ÜNNEPI FANFÁROK

115 ÉVES A HARSONA TANSZAK A ZENEAKADÉMIÁN

Az 1897-98-as tanévben elindult a Zeneakadémián a harsonások képzése, az akkori igazgató, Mihalovich Ödön ugyanis újabb és újabb hangszerek oktatását szorgalmazta – ezzel is emelve a Zeneakadémia presztízsét. A harsonások első tanára Neuhäuser Albin volt, tulajdonképpen az ő mai utódjának is titulálhatjuk Hőna Gusztávot, a Fúvós Tanszék vezetőjét, akivel a tanszak és a harsona magyarországi történetét idéztük fel.

–Épp ön mesélte nekem egy korábbi interjúnkban, hogy a századforduló környékén –népzenei hagyományaiknak köszönhetően – sokkal több német, osztrák, és cseh muzsikus játszott rézfúvóson, mint magyar. Az induló harsona tanszakon is sok a német név, tanárok és diákok között egyaránt.

-A németajkú magyarok közül jó néhányan taníthattak és tanultak itt. Az első diákok nagyrészt magyarországi svábok voltak Soroksárról, mivel az ő népzenéjükben fellelhetők a rézfúvós hangszerek. Közülük a mai napig sokan jönnek hozzánk.

-A hatvanas évek végén, amikor ön volt zeneakadémista, ki volt a harsona tanszak meghatározó egyénisége?

-A tanárom, dr. Újfalusi László, aki tubát és harsonát is tanított, és az Opera zenekarának is tagja volt. Akkoriban olyan öten-hatan tanultunk harsonát, minden évfolyamra jutott egy hallgató, mi pedig ketten voltunk. Abban az időben még bolond ötletnek tűnt, de azért már megfordult a fejemben, hogy jó lenne nagyobb szerepet szánni a harsonának.

–Aztán a következő években mindent meg is tett ezért.

–Igen, mivel a meglévő repertoárunk nem volt túl bőséges: a barokk, a klasszicizmus, és később, a romantika időszakában is csak elvétve találunk kifejezetten harsonára írt darabot, a hangszer főleg szimfonikus zenekarokban játszott szerepet. Nem nagyon volt szólóirodalom, leginkább csak átiratokból tudtunk dolgozni, úgyhogy elhatároztam, hogy megpróbálok létrehozni egy új magyar harsonairodalmat. Amikor bekerültem a Rádió zenekarába, nagyon sok zeneszerzővel megismerkedtem, mert abban az időben sokan közülük ott dolgoztak zenei rendezőként. Őket kezdtem el nyaggatni, hogy írjanak harsonára darabot, szólót, kvartettet, bármit. Ez többé-kevésbé sikerült is, egész szép kis kortárs repertoár kerekedett ki az évek során. Hidas Frici például olyan sok harsonaművet írt, hogy egyszer egy rádióriportban véletlenül Harsonás Frigyesnek tituláltam, bár lehet, hogy ez nem is csak nyelvbotlás volt…, ő írta például azt a szignált is, ami azóta minden alkalommal elhangzik a harsonás „összeröffenéseken”, legyen az koncert, ünnepség, évforduló, vagy találkozó.

-Ön nem elégedett meg azzal, hogy darabokat írat, hanem vitte is ezeket szerte a világba, igaz?

–A hetvenes évek végétől kezdve egyre gyakrabban kaptam meghívást nemzetközi szimpóziumokra, workshopokra, ahová mindig vittem magammal bemutatni a legújabb magyar darabokat. Meg kell mondjam, szép sikerük volt, sőt, az egyik amerikai professzor azt mondta a kollégáknak, hogy ha jó harsona darabokat akarnak hallani, akkor menjenek Magyarországra, vagy rendeljenek onnan. Ez meg is történt egyébként, mert az egyik nemzetközi harsonás találkozóra szintén Hidas Frigyes írt darabot, a Hét bagatell tizenkét harsonára címűt, amit nagyon jól fogadtak. Szóval, valahogy így kerültünk bele a nemzetközi vérkeringésbe.

–Nemcsak a magyar harsonairodalom lett ismert, de a tanszék is, hiszen idővel egyre több külföldi jelentkezőt vonzott.

-A hallgatóink nagyon sokat szerepeltek-szerepelnek nemzetközi versenyeken, ahol rendszerint vagy helyezettek, vagy egyszerűen megnyerik a versenyt. Ennek elterjedt a híre, és sokan gondolták úgy világszerte, hogy akkor talán érdemes ide jönni tanulni.

–Melyik a legtávolabbi ország, ahonnan jöttek hallgatók?

-Brazília és Japán.

–Ön gyakran hív Budapestre külföldi vendégprofesszorokat. Ilyenkor a hallgatók valamiféle nemzeti karaktert is megtapasztalhatnak? Az is megmutatkozik a harsonázásban?

-A hangszer megszólaltatásában nincs nagy különbség, inkább a stílusban van eltérés, esetleg másként, más megközelítésben játszanak egy-egy darabot. Ebben valóban megjelennek a nemzeti karaktervonások.

–Akkor nézzük egyenként. Franciák?

-Más a dinamika, ők szeretnek – úgymond – egy kicsit „dagasztani”, azaz néha nagyon érzelmesek.

–Angolok?

-Ők inkább a németes precizitáshoz állnak közel…de nem csak a nemzeti karakter hallatszik a harsonázásban, hanem az adott nyelv néhány sajátossága is. Másként artikulál az angol, másként a francia, a német, vagyis másként mozog a nyelv, ami aztán harsonázás közben a ritmust adja, a frázist képzi. Mondok erre egy konkrét példát: egy amerikai jazz harsonás azért tud nagyon lazán, gyorsan és jól játszani, mert az angol lágyabb, mint a magyar, lazábban használják a nyelvet. A magyarok ezt sokkal nehezebben sajátítják el, mert mi másként artikuláljuk például az „r” és a „d” betűt.

–Tehát ha van egy amerikai és egy magyar muzsikus tökéletesen egyforma adottságokkal, akkor az amerikai – az anyanyelve miatt – gyorsabban-könnyebben fog megtanulni jazz harsonán játszani?

-Igen, a nyelv miatt. Ez nekem is érdekes felfedezés volt. Akkor jöttem rá, amikor egyszer sokat kellett angolul beszélnem, és nagyon elfáradt a nyelvem, a szám, a mimikai izmom.

–Akkor ezentúl még jobban becsülni fogom a magyar jazz harsonásokat, akiket egyébként a Harsona Tanszak ünnepi koncertjén is hallhatunk majd. Nagyszabású rendezvény lesz, elárul néhány részletet?

-Ebben az évben végre újra megnyílik a gyönyörű, Liszt Ferenc téri épületünk, és ott, a Nagyteremben rendezzük a koncertet november 9-én. Megpróbáltunk az eseménynek nemzetközi rangot adni, külföldi szólistákat is hívtunk: játszik majd Jacques Mauger, a párizsi Conservatoire professzora, Irvin Wagner, az Oklahoma Egyetem professzora, a jazz részben pedig színpadra lép Jiggs Wigham, aki a jazz sztárok egyik utolsó nagy öregje. A műsor egy nagy fanfárral indul, és keresztmetszetet ad a régi zenétől elkezdve egészen a kortársig, illetve – ahogy ezt előbb már említette – a Zeneakadémia jazz harsona tanszaka is képviselteti magát a koncerten. A klasszikus harsonások közül itt lesz minden generáció, régebben végzettek és a mai, egészen fiatal hallgatók, és remélem, a külföldi légiósokat is sikerült megnyernünk, közülük is jó néhányan hazajönnek majd erre az eseményre.  

Bokor Gabriella