KAPCSOLÓDÁSOK

Tizenkét évesen egy nápolyi utazás alkalmával a szüleitől kikönyörgött egy meggypiros gitárt – ez volt a kezdet. Ez történetesen éppen ötven éve történt, épp akkor, amikor „megszületett” nálunk a Jazz Tanszék – ahol egyébként 1987 óta tanít. László Attilával, a magyar jazz élet egyik legmeghatározóbb alakjával, pályáról, tanításról, társakról – és persze gitárokról beszélgettünk egy, a Trio Midnight-al közös koncertje után.

-Látszik a nézőtérről, hogy mennyire élvezik a közös zenélést, és az is, hogy jól ismerik egymást.

-Ez a kapcsolat a trióval évtizedekre nyúlik vissza. Oláh Kálmánnal eleve közös zenekarban játszunk immár huszonhat éve, de Egri Jánossal és Balázs Elemérrel is muzsikáltunk már együtt a legkülönbözőbb összeállításokban.

–Egy korábbi interjúnkban mesélt arról, milyen meghatározóak voltak a pályáján a meggyszínű gitárok. Ma is elővett egy gyönyörű színű hangszert a szímpadon, róla mit kell tudni?

-Ez a legkomolyabb hangszerem, egy Gibson L 5-ös, nagytestű jazzgitár. 1973-as évjárat, és mindössze 73 darab készült belőle. Barnából feketébe hajlik és sárgából narancsba, olyan, mint egy Rippl-Rónai festmény, tényleg gyönyörű a színvilága. Sokat számít egyébként, hogy az ember szeressen egy hangszerhez hozzányúlni, szeresse kibontani a tokjából. Általában több gitárral játszom egy koncerten, és ezt mindig szívesen viszem.

–A hárfásoknak bőrkeményedés nő az ujjukon. A gitárosoknak is?

-Nem, ez inkább a bőgősöknek van. Annak idején, amikor egyetem után felvételiztem a jazz tanszékre, nem volt még gitár szak. Nagyon szerettem volna viszont bekerülni, úgyhogy gyorsan elkezdtem bőgőzni tanulni. Felvettek, aztán amikor fél évvel később elindult a gitár szak, átmentem. Szóval én is találkoztam a bőrkeményedéssel, annak, aki bőgőzik, meg kell tanulnia úgy beosztania a gyakorlás idejét, hogy ne keletkezzenek vízhólyagok az ujján, mert akkor nem tud játszani. Mondom, szerencsére nálunk, gitárosoknál ez nincs.

–Tényleg szerencse, mert most rengeteg a munkája, alig tudtunk találkozni.

-Babos Gyulával és Tátrai Tiborral van egy triónk, és néhány nappal ezelőtt megint játszottunk egy hosszabb szünet után. Teltház volt és siker, nagyon jól esett, hogy így fogadott minket a közönség. Most épp Trio Midnight után vagyunk, vasárnap pedig a MÜPA 10 éves, jubileumi programsorozatában lesz koncertünk a Senior Big Band-el. A zenekar azokból a növendékekből alakult, akiket a 28 év alatt a big band foglalkozásokon tanítottam, vannak köztük idősebb, már befutott zenészek, és persze fiatalok. Öt hazai jazz énekesnőt fogunk kísérni, szerintem jó lesz nagyon!

–Azért néha nem fáj a szíve az építészetért, amit otthagyott a zenélés kedvéért? Az is szép szakma…

-Persze, gyönyörű szakma, de ott a megvalósításban sok olyan körülmény van, ami nem tőlem függ: előfordult, hogy készített az ember egy tervet, és utána kiderült, hogy éppen azt az anyagot nem lehet kapni, amit szeretett volna. Zenészként viszont senkinek sem tehetek szemrehányást, ha nem megy a játék. Kimegyek a színpadra, és minden alkalommal nulláról indulok, akkor és ott kell valamit adni, amivel szólni tudok a hallgatókhoz. A jazzben pedig különösen nyitva kell állni, hogy az ember az adott helyszínt, közönséget, pillanatot, akusztikát, összeállítást meg tudja ragadni.

–A Zeneakadémia Jazz Tanszéke két hete nagy koncerttel ünnepelte az 50. születésnapot. Örömünnep volt?

-Az ötven éves fennállás önmagáért beszél. 1965-ben indította el Gonda János, akkor még a Bartók Béla Konzi jazz tanszakaként, olyan időszakban, amikor egyáltalán nem fújtak kedvező szelek egy ilyenfajta próbálkozás számára. Ma meg azt látjuk, hogy komoly az érdeklődés a kreatív zene iránt, túljelentkezés van a szakra, és létezik már alap, közép, és felsőfokú képzés is, ami óriási eredmény. Ebben az ötven évben sok minden benne van: az, hogy hogyan működött itt a tanári gárda – nem akármilyen elhivatottsággal – eleinte még mostoha körülmények között, és hogy a nálunk végzett muzsikusok hogyan vitték tovább azokat az értékeket, amiket itt kaptak. Többen megállapították már egyébként, hogy ez a tanszak, a Berkeley School-al vagy más intézményekkel összehasonlítva is világszínvonalú. Hozzátéve azt, hogy a magyar jazznek van egy olyan vonulata, íze, ami elragadó az amerikaiak számára is.

–Mitől? A közép-európai íze miatt?

-A hatvanas-hetvenes években már volt nálunk egy eredeti, átlelkesült, és egészen jellegzetes vonala a műfajnak: Szakcsi és a generációja, amely a jazz lényegét nem feltétlenül iskolapadban tanulta, hanem megélte. Másrészt a roma zene világa, ami Magyarországon egész különleges színeket hordoz, olyan átütő erő és tűz van benne, ami a jazz műfajban alapvető. Talán ezek kombinációja, az egymástól való tanulás, egymás hallgatása. Eehhez jön még, hogy a tanszakon évente 12-15 muzsikus végez. Bármelyik európai nagyzenekarba, big bandbe be lehet őket ültetni, tanítanak, koncerteznek, és persze akad, aki elbizonytalanodik, és feladja. Ez mind jelen van. A lényeg, hogy van egy olyanfajta kínálat és pezsgés a fiatal muzsikusok körében, ami működésben tartja ezt a kreatív, ritmikus zenélést.

–Mi inspirálhatja a fiatalokat?

-A jazz lényegéből fakad, hogy real time-ban, vagyis a valós időben működik, ez olyan lényeges elem, ami kifejezetten ezt a műfajt élteti. Ettől sokszor kapnak inspirációt a zenészek. Ráadásul ez társas zenélés, ami szintén ösztönző.

–Társas zenélés, amiben azért többnyire igen erős karakterek vesznek részt.

-A jazz zenészek jó esetben szuverén egyéniségek. Persze meg kell küzdeni azért, hogy valaki  olyan egyedi világot tudhasson magáénak, ami mindenki másétól megkülönbözteti. A nagy jazz művészek megtalálják azt az utat, amin végig lehet menni. Pat Metheny, vagy Herbie Hancock például olyan zenei világot „talált fel” és játszik folyamatosan, évtizedek óta, ami mindig megújulni képes és felismerhető. A lelkük mélyén a jazzisták ezt próbálják megvalósítani, és ehhez a tanszék jó hátteret, és egy nyugodt időszakot biztosít. Régen még a katonai szolgálat alól is mentesültek azok, akik itt tanultak, hagyták őket zenélni. Ma ez nincs, de az, hogy hasonló érdeklődésű társak között lehet éveket tölteni, mindenképp nagy ajándék. És az, hogy ez a tanszék ilyen elhivatott tanári gárdával, és ilyen lelkes, nyitott növendékekkel ötven éve működik, tényleg ünneplésre ad okot.

 
–Azt, hogy mennyire inspiráló lehet a társas zenélés, a Bridges of souls című lemezük is bizonyítja, ami az amerikai rádiós listákon több héten át a 7. helyen szerepelt.

-2013-ban Los Angelesben készítettük a lemezt két Grammy-díjas, amerikai muzsikussal, és Németh Ferenccel, az élvonalba tartozó dobossal, aki tizenhét éve New York-ban él. Érdekes kihívás volt, mert tizenegy számot vettünk fel egy nap alatt. Az volt a koncepció, hogy úgy játszunk, mintha koncerten lennénk, tehát nem volt lehetőség javítgatásra. Azzal együtt, hogy laza és barátságos volt a hangulat, a célt egy pillanatra sem tévesztette senki szem elől. A legjobb körülmények között voltunk persze, technikailag is, de az volt a lényeg, hogy sikerüljön valami eredetit kihozni, ami csak azon a napon, azon a helyszínen tud megszületni.

–Ismerte korábbról a két amerikai muzsikust, azaz tudta mire számíthat?

-A felvételeiket hallottam, és egyszer röviden beszélgettünk Budapesten. Tehát nem nagyon ismertük egymást, mégis fantasztikusan tudtunk együtt dolgozni. A legkisebb megmozdulásra is óriási figyelemmel reagáltak, gyorsan és intenzíven, akár a vadmacska. Ezekben a kapcsolódásokban, amelyek ott, egy-egy adott pillanatban történtek, rejlik ennek az egész műfajnak, ennek a társas zenélésnek az ereje. Sokan azt gondolják, hogy kiáll a szólista, és a virtuozitásától hanyatt dől a közönség. Persze, ez is létezik, de itt kiderült, hogy az amerikai muzsikusok számára is mennyire fontos az, hogy azonnal ott legyen, segítsen, bejátsszon egy olyat, amitől a másik kap egy inspirációt, amit aztán visszaad…. ez óriási örömöt okozott a felvételek közben!  Idén a tanítás során is leginkább ezzel foglalkozom a tanítványaimmal, ezeket az elemeket, a közöttük lévő kapcsolódásokat keressük, amelyekből kiderül, hogy sokkal izgalmasabb lehet a kapcsolat két dolog között, mint amilyenek az elemek önmagukban. Olyan ez, akár a civil életben. És ha az ember erre rájön, akkor másképp tesz dolgokat.

Bokor Gabriella

 [hana-code-insert name=’laszloattila’ /]