willems módszer. Ezek a némiképp a jazzpedagógiában is hasznosítható módszerek annyira felkeltették az érdeklődésemet, hogy 1990-ben megalapítottam a Nemzetközi Kreatív Zenepedagógiai Intézetet. Ezt tíz évig sikerült fenntartani; eközben kurzusok tartására meghívtuk az említett módszerek jeles képviselőit. Megfordultak itt a zürichi Dalcroze Intézet, a salzburgi Orff Intézet, a francia Willems Intézet szakemberei, s persze számos alternatív területet képviselő magyar előadó. Úgy éreztem, hogy Magyarországon, ahol természetesen elsősorban Kodály pedagógiai elgondolásai terjedtek el, szükséges más irányzatokkal is megismertetni a pedagógus társadalmat.

–Sokféle szín van az ön pályáján. Például filmzenét is komponált, mégpedig olyan, ma már emblematikus filmekhez, mint a Sodrásban, az Apa, vagy a Szerelmesfilm. Ez egyfajta kirándulás volt a jazz világából?

–Nem, az én filmzenéim az improvizatív jazzben gyökereztek. Bizonyos mértékű improvizációs megoldásokra – például a képi szinkronpontok esetében – gyakran van szükség. Talán emiatt is kedveltek engem a filmrendezők. Nem hiszem, hogy a filmzene életművem csúcspontja lenne, de szerettem csinálni. Dolgoztam talán kilenc-tíz rendezővel, és azokat különösen becsültem, akik zeneileg is műveltek voltak. Szabó István például kifejezetten megkért rá, hogy egy Brahms szimfónia középső tételének kezdő gyermekdal motívumát állítsam a kísérőzene középpontjába, jazzes, kamarazenei, szimfonikus és többféle improvizatív formában.

–Nemsokára órája kezdődik a doktoriskolában. Miről tart kurzust?

–Olyan diplomás akadémisták vesznek itt körül – zeneszerzők, zenetudósok, hangszeresek -, akik behatóan természetesen nem ismerik a jazzt. Mégis, összehasonlítva a korábbi időkkel, ők jóval többet tudnak erről a világról. Tudják, hogy a jazz így vagy úgy, sokféle módon, de megérintette Sztravinszkijt, Hindemithet, Honeggert, Ravelt és a többieket, nem is szólva a mai komponistákról. Nagyon sok felvételt mutatok be, nem kis számban olyanokat, amelyek rokonságot mutatnak másfajta improvizációs kultúrákkal, illetve a kortárs zene hangzásvilágával. A néhány igazán zseniális rögtönző művész – Armstrong, Ellington, Parker, Coltrane, Davis, Jarrett – felvételeit pedig részletesen elemezzük. Emellett a doktoranduszok maguk is rögtönöznek, hogy megízleljék az „itt és most”, az egyidejű zenei alkotás és előadás örömét. Az, hogy itt oly sokféle érdeklődésű muzsikus vesz körül, számomra is kihívást jelent.

–Egy, a születésnapja környékén adott interjúban azt mondta, hogy nem fog többé koncertezni. Azért ugyanannyit zongorázik, mint korábban?

-Utolsó MüPa-koncertem alkalmával egy olyan betegséggel küszködtem, ami erősen akadályozott a játékban. Most jobb a helyzet. Akik ismernek, tudják, hogy tanítás közben minduntalan a zongorához ugrom, hiszen sok mindent élő zenével lehet csak jól megvilágítani. Otthon pedig mindig játszom, ez lételemem. Szegény hangszeremet sok-sok éve nyűvöm, elég alaposan „el is intéztem”.

Bokor Gabriella