KINCS A PADLÁSON

Egy gyerekkori kincsvadászat a családi ház padlásán – tulajdonképpen ez indította el Hőna Gusztáv pályáját. A szólistaként, valamint a Modern Révfúvós Együttes és a Hőna Harsona Quartett alapítójaként is ismert muzsikus, aki 1972-től a tavalyi évig a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának tagja volt, 2010-ben a texasi Austinban elnyerte a Nemzetközi Harsona Szövetség Életmű-díját, azaz a legmagasabb szakmai elismerést, amit harsonaművész ma megkaphat. A palettáról a tanítás sem hiányzik, Hőna Gusztáv tíz éve vezeti a Zeneakadémia egyik legtöbb trófeát begyűjtő tanszékét, a Fúvós Tanszékét, amelynek növendékei sorra nyerik a hazai és nemzetközi versenyeket.

–Mielőtt a harsonával egymásra találtak volna, nem igazán barátkozott meg egyetlen hangszerrel sem…

-Szobrászművész édesapám egyúttal amatőr zenész is volt, trombitált, hegedült, énekelt. Volt egy szalonzenekaruk, bálokban és mulatságokban játszottak. A zenekar tagja volt a nagybátyám is, aki csellózott, szaxofonozott, és harsonázott. Én a trombitával próbálkoztam először, de nem igazán ment. Arra voltam jó, hogy az úttörőtáborban én fújjam az ébresztőt meg a takarodót, és ezzel a művészi pályafutásom, mint trombitás, be is fejeződött. Zongoraórákra is jártam, ott viszont a tanárnő azt mondta, hogy ilyen szafaládé-ujjakkal sohasem fogok tudni igazán szépen játszani. Úgy tizenhárom-tizennégy éves lehettem, amikor egy alkalommal a házunk padlásán bóklásztam, és megtaláltam a nagybátyám harsonáját. Lehoztam, elkezdtem fújogatni. Közben hazajött apám, és kérdezte, ki szólaltatta meg a hangszert. Amikor kiderült, hogy én, rögtön azt mondta: látod fiam, akkor ezt kell csinálni.

–Ha a harsonázás rögtön ment, a trombita vajon miért nem adta meg magát?

-Úgy látszik, hogy az alkatom, a fogberendezésem, a mimikai izmaim egyszerűen jobban rezonáltak a harsonára. Lehet, hogy a trombita fúvókája túl kicsi volt a szájalkatomhoz, a harsonával pedig épp eltaláltam azt a helyet, ahol ez úgy rezonál, ahogy kell.

–Nemcsak megtalálta a tökéletesen önhöz illő hangszert, de még szólókarriert is befutott     a nem kifejezetten szólóhangszerként számon tartott harsonával. Hogyan?

-Amikor úgy éreztem, és mások is mondták, hogy jól megy a dolog, arra gondoltam, megpróbálom bebizonyítani, hogy a harsona is lehet szólóhangszer. Erre voltak külföldi példák, én pedig itthon igyekeztem mindent megtenni azért, hogy az irodalmunkat bővítsem. A meglévő repertoárunk nem volt túl gazdag, a barokk, a klasszicizmus, és később, a romantika időszakában is csak elvétve találunk kifejezetten harsonára írt darabot, a hangszer főleg szimfonikus zenekarokban játszott szerepet. Mivel szólóirodalom nem nagyon volt, leginkább csak átiratokból tudtunk dolgozni. Úgyhogy a fejembe vettem, hogy megpróbálok létrehozni egy új magyar harsonairodalmat. Szerencsére a Rádiózenekarnál megvolt erre a lehetőségem, a munka kapcsán nagyon sok zeneszerzővel megismerkedtem, köztük több fiatallal, akiket azzal nyaggattam, hogy írjanak harsonára darabot. Ez többé-kevésbé sikerült is, egész szép kis repertoár kerekedett ki az évek során.

–A disszertációját is ebből írta.

-Adódott a téma, hogy a kifejezetten számomra ajánlott művekből írjam. És valahogy jól jött össze a dolog, mert akkoriban jelent meg „Ajánlások” címmel a szóló CD-lemezem. Ezen csupa olyan darab szerepel, amit nekem komponáltak a szerzők.

–Azért felemelő érzés lehet, amikor személy szerint önnek írnak darabot. Egyébként mindig is közel állt önhöz a kortárs zene, vagy ez egy ilyen kényszer szülte megoldás volt: azt akarta bizonyítani, hogy a harsona szólószerepre is alkalmas, és mivel a meglévő repertoár ehhez nem volt elegendő, újat kellett létrehozni.

-Én nem mondanám ezt kényszernek. Létezik egy alapelv, amely szerint minden zenésznek magától értetődő kötelessége játszani annak a kornak a zenéjét, amelyben él. A Rádióban mi nagyon sok kortárs zeneszerző darabját vettük fel, szinte ez volt a Rádiózenekar egyik fő feladata abban az időben, és ilyenkor azért az ember füle, meg egyáltalán, az egész habitusa rááll ezekre a dolgokra.

–Ön nem elégedett meg azzal, hogy a szerzőket írásra biztassa, és utána itthon eljátssza ezeket a darabokat, hanem a műveket világszerte népszerűsítette is.

-Volt egy olyan érzésem, hogy Amerikában valamit kicsit másképp csinálnak a harsonások, és szerettem volna ezt megtanulni. Hosszas próbálkozás után sikerült, a hetvenes évek végén két alkalommal is kiutazhattam egy-egy három hónapos ösztöndíjjal. Akkor már elkészült néhány kortárs magyar darab, és az ottani professzorom felfedezte, hogy szenzációs kortárs szerzőkről van szó, akik nagyszerű műveket komponálnak kifejezetten harsonára. Ez úgy folytatódott, hogy meghívtak workshopokra és nemzetközi harsona találkozókra, ahol én már megpróbáltam bemutatni a magyar harsonairodalmat, és ebből óriási siker lett. Nagyon érdekes volt ez akkoriban Amerikában, és ettől kezdve szinte évente hívtak meg szimpóziumokra, később már előadásokat és mesterkurzusokat is tartottam, amelyeken természetesen a magyar harsona irodalmat népszerűsítettem.

–A művészpálya mellett a tanításhoz is komoly sikerélményei fűződnek, hiszen a növendékei sorra nyerik a nemzetközi versenyeket. Mit tudnak a magyar rézfúvósok? Miben jobbak, mint a többiek?

-A magyar zenész alapvetően kulturált, és fantasztikus gyökerei vannak. Október 22-én, Liszt Ferenc születésnapján a Zeneakadémia zenekarával és kórusával Bayreuthban voltunk, ahol a hallgatóink egy csodálatos koncertet adtak. Nagyon él még bennem ennek a hatása, felemelő érzés volt. Tehát ilyen gyökereink vannak, mint Liszt, Bartók, Kodály, és van még egy dolog, ami inkább technikai kérdés, és a rézfúvósokra vonatkozik. Mivel a rézfúvós zene közvetlenül nincs benne a magyar népzenében úgy, mint a hegedű, a klarinét, vagy a cimbalom, mi a környező országokból szívtuk fel a különböző hatásokat, és ezekből próbáltuk meg valahogy összegyúrni a számunkra leginkább megfelelő hangideált. A szlávok például nagy vibrátóval, nagyon bő hanggal, szinte mindent romantikusan adnak elő, a németek precízek, konkrét hangokat játszanak, így az osztrákok is, talán ők a ritmusban kicsit lazábbak

–Tehát ebben is tetten érhetőek a nemzeti karaktervonások.

-Igen, és aztán az én időmben ezekhez hozzáadódott a francia vonal is. Ebből a sokféle hatásból mi kialakítottunk magunknak egy saját, magyar stílust, és úgy tűnik, hogy nem járunk rossz úton. Ezt a nemzetközi versenyek is bizonyítják, és persze az is, hogy a világ egyik legjobb – ha nem a legjobb – zenekarának, a Berlini Filharmonikusoknak két magyar az első trombitása.

–Ők történetesen férfiak, de mostanában a rézfúvósok között is megjelentek a lányok. A tanszéken milyen az arányuk?

-Igen, a rézfúvósokhoz is kezdenek betörni a hölgyek, harsonán hárman, kürtön ketten tanulnak, és van egy elsőéves tubás hölgy hallgatónk is. Trombitában jelen pillanatban csak fiúk vannak.

–A laikusok még felkapják a fejűket egy-egy rézfúvós nő láttán. Az, hogy a lányok viszonylag ritkán választanak ilyen hangszert, csak a régi beidegződéseknek köszönhető, vagy valamiért tényleg alkalmasabbak a fiúk?

-A légzés nálunk nagyon fontos, egy rézfúvóshangszer megszólaltatásához feltétlenül szükség van egy céltudatos légzéstechnikára. A hölgyek picit másként lélegeznek, mellbe veszik a levegőt, nálunk viszont az úgynevezett hasi légzést kell elsajátítani ahhoz, hogy ez a fújástechnika jó legyen. Meg persze fizikum is kell, itt nincs mese, azért egy két, két és fél órás gyakorlás elég komoly fizikai megterhelést jelent. Ha viszont ez a két feltétel megvan, akkor a hölgyek különösen szép, egészen telt, bársonyos hangon tudják megszólaltatni a hangszert.

–Egy bizonyos szint fölött már nem mindegy, hogy a muzsikus milyen hangszeren játszik. Önnek mikor lett saját hangszere?

-Már jóval ötven fölött voltam. Előtte a Rádiózenekar hangszerét használhattam, amikor szólóturnéra, vagy bárhova mentem. 2005-ben New Orleans-ben, a Nemzetközi Harsona Fesztiválon a Corpus Harsona Quartet tagjaival egy hangszerkiállításon nézelődtünk, és egy angol cég, a Michael Rath gyár hangszereit próbálgattuk. Volt ott egy különlegesség, egy kontrabasszus harsona, és amikor Wágner Csabi, az együttes szenzációs basszusharsonása ebbe belefújt, a hatalmas teremben, az őrületes hangzavarban egyszerre csend lett.  Mindenki felkapta a fejét, hogy mi történik itt, mi ez a csoda. Ő volt Wágner Csabi és a kontrabasszus harsona. Az angol gyár, vagyis inkább manufaktúra tulajdonosa pedig kijelentette, hogy szeretné ezt az együttest támogatni, például azzal, hogy hangszert ad. Néhány hónap múlva kaptunk egy meghívást, és együtt kimehettünk Huddersfield-be, a kis manufaktúrába. Ott kipróbálhattuk a hangszereket, és össze is rakhattunk magunknak egy-egy darabot, a harsonát ugyanis különböző részekből lehet összeállítani. Természetesen én is összeraktam egy hangszert, és azzal mentünk tovább előadást és koncertet tartani Birminghambe és Glasgow-ba. Amikor vége lett a kis turnénak, Michael, a főnök megkért, hogy a törzskocsmájában játsszunk egy búcsúkoncertet. Én természetesen nem voltam a szponzorálandók között, és a koncert után visszaadtam a remek hangszert Michael-nak. Ő csak annyit kérdezett: szereted? Azt válaszoltam, hogy ez egy nagyszerű hangszer, de ő megint megkérdezte: szereted? Mondtam, hogy igen. Akkor a tiéd – válaszolta. Hát ott megállt a levegő, egymás nyakába borultunk, és sírtunk, mint a gyerekek. Így lett nekem ötvenhat évesen saját hangszerem.

Bokor Gabriella