VÁLASZTÓVONALAK

Választóvonalak, különböző korszakok nyilván adódtak Marton Éva pályáján, de ő úgy érzi, az igazi változást a 2005-ös év hozta. Ez volt a fordulópont, amitől kezdve háttérbe szorította a színpadi munkáit, és az energiáit elsősorban a tanításra összpontosította. A „fordulat” előtti és utáni élet egy-egy epizódját egy nagyon meleg júliusi napon idézte fel, közben jeges limonádét ittunk, és még a citromkarikákkal díszített ital is ezt a bizonyos váltást – annak is egy egészen prózai részét –  juttatta eszébe: azt, hogy mennyire élvezi ezeket a jeges finomságokat, amelyeket korábban nem engedhetett volna meg magának.

–A Corvin-lánc átvétele kapcsán megjelent interjúk egyikében ön azt mondja, hogy nagyon nehéz kiemelni a pályafutásából egy-két meghatározó pontot, mivel egyik sem hozott 180 fokos fordulatot, mindegyik szép fokozatosan építette tovább a pályáját. Kettőre azért mégis rákérdeznék: az egyik, amikor pályakezdőként a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon énekelte Verdi Attila című operájának Odabelláját, és Lamberto Gardellivel dolgozott együtt. Milyen volt ez a munkakapcsolat?

-A nagy mester és a kezdő szokásos viszonya volt ez, amikor a Maestro tanítja a fiatal énekest. Mindent elfogadtam, amit mondott, úgyhogy nem volt semmi probléma. Itt inkább az volt a nehézség, hogy egy Magyarországon ismeretlen operában léptem fel, amivel ráadásul olasz nyelven kellett megbirkózni. Nemzetközi gárdával dolgoztunk, Mario del Monaco fia, Giancarlo del Monaco volt a rendező, olaszul ment a darab, másképpen kellett gondolkodni, szóval nem volt könnyű. Az a siker és elismerés viszont, amit a közönség és a kritika részéről kaptam, felülmúlta minden várakozásomat. Addig nem nagyon jelentek meg rólam ilyen nagy cikkek, nem éreztem, hogy „startoltam” volna. Előtte négy évig énekeltem az Operában, mindig elismerték, hogy jól dolgoztam, de ennyire nagy kiugrásom nem volt.

-A másik esemény, ami nagyon megragadta a fantáziámat, az volt, amikor 1978-ban a Scala kétszáz éves történetében először énekeltek magyarul a színpadon. Ebben a Kékszakállú herceg vára-előadásban részt venni már csak ezért is megrendítő élmény lehetett.

-Én abban az évben már énekeltem a Scalában, a Trubadúr Leonórája Zubin Mehtaval akkor már mögöttem volt, olyan partnerekkel, mint Piero Cappuccilli és Sherrill Milnes. Erre volt  visszhang a Kékszakállú, tehát alig hogy bemutatkoztam a Scalában, már rögtön kaptam premiert, ami nagyon nagy dolog. A Trubadúr felújítás volt, ez viszont egy teljesen új darab, és a lényeg, hogy a produkció minden résztvevője magyar volt. Melis György volt a partnerem, Pressburger György a rendező, a karmester pedig Peskó Zoltán, tehát ez az előadás ezért volt különleges a számomra.

-Ezen a nagyon gazdag pályán 2005-ben megint bekövetkezett egy váltás, hiszen ekkor vette át a Zeneakadémián az Ének Tanszék vezetését.

-Ez volt a legnagyobb váltás. A másik két esemény, amiről az előbb kérdezett, azok tervezve voltak, azokra készültem hosszú éveken át. Persze, tudat alatt a zeneakadémiai tanításra is készültem, hiszen sok mesterkurzust tartottam korábban világszerte, de úgy konkrétan, hogy én az egész hátralévő életemet erre fogom szánni, és csak fiatalokkal fogok foglalkozni, nos, ez még nem járt a fejemben. Nem is gondoltam rá, hiszen tele voltam szerződésekkel, évekkel előre. Ahogy beléptem a Zeneakadémiára, az volt az első, hogy nagyon sok szerződésemet visszamondtam. Arra gondoltam, hogy nem tűnhetek el hetekre vagy hónapokra Budapestről, mert ha én kinn vendégeskedem valamelyik színházban, mi lesz a növendékeimmel? Ami 2005-ig történt, az fokozatosan fel lett építve, tudtam mindig négy-öt évre előre, hogy mit fogok csinálni, minden jól elő lett készítve. Voltak nagyon gazdag időszakok, előfordult, hogy egy év alatt tizenhárom premierem volt. Képzelje el, hogy mennyit kellett tanulni, utazni, próbálni…sok volt, nehéz volt, én sem tudtam éjjelenként aludni, nyugtalan voltam, és az ember a sok feladattól elfárad…De mondom, 2005 hozta a legnagyobb minőségi változást, úgy a privát, mint a művészi életemben. Elmentem például Genfbe Klütaimnésztrát énekelni az Elektrában, állandóan ide-oda röpködtem. Este előadás volt, aztán másnap reggel felültem a repülőre, és jöttem ide tanítani. Ez nem megy, hosszú távon nem megy, a kettőt nem lehet egyszerre csinálni.

-Gondolom, nem csak az utazás miatt, de „hangilag” sem megy együtt a kettő.

-Tényleg nem. Nagyon fárasztó beszélni, és mindig előénekelni, hol a szopránnak, hol a mezzonak, a baritonnak, a basszusnak… néha három-négy lágéban kell megmutatni valamit, és az elég megerőltető. Az első években nehéz volt, most már kicsit könnyebb, mert annak is bejött egy jó értelemben vett rutinja, hogy az ember hova teszi föl a beszédhangját. És hát rengeteget kell magyarázni. Meg kell győznöm a növendéket arról, hogy amit én kívánok, az nem csak nekem volt jó, hanem neki is jó, ha ő a saját nyelvére lefordítja azokat a technikai fogásokat, művészi kifejezési formákat. Várni tudni kell, mert borzasztó idegőrlő, amikor az ember ugyanazt és ugyanazt ismétli, és még mindig nem érti a növendék, hogy miről van szó. Én ugyanis nem arra vagyok kíváncsi, hogy amit én mutatok, azt egy az egyben visszaadja, hanem azt várom, hogy kialakuljon az ő saját művészi nyelvezete, az ő egyéni megoldása. Olyan ez a munka, mint a bányászoké: kutatom, hogy hol van az az arany, az a gyémánt, amit végre megláthatok.

-Néhány újítást is bevezetett, hiszen korábban évente három főszerepet kellett megtanulni eredeti nyelven, most négyet.

-Az úgy van, hogy vagy négy főszerepet tanulnak meg, vagy három főszerepet és két kis szerepet. Ez azért nem olyan nehéz, hát nem az Istenek alkonyát kell megtanulniuk! Főszerepnek kiválasztják azt a hármat, amit szívesen énekelnek, ami a hangjuknak való, és mellé még két pici szerepet. Lehet ezt ügyesen csinálni, például egy mezzoszoprán megtanulhatja Lolát a Parasztbecsületből, az mindössze három oldal, igazán nem sok, egy basszus pedig Fasoltot a Rajna kincséből, az egész opera egy felvonás, és aztán még választ hozzá valamit. Az én felfogásom szerint állandóan tanulni kell. A hallgatóknak meg kell tanulniuk tanulni, és ez a legnehezebb. Ezt saját példámból is tudom, néha magamat is nehéz rászorítani arra, hogy megtanuljak egy darabot. Az ember ilyenkor minden mást csinálna, kutyát sétáltatna, kimenne a kertbe ásni, felmosná a konyhát, bármit, csak ne kelljen tanulni. Szóval, a szerepekre visszatérve: szerintem, ha ők két év után elhagyják az Akadémiát, és beírják az életrajzukba, hogy nyolc szerepet tudnak eredeti nyelven, az már valami. Azt már akármelyik színháznak leadhatják, egy szakember akkor rögtön látja, hogy az a fiatal énekes foglalkozott a zenével, az tanult, az komolyan végezte az iskoláit.

-A növendékei gyakran szerepelnek nemzetközi versenyeken. Izgul értük, amikor ott állnak a színpadon?

-Nem különösebben, ezt őszintén bevallom, mert nagyon felkészülten mennek oda, lelkileg is. Mindig azt mondom nekik, hogy akkor, ott már semmi mást nem kell csinálniuk, mint önfeledten énekelni, mindent tudnak a darabbal kapcsolatban, nem érheti őket semmi baj. Olyankor már nem szabad vacillálni, remegni, mert aki fél, az nem való a színpadra. Persze, valami izgalom kell, hogy legyen benne, ez természetes, senki nem tud kimenni úgy a színpadra, hogy ne legyen lámpaláza. Aki ezt állítja, hazudik.

-És tudnak önfeledten énekelni? Sok fiatal muzsikus nem szereti a versenyeket, hiszen a teljesítmény nem mérhető, ilyenkor az ízlés dönt.

-A verseny nem azért jó, hogy az ember elmenjen és nyerjen. Biztos furcsa, amit mondok, mert persze úgy kell elmenni, hogy nyerni akar, de a verseny lényege mégiscsak az, hogy sok fiatallal találkozik, más énekeseket hallhat különböző országokból, más stílusokat, és közben felmérheti azt, hogy ő hol áll, és hogyan tudna ebbe belekapcsolódni. Én egyébként azt gondolom, hogy nekünk, magyar művészeknek külföldön azt az igazi hungarikumot kellene megmutatni, ami minket jellemez. Azt, hogy mitől vagyok én más, mint egy koreai vagy egy francia, milyen az én hátterem, az én egyéniségem. Mindenkinek meg kell tartania azt a jó értelemben vett különlegességét, ami arra az országra, arra a nációra jellemző, ahonnan jön.

-Hogy néz ez ki a gyakorlatban, egy-egy szerepre lebontva?

-Mondok egy személyes példát: amikor először énekeltem Turandotot Bécsben. Soha nem gondoltam volna, hogy én ezt elénekelem, hogy meg tudom csinálni. Aztán a kezembe vettem a kottát, megnéztem, leénekeltem, azt mondtam: hoppá, Puccini ezt nekem írta! Egy olasz nekem írta, pedig én magyar vagyok, és ő mégis nekem írt egy operát! Akkor elkezdtem gondolkozni, hogy mi az, amit én tudnék másképpen, hogy ne olyan legyek, mint a többi, hangosan éneklő szoprán, hogy mi az, ami Marton Évára jellemző…és kezdtem felfedezni, hogy mennyi pianissimo van, mennyire puha a nő, mennyire kemény a nő, akkor, amikor pianót énekel. Elkezdtem kidomborítani a különböző pianókat, a különböző dinamikai megoldásokat, hiszen egyik esetben halkan beszél, de nagyon szuggesztív, máskor óvatosan próbál közeledni Kalafhoz, soha nem erélyesen és soha nem hangosan. Ezeket a hangokat, ezt a zenét szintbe átrakni, hogy a hangszín más legyen, ez a művészet, nem pedig az, hogy egyfajta erővel, dinamikával végigénekelem az egészet, és csak az érdekel, hogy szóljanak fönn azok a magas hangok…Nem. Az a fontos, hogy hogyan kapcsolom össze a fölső regisztert az alsóval, hogy milyen az érzelmi kifejezés. A hallgatóknak is ezt próbálom állandóan magyarázni, Turandotot ugyan még nem tanítok a Zeneakadémián, de Liùt igen. Turandotba még bele kell nőni, tudni kell, hogy ahhoz most még nem szabad hozzányúlni, majd később, úgy tíz év múlva, amikor beérnek emberileg és hangilag. Ezekről szoktam beszélni a növendékeknek, a saját tapasztalataimról, arról, hogy én mit éltem át, hogyan éltem át, milyen kapcsolataim voltak zeneileg, színpadilag a többi társammal. Tudja, az a fajta operajátszás, ami itt Magyarországon megy, az már rég elavult. Mi a Zeneakadémián megpróbálunk egy kicsit a mai időknek megfelelően gondolkodni.

-Mi a jellemző erre a kortárs operajátszásra, amit ön szeretne a növendékeinek megtanítani?

-Az, hogy el kell menni a szöveg és a zene mélységébe, és mint színész megoldani a szerepet. Ez itthon még nem jellemző, itt még a különböző technikai problémákkal vannak elfoglalva, vagy nem tudnak mozogni, mert nem tanították meg az elmúlt évek alatt, és nem voltak olyan rendezők, akik ezt kérték volna. Nálunk a Zeneakadémián most egy nagyon jó kis csapat működik, Almási-Tóth András tanítja a színpadi játékot, Sándor Szabolcs pedig a zenei vezetőnk az opera szakon. Az egyik megadja zeneileg azt az erős korzettet, ami kell, a másik meg elkezdi mozgatni őket, és mennek egy olyan irányba, ami szerintem ma nagyon időszerű. Nem akarom a modern szót használni, valami új kifejezés kellene.

-Mondjuk úgy, hogy ami ma kívántatik.

-Ami kívántatik, igen. És ebbe az irányba megyünk. A másik, ami lényeges, hogy a növendékek megismerkedjenek a köztünk élő komponisták darabjaival. Erre korábban sajnos nem fordítottak elég nagy hangsúlyt, pedig szerintem nagyon fontos, hogy a kortárs irodalomról, a kortárs zenéről is legyen fogalmuk, ne féljenek tőle. Ne mondják, hogy jaj, ne, ez nem jó a hangomnak…Dehogyisnem! Mindent meg lehet oldani. Természetesen nem Ligeti darabjáról, a Le Grand macabre-ról beszélek, amit nem ajánlanék egyik tanítványomnak sem, mert annyira fiatalok, és ahogy mondtam, még tapasztalatlanok. Az operavizsgára írt Bella Máté darab viszont nagyon-nagyon jól sikerült, a növendékek valami olyan nagyszerű dolgot csináltak, ami bármelyik fesztiválon megállná a helyét Európában, sőt az egész világon. És nem féltek, és amikor megkapták a kottát, szinte egymás kezéből vették ki, rohantak a másolóba, és esküszöm magának, egy hét múlva tudták zeneileg! Azzal jöttek hozzám, hogy nem is olyan nehéz, ez valahogy róluk szól, nekik szól. Nagyon örültem, mert ez óriási feladat volt, és egyben nagy rizikó is, mert ugyanúgy nem sikerülhetett volna. Csak én ezt a szót nem ismerem. És úgy tanítom őket, hogy ők se ismerjék. Tehát olyan nincs, hogy nem sikerül. Addig kell dolgozni, amíg sikerül. Ha meg valamit nem tudok megoldani, akkor becsületesen azt kell mondani, hogy köszönöm, nem megy, majd később előveszem. És ha akkor se megy, akkor belátni, hogy ez nem nekem való.

-Beismerni, hogy nem nekem való, vagy pedig addig dolgozni rajta, amíg sikerül.

-Persze. Ilyen egyszerű az egész. Őszintének kell lenni magunkkal szemben, nem igaz?

Bokor Gabriella