ZENE-TÖRTÉNETEK

Sokan az ő kedvéért hallgatták a „Muzsikáló délután” című műsort a Bartók-adón. Olyan élvezetesen és színesen mesélt a művek hátteréről, hogy azok érdeklődését is felkeltette, akik,- mondjuk így-, nem igazán ”zeneértők”. Kovács Sándor zenetörténész, a Liszt Akadémia zenetudományi tanszékének vezetője, most múlt hatvan éves.

– Tegyük fel, hogy most érettségiztem, korábban hat évig tanultam zongorázni egy zeneiskolában, és azzal keresem meg, hogy zenetörténész szeretnék lenni. Mit mondana? Azt, hogy felejtsem el, mert ehhez nagyon magas szinten kell uralni a hangszert?

– Nem. Ahhoz, hogy valaki zenetörténész legyen, nem szükséges egész magas fokon uralni a hangszert. Annyira viszont igen, hogy le tudjon játszani egy összhangzattan példát, tehát ne ott keresgélje a hangokat. Nem a levegőbe beszélek, előfordult már, hogy valaki félóráig kereste, hogy hol a C. Aztán kell még hozzá egyfajta általános intelligencia, és persze hallás-képesség, mert ha valaki semmit nem hall, ha egyszerű dallamokat sem tud leírni, akkor nagyon nagy bajban lesz. Mondjuk, őt felvenni sem fogjuk, de hogyha mégis bekerül, nagyon nagy bajban lesz

– Önnél ez hogyan kezdődött? Amellett, hogy zongorázott, a művek háttere is érdekelte, esetleg jobban, mint a többieket?

– Igen, ez is igaz, szerettem az órákon kisebb előadásokat tartani a társaimnak. De annak, hogy zenetudós lettem, borzasztóan egyszerű oka van, az, hogy el akartam kerülni a katonaságot. Tudtam, hogy a Zeneakadémia mentesít minden katonai szolgálat alól, mindenképpen szerettem volna bekerülni, és bár zongorista voltam, nem lehettem biztos abban, hogy felvesznek zongora szakra. Ezért felvételiztem annak idején egyszerre három szakra, zongorára, zeneszerzésre, és zenetudományra, arra gondoltam, hogy valamelyik csak sikerül. A zongora-felvételit tartották először, és utána megsúgták, hogy valószínűleg felvesznek. Biztos nem lehettem benne, – főleg a politikai priuszom miatt-, de a zeneszerzés-felvételire már el se mentem, ami nem okozott nehézséget, mivel egyetlen művem sem volt, az utolsó nap kellett volna valamit összehozni. A zenetudományira viszont elmentem, volt ott egy régi barátom, akivel együtt jártam gimnáziumba, és ő kapacitált. Végül mindkét szakra felvettek, így kezdődött. Aztán a zongora nem ment olyan, hű de jól, ráadásul olyan versenytársaim voltak abban az időben, mint például Ránki Dezső. Beláttam, hogy velük én nem versenyezhetek, és jobb, ha a másik területre koncentrálok, de végül a zongora szakot is elvégeztem.

– Azért ne oszlassa el az illúzióinkat, nyilván a zenetudományhoz is volt kedve, nem?

– Hát persze, ez világos, az embernek közben megjön a kedve. Ráadásul itt remek tanárok voltak, akik meghozták az ember kedvét, még akkor is, ha történetesen valamilyen irányban nem volt, mert azért nagyon sokágú a zenetudomány… Kroó György, Somfai László, sorolhatnék egy csomó nevet, tényleg fantasztikus emberek voltak. Somfai most is tanít nálunk.

– Végigmentek az egész zenetörténeten a kezdetektől máig. Mikor alakult ki Önnél, hogy mire szakosodik, hogy közelebb érzi magához a huszadik századot?

– Elég hamar, mert már a felvételi dolgozatomat is ebből írtam, úgyhogy ez az érdeklődés eleve megvolt. Furcsa módon annak idején a kortárs zene is nagyon izgatott, de ez elmúlt. A huszadik század ma is érdekel, a kortárs zene viszont már nem igazán.

– És mi lépett a helyére?

– Megmondom inkább, kik a kedvenc zeneszerzőim. Nagyon különbözőek, de ők a legfontosabbak számomra. Haydn például az egyik, akit nagyon kedvelek, Wagner a másik, aztán Sztravinszkij, és Schönberg, Berg, Webern. Az új bécsi iskolát rendszeresen tanítom is.

– Egy zenetörténésznek, – sok egyéb mellett-, jó kommunikációs készség is szükségeltetik?

– Nézze, ez attól függ, hogy az emberből mi lesz később. Ha tanár, akkor ez persze elengedhetetlen, de ha kutató lesz, egyáltalán nem fontos, hogy nagyon színesen beszéljen. Majd kutat, és leírja. Tehát sokféle embert várhatunk erre a tanszakra, sokan megtalálhatják itt a számításukat.

– Önnél személy szerint megvolt a hozadéka annak, hogy színesen mesél, hiszen a tanítás mellett tévézett, és sokat rádiózott, rádiózik. Rengeteg hallgatója volt, amikor a Bartókon műsort vezetett, gondolom, szívesen is csinálta.

– Igen, nagyon szerettem. Nem akarok nagyképűnek tűnni, de azt hiszem, a rádióhoz volt valami érzékem. A tévéhez nem, az egészen más. De a rádióhoz volt, és ezt ma is szívesen csinálom. Mostanában sajnos kevesebb a lehetőség, de azért még akadnak programok.

– Nyilván sok külföldi kollégát ismer. Mit gondol, hol kiemelkedő még a zenetörténész-képzés?

– Bizonyos amerikai egyetemeken nagyon magas a színvonal, de természetesen nem mindenhol. Én általában vonzódom a német kultúrához, mondjuk, ott is nagy különbségek vannak egyes egyetemek között, de ott azért még adnak egyfajta szolid tudást. Az angolokat nem nagyon ismerem, viszont az ő képzésüknek is jó a híre. Mást nem mondanék.

– Ha a tanszéknek mesébe illő, azaz korlátlan anyagi lehetőségei lennének, mit csinálna először? Mi az, ami még jobbá tehetné a zenetörténész-képzést?

– Például az, hogy a csoport időről-időre felkerekedik, elmegy Bécsbe, és megnézi az összes olyan helyet, ahol zeneszerzők éltek, meg természetesen a kutatóközpontokat, mint amilyen a Schönberg-központ, a Berg-központ, és még sorolhatnám a többit. Persze, nem csak Bécsbe, de távolabbi vidékekre is jó lenne elmenni. Nekem például fantasztikusan sokat hozott, hogy zenei tanácsadóként részt vehettem Gaál István Gyökerek című filmjében.

– Ez egy több részes dokumentumfilm volt Bartókról.

– Igen. Elmentünk Erdélybe, Szlovákiába, olyan falvakba, ahol Bartók gyűjtött. Aztán voltunk Svájcban, láttam a koncerttermet, ahol a Zene húros-, ütőhangszerekre és cselesztára című művét bemutatták, jártam abban a házban, ahol Bartók lakott. Paul Sacherrel is találkoztam, aki akkor még élt, ő rendelte meg a Zenét meg a Divertimentót. Amerikába is elutaztunk, voltam Bartók utolsó New-York-i lakásában, és onnét néztem ki az Ötvenhetedik utcára, de elmentünk Saranac Lake-be is, ahol az utolsó nyarat töltötte. Ezek fantasztikus élmények, rengeteget tudok mesélni az órákon, legyen szó népzenegyűjtésről vagy bármi másról, tehát a tanításban is nagyon hasznosak.

Bokor Gabriella