A KÉNYELMESSÉG A ZENE VÉGÉT JELENTI

A nyár egyik sikerélménye az volt, hogy augusztus végén, a tanévnyitó előtt egy-két nappal, sikerült elcsípni Lakatos György fagottművészt, a Zeneakadémia Fúvós Tanszékének vezetőjét, akit július közepétől kezdve próbáltam utolérni. Akkor végre néhány órát Budapesten töltött, és megejthettük a hetek óta tervezett beszélgetésünket. 

Megint csak átmenőben van a városban, ügyintézni. Próbál még beiktatni néhány nyaralós napot?

Holnap még egy utolsót bandázunk a fiaimmal a Velencei tónál, lemegyünk vonattal, hekket eszünk, meg lángost, és fürdünk egy nagyot. Aztán elkezdek dolgozni, mert életemben először elhatároztam azt, hogy megpróbálok nem a túlélésre rámenni, hanem előre tervezek. Már most összeállítom az összes, következő félévi koncertem és előadásom műsorát, lesz vagy húsz. És akkor még ott van a tanszék, a tanítás, a turnék…sok ez, nem akarok kapkodni. Szóval, igyekszem mindent elintézni most, amíg még ritkább a program.

Mindig a következő koncertre gyakorol? Vagy a hárommal későbbire?

Ez attól függ, mit játszom. Ha olyat, amit már többször játszottam, akkor világos, hogy mindig az újakat privilegizálom. Persze, a gyakorlás nem csak darabgyakorlás: az hangszergyakorlás is, edzés, tréning. És hangképzés, skálázás, karbantartás, javítás. Kell a kondíció, mert most is van a BMC-ben egy sorozatom Árvaházi koncertek címmel – ezeket a darabokat Vivaldi akkor írta, amikor egy velencei árvaházban tanított. Azt a felkérést kaptam, hogy minden koncerten eljátsszak négy fagottversenyt. Négy darabot! Azért az combos, kondícióban, és fejben is. Minden szempontból megerőltető, sokat kell gyakorolni, de szeretem az ilyen kihívásokat. Meg az új darabokat, most is tanulok sok újat.

Rossz világ is lenne, ha nem tanulna újakat. Kényelmes lenne, de nem jó.

Szerintem csak azért lenne kényelmes, mert akkor az ember azt mondja: jó, ezeket már megtanultam, csak csiszolgatni kell, meg leporolni. De abban a pillanatban vége a világnak. Ha az ember elkezd kényelmes lenni, ott vége a zenének.

És ha több napig nem vesz hangszert a kezébe? Akkor nincs vége?

Most nagyon jó időszak volt, augusztus 18-án játszottam még egy koncertet a Kaposfesten, és utána tíz napig nem fújtam a hangszerbe. Imádok fagottozni, de rendkívül jól esett, hogy pár napig nem kellett. Az egész nyarat végigfagottoztam, mindig voltak koncertek, és hogy a gyerekeim ne sérüljenek emiatt, fölkeltem hajnalban, gyakoroltam, aztán tíztől az övék voltam.

Mi lesz az első koncert?

Eisenstadtban és Bécsben játszom az Osztrák Magyar Haydn Zenekarral. Kilenc-tíz éve nem játszom zenekarban, de az ez évi egy-két alkalom nagyon jól esik. Utána Párizsban lesz egy szólóestem kortárs magyar műsorral, nemsokára pedig Grácia születésnapján fogok fagottozni. Ő egy autista kislány, aki jár a koncertjeimre, felveszi a Vivaldi darabokat, és otthon állítólag azokra táncol. Minden koncertemen ott van, és most meghívott a születésnapjára. Ezek a legjobb kritikák, a legjobb visszajelzések. Aztán októbertől indulnak a műsoraim a BMC-ben, az árvaházi mellett van egy másik sorozatom is, állatokról. Mindig keresek valami új dolgot, új tematikát, ami érdekes, különleges, vagy változatos.

És akkor még ott a tanszékvezetés és a tanítás. Hány tanítványt vállal?

Most hat növendékem lesz, ez egészséges mennyiség, így mindenkire jut kellő energia, idő, figyelem. Nagyon sűrű tanszék ez, nálunk van az összes fúvós hangszer, és az ütősök is. Ha igazából úgy csinálnám a tanszékvezetést, ahogyan azt szeretném, akkor ez majdnem teljes embert kívánna. Mellette nincs koncertezés, se tanítás. Úgyhogy megpróbálom beletenni energiában, ami csak belefér.

Mi az, amit jó lenne elrendezni a tanszéken?

Először is azt, hogy mit is tanulnak a diákok. Ezt lehetne fejleszteni, mert például a kortárs zenével keveset foglalkoznak a fúvósok. Többet kellene, mert ki játssza ezeket, ha nem mi, a kortárs hangszeresek. Sokat lehetne javítani a tanszéknek a hangszerparkján, a régi, elavult hangszereket le kellene selejtezni. És jó lenne több időt fordítani a személyes kapcsolatokra is, minden tanárral, minden növendékkel többet beszélgetni, mindenkit meghallgatni. Nem lehet az összes kívánságot teljesíteni, de mégis csak jó lenne többet. A játékukat azért mindig meghallgatom. Szóval, nagyon sok minden van, a legfontosabb persze az, hogy elég időt töltsek a négy gyerekemmel. Ezután jön a gyakorlás, a tanítás, a tanszék, a koncertek, az előadások, és közben ott van az alapítványom és a Kékmadár fesztivál. Ezek mind nem tudnak egyszerre egymás mellett menni egy sebességgel, egy irányban, az nem megy. Van az a bűvészgyakorlat, amikor tányérokat pörgetnek pálcán, biztos látott már ilyet. Néha vissza kell menni az egyiket megpörgetni, mert kezd lelassulni. Nálam is ez van.

Igen, és nyáron is pörögtek a tányérok. A Kékmadárba nagyon sok energiát tesz.

Mellette meg legalább öt fesztiválon játszottam. Egyébként idén volt negyed százados a Kékmadár, szerintem ez most már a ravatalig menni fog.

A Kalocsa környéki rászoruló családok javára gyűjt pénzt.

Igen, a tartósan és súlyosan beteg gyerekek javára. Talán az egyik legjobb bevételű fesztivál volt az idei, nagyon sokan jöttek, jól sikerült. Van egy mag, amelyik már negyed százada jár, és közben felnőtt egy új generáció is.

Személyes kapcsolatok vannak? Tudja még követni, hova megy a pénz?

Persze, konkrétan családokhoz megy, nem engedem, hogy máshova menjen. Rendkívül szomorú betegségeken, helyzeteken próbálunk segíteni. Van egy orvosi bizottság, ezt én hívom össze, megmondom, hogy nagyjából mennyi pénzt tudok szerezni, és ők szétosztják. Hetven-nyolcvan család pályázik hozzánk, megpróbálunk mindenkinek juttatni belőle.

Magára és a szeretett hobbijaira mennyi ideje marad? Amikor néhány éve beszélgettünk, azt mesélte, hogy imádja a kosárlabdát, és azt, ha a vonaton utazva csillagászatról olvasgathat könyveket.

Annyi maradt, hogy a kisebbik fiam szeret kosarazni, és otthon, a ház falára ki van téve egy kosárpalánk….meg ha bejutok egy tornaterembe, a labdát rögtön rádobom a kosárra…de mikor jutok be egy tornaterembe?! Régen elég jól játszottam, de az negyven éve volt. Őszintén: nem nagyon van magamra időm. A csillagokról még szeretek gondolkodni, de szakkönyveket már nem nagyon olvasok a vonaton, helyette az előadásokra készülök. Idefelé jövet is az egyik előadásomon gondolkodtam, erre a legjobb hely a vonat, a villamos és a busz. Szóval, a legtöbb hobbi félbe maradt, nincs rá idő. Talán ha a gyerekeim felnőnek. Lehet, hogy akkor paradicsomot fogok termeszteni otthon, a kertben.

Erről a szenvedélyéről még nem is mesélt!

Nyolc, vagy kilenc hobbim volt, tehát túl sok, és a kertészkedés volt az egyik. Azt nagyon szeretem, de az is időigényes természetesen.

Majd ha felnőnek a gyerekek….

Az a baj, hogy én mindent későn kezdtem, tehát mire az én gyerekeim felnőnek, lehet, hogy már hordágyon visznek ki a kertbe paradicsomot gyomlálni. Az Ágoston fiam még csak tíz éves, mire őt felnevelem, az még tizenöt év. Az viszont tényleg kérdés, hogy meddig fogok fagottozni. Szerintem a fúvós hangszernél a hatvan év feletti komoly, vagy világszínvonalú játék már nagyon ritka. Sőt, már ötven felett is csak azoknak megy, akik egész életükben dolgoztak vele. Mások az izmok, más a támasz, természetesen a kifejezőerő nem romlik, a megélt tapasztalatok nagyon sokat számítanak. Mégis azt mondom, hogy világviszonylatban kevés az a fúvós, aki ötven-hatvan fölött nem esik vissza színvonalban. Én nem szeretnék, ezt eldöntöttem. Remélem, betartom. Megkértem az összes növendékemet, és a gyerekeimet is, hogy figyelmeztessenek.

Gondolja, hogy megteszik? Kényelmetlen lesz nekik.

Én bízom bennük, bízom az őszinteségükben. Mitől féljenek? Hogy agyonütöm őket? Múltkor elbeszélgettem egy növendékemmel, aki azt mondta: az a baj, tanár úr, hogy ez nem úgy van, hogy kedden még fantasztikusan játszik, szerdán meg rosszul. Persze van olyan, hogy az ember rosszabbul játszik, de az húszévesen is előfordul. Azt kérdeztem tőle: akkor mi a határérték? Ha három hamis hangot fújok, de azt mondják, hogy a korához képest még jó?  Ezt nagyon nem szeretném. Remélem, meg fogom hallani, hogy mikor kell befejezni. Talán akkor, amikor már nagyon sok befektetés kell ahhoz a szinthez, amit én elvárok magamtól. Múltkor egy szegedi koncertem után egy kemény tollú kritikus azt írta: Lakatos még mindig fejlődik. És ez nagyon jól esett. A technikát az ember ilyenkor már legfeljebb csak szinten tartja, inkább az lehet, hogy már igen sokat tudok az életről, és ez beépül a hangszerjátékba. De lesz egy határ, amikor abba kell hagyni. Talán ha hatvan leszek? Nem tudom, nem vagyok egy nagy évfordulós, bár azt eldöntöttem, hogy hatvan évesen megcsinálom az El Camino-t, mert az érdekel.

És utána jöhetnek majd a paradicsomok!

Azt még nem mondtam, hogy botanikus is akartam lenni. Van egy fantasztikus kertem a hegyoldalban, ahol imádok kapirgálni, fűszernövényekkel, paradicsommal, fügével foglalkozni, elültetni pár mamutfenyőt. A gyaloglás is egyre inkább érdekel, nem csak az El Camino-t akarom megcsinálni, de rövidebb távokat is. Például végigjárni a Duna-gátat, vagy lemenni Kiskőrösre

Most fogja elkezdeni?

Nem, mindig is sokat gyalogoltam. A technikai dolgok nem érdekelnek, autó nem nagyon izgat, okostelefonok nem izgatnak. A gyerekeim életét szeretném sokáig követni, már ha ők is igénylik. Aztán meglátjuk, hogy mi lesz. Igazából olyan célom nincsen, hogy ezt a nagyoperát megírni, azt az előadást megtartani, vagy azt a koncertet eljátszani. Ha jön, akkor jön, eljátszom szívesen, imádok fagottozni meg zenéket játszani, de ilyen típusú tervem nincsen. Viszont múltkor, amikor a Dunán úsztunk apámékkal, találkoztunk egy fickóval Kalocsánál, aki a Fekete-erdőtől akar leevezni a Fekete-tengerig. Ez olyan napi negyven-ötven kilométer,  két hónapon át. Jó lehet, szívesen megpróbálnám. Meg arra is gondoltam, hogy apámmal vonatozunk két-három hétig a Transszibériai expresszen. Azért ezek jó tervek, nem?

Bokor Gabriella