SZÍNPADI HULLÁMOK

Egy-egy interjú helyszínének általában nincs jelentősége, kivételek azonban adódnak: az Operaház művészbüféje például különleges hangulattal és kisugárzással bír. Itt beszélgettünk egyik esti előadása előtt Meláth Andreával  – szerepekről, partnerekről,közönségről, és arról, milyennek is képzeli a Zeneakadémia Ének Tanszékét, amelynek vezetésével néhány hónappal ezelőtt bízták meg.

–Másfél óra múlva kezdődik a Denevér, ön énekli Orlovszkij szerepét. Vagy mondjam úgy, hogy játssza? Melyik kifejezést használja?

-Én minden szerepemet játszom. Szoktam mondani a növendékeimnek is, hogy engem az, hogy pusztán hangokat énekeljek egymás után, önmagában nem érdekel. Nagyon fontos a játék.

–És a színészi vénája milyennek szeretné láttatni ezt az Orlovszkijt?

-Egy igazi nagyvilági figurának, akinek nincsenek gátlásai, nem szégyelli kimondani azt, amit gondol, és szereti orruknál fogva vezetni az embereket. A rengeteg pénzével azt csinál, amit akar, és élvezi a helyzetet, hogy óriási bálokat rendezhet. Örül, ha sokan vannak körülötte, de úgy érzi, ő felette áll a többieknek, és leginkább csak mutogatni szereti a vendégeinek ezt a gazdagságot.

–A repertoárjából kiválasztottam három nagyon erős személyiségű nőt, Carment, Delilát, Juditot. Rengeteg klisét írtak már róluk, ön viszont egy-egy szerepmegformálásnál jóval mélyebbre ment, és tudja, hogy összetettebb személyiségek annál, mint gondolnánk.

-Érdekes, hogy ezt a hármat választotta…talán azért, mert ők az igazi nők. Ha a többi szerepemet nézzük, azok általában nadrágszerepek. Főszerepben is alakítottam már férfit, például Xerxest, vagy Octaviant a Rózsalovagban. Carment Salzburgban énekeltem nagyon sokszor. Nem a szokásos séma szerint próbáltam megformálni, nem egy buja nőt akartam. Szerintem Carmen egyszerűen ilyen, nem kell megjátszania magát, nem kell allűröket felvennie, hogy szexuális kisugárzása legyen és meghódítsa a férfiakat. Nagyon sok nő ezt praktikákkal éri el, ő viszont ezzel született. Szóval így próbáltam hozzá közelíteni az első perctől az utolsóig, amíg elérkezünk a végső duetthez: minden szituációban egy mindenféle sallangtól mentes, teljesen őszinte nőt játszani. Delila egészen más, ő számomra az okos és rafinált nő. Hogy szép volt-e? Biztosan, de ez nem igazán fontos, nála a Carmen-féle erotikus kisugárzás nem annyira sorsdöntő és látványos. Azon sokat gondolkodtam, hogy vajon mennyire szerette Sámsont…

–És Meláth Andrea Delila hogy viszonyult Sámsonhoz?

-Azt próbáltam láttatni, hogy szeretem, de okosan. Nem őszinte szeretet volt ez.

–Haszonelvű inkább?

-Tulajdonképpen igen, hiszen megvolt a miértje, jutalmat remélt érte. Delila számomra az okos nő, aki az eszével mindent el tud érni. Judit pedig, az „örök nő” típus, nagyon sokszínű. Szoktam is mondani, hogy ahány Kékszakállút kaptam a pályámon, annyiféle Judit voltam. És ez hangilag is kijött: ha egy erőteljes ősférfi állt mellettem, éreztem, hogy az én Juditom hangilag is sokkal finomabb. Ha viszont egy kicsit nőiesebb partnert kaptam, akkor meg erősebb voltam, inkább amazon jellegű. Ez persze sohasem volt tudatos, mindig csak utólag észleltem. Ahogy a színpadon mentek közöttünk a hullámok, ahogy felelgettünk egymásnak, mindez jött magától. Ezért nem lehet megunni ezt a szerepet sem. Ezt énekeltem a legtöbbször, de a mai napig bármikor, bárhol vállalnám megint.

–És nem csak a partnerek miatt volt ez a Judit mindig más, hanem azért is, mert ön mindig más életszakaszban volt épp.

-Ez automatikus dolog egy énekes életében, ha egy szerep – mondjuk – több mint tíz évig végigkíséri. Ahogy érettebb lettem, és remélhetőleg bölcsebb is, egészen más a Juditom, mint 2001 tavaszán, három évvel a diploma megszerzése után.

–Említette Salzburgot. Ezek a mítikus helyszínek plusz izgalommal járnak?

-Sokfelé énekeltem a világban, Stuttgarttól Malajzián és Tokión át a Quebec-i operaházig. Szerintem végül is csak az előadás a lényeg. Úgy vettem észre, hogy engem a helyszín nem igazán befolyásol, legalábbis nem úgy, hogy esetleg pánikba essek miatta. Így utólag visszatekintve azt mondom: nagyon hálás lehetek a sorsnak, hogy ilyen helyekre eljuthattam, de amikor ott voltam, abban a pillanatban úgy éreztem, hogy ha engem ide meghívtak, akkor én ennek biztos meg is felelek. Tehát „csak” dolgoznom kell, és a tudásom legjavát adni. Így álltam ki bármilyen színpadra.

–És előadás után? Biztos nem egyformán hálás a közönség a különböző országokban.

-Ez így igaz. Sokfélét megtapasztalhattam. Én nagyon szeretem a német közönséget, mert nyitott és intelligens, ismeri az operákat, ott nem státusz szimbólum operába járni. És bizony a nemtetszésnek is hangot adnak, ilyenkor fütyülnek. Nálunk ilyesmi nincs, a magyar közönség sokkal elnézőbb. Stuttgartban átéltem, milyen az, ha nem tetszik egy énekes. Szerencsére nem akkor, amikor én játszottam, de ha beültem más előadásokra, tapasztaltam ilyesmit.

–Tehát  kollégák kapták meg.

-Hát igen…őszinte közönség. De ha tetszik valami, akkor nagyon nagy az ováció. Érdekes, én az olasz közönséget nem éreztem annyira melegnek, amennyire mondani szokták. Persze elképzelhető, hogy a Kékszakállú, amiben Olaszországban énekeltem, nem az ő világuk. Egy üde színfolt lehetett az életükben, de katarzist, azt nem éreztem a részükről. Ellentétben a japánokkal és a kínaiakkal, akik viszont abszolút befogadóak erre a muzsikára. És Párizsban énekelni a Sámson és Delilát, az is nagyon nagy élmény volt, főleg, hogy én voltam az egyedüli külföldi az előadásban. Minden partnerem francia volt, tehát ott a kiejtéssel is nagyon sokat foglalkoztam, szerettem volna, hogy autentikus legyen, nehogy szó érje a ház elejét.

–Ilyenkor egy franciatanárral gyakorol?

-Persze, de nem csak Párizsban volt ez így. Amikor Stuttgartban Poulenc A karmeliták elbeszélései című művet vettük, a két hónapos próbaidőszak alatt minden egyes próbán ott ült a francia lektor, és jegyzetelt. És utána sorolta a hibákat, például, hogy a „votre”-ban sokkal nagyobb és nyitottabb az ó, mint ahogyan én ejtem, a „faute” szóban viszont jóval kisebb.  Kérdeztem, hogy miért, szerettem volna az egészben valami logikát találni, de nem sikerült…

–Azt olvastam, hogy nincs kedvenc szerzője, énekesként viszont a legfontosabb szerzőnek Mozartot tartja. Ő a viszonyítási pont az éneklésben?

-Igen, nekem általában véve a klasszika, de a klasszikán belül is Mozart az, ahol minden kiderül technikailag.

–Más szerzőt énekelve néha el lehet fedni egy-egy gyengeséget?

-Mondjuk úgy, hogy például a romantikában a nagy szenvedély sok mindent elvisz. Mozartnál ez nem így van, a hangjegyek értéke, a szünetek értéke, minden maga a tökéletesség. A növendékeimtől például nem is várom el, hogy már az első évfolyamban Mozartot énekeljenek, csak attól, akinek ez tényleg nagyon fekszik. Ne legyen ez követelmény a kezdőknél, hiszen Mozart a végkifejlet. Én úgy érzem, hogy amíg az ember a pályája során Mozartot tud énekelni, az akkori fachjának megfelelően, addig minden rendben van.

–Azt mondta egy interjúban, hogy nincsenek szerepálmai, és mindig a soron következő szerepet szereti legjobban. Mi történik, ha egyáltalán nem tudja megszeretni? Visszaadja?

-Erre rövid lesz a válasz: ilyennel még nem találkoztam. Ha szeretni nem is, de idáig mindig sikerült valamelyest azonosulnom a szereppel. És onnantól kezdve az már megvalósítható.

–A tanárok általában türelemre intik a növendékeiket, ha úgy érzik, hogy egy áriára vagy szerepre még nem érett meg a hangjuk. Mi a teendő akkor, ha a hang már megérett, de a személyiség még nem?

-Ez gyakran előfordul, és féltem is a növendékeinket, és egyáltalán a fiatal pályakezdő énekeseket, hogy túl hamar kapnak meg szerepeket. Meghallják őket énekelni, igazi kis gyémántok, és akkor ajánlanak nekik egy évben öt-hat főszerepet, és sok-sok előadást. Bizony ma már nem azt a világot éljük, hogy valaki vigyázzon rájuk, esetleg egy menedzser, egy rendező…

–És önök, a tanárok?

-Tudomásul kell vennünk, hogy ha kirepülnek a gyerekek, akkor közülük sokan úgy érzik, hogy ők már mindent tudnak, és csak később fordulnak vissza a régi tanárokhoz. Amíg viszont a Zeneakadémiára járnak, addig első évfolyamtól kezdve nagyon óvom őket. Ha tanulunk valamelyik növendékemmel egy-egy áriát, és látom, hogy a pályára termett, mindig megmondom neki, hogy szerintem hány évesen énekelheti majd azt az operát színpadon.  Különösen a fiúkra kell nagyon vigyázni, egy bariton vagy egy spinto tenor nem énekelhet huszonöt évesen főszerepeket, még nem alkalmas rá semmilyen szempontból. Ráadásul egy operát három-négy órán keresztül intenzíven végigénekelni fizikálisan is nagyon nehéz. Kis szerepekkel kell kezdeni, csak ezt sokan nem akarják tudomásul venni. Másrészt a hangjukat meghallva az igazgatók is mást, többet látnak bennük. Szóval nehéz ez.

–Az meg különösen nehéz, ha akkor int valakit türelemre, amikor az felkéréseket kap….

-Hát igen. Pedig a türelem itt kulcsszó. Én legalábbis ezt gondolom és mondom, ha megkérdeznek, hogy elvállaljanak-e egy főszerepet.

–A hang a kiindulópont. Emellett milyen karaktervonást kell meglátnia egy-egy növendékében, hogy úgy érezze: helye lehet a pályán?

-A személyiséget. Én az individuumot keresem, tehát nem csupán hangfejlesztésről van szó. Ehhez muszáj a személyiséget is érezni. Azt szeretném, ha a növendék azonosulni tudna az adott dallal vagy áriával, és én azt próbálom aztán tovább egyengetni. Tehát nem az én meglátásomat akarom rájuk erőszakolni egy-egy figurával vagy gondolattal kapcsolatban, hanem az a célom, hogy ez bennük szülessen meg. Úgy gondolom, hogy a hangi adottság az alap, aztán meg kell tanulni a szakmát, a technikát száz százalékosan, és kibontani az egyéniséget, hogy magukból adjanak, hogy egyediek legyenek.

–És emellett még a szerepléssel járó stresszt is jól kell kezelniük. Vagyis ne csak órán legyenek jók.

-Persze, a színpad egészen más. Én is azért izgulok annyira a fellépéseiken, mert tudom, hogy akkor más hormonok működnek, mint a tanteremben, amikor kettesben vagy hármasban vagyunk.

–Néhány hónapja ön vezeti az Ének Tanszéket a Zeneakadémián. Milyenek legyenek, akik itt végeznek, ön mivel lenne elégedett?

-Azzal, hogyha nagyon nagy örömmel és szeretettel emlékeznének vissza a zeneakadémiai éveikre, és ha úgy végeznének öt év után, hogy sok mindennel tisztában vannak, nemcsak az énekléssel. Azt szeretném, ha nemcsak ezt az egyfajta tudást adnánk nekik, hanem azt is pontosan megismernék, hogy külföldön ma milyen elvárások vannak. Erre teszek törekvéseket, meghívtam például a római Santa Cecilia akadémiáról egy professzort, aki kurzust fog tartani. Egy külföldi impresszáriót is felkértem, hogy eljöjjön hozzánk: ő egyrészt meghallgatja a növendékeket, másrészt praktikus tanácsokat ad. Elmondja például, hogy hogyan kell elmenni egy előéneklésre, milyen áriákat vigyenek magukkal, ezek milyen hosszúak legyenek, milyen ruhát viseljenek, mert ezekről fogalmuk sincs. És jó lenne, ha mindezt, nem csak tőlünk, a tanároktól hallanák, hanem egy külföldi külsőstől is, hiszen az ügynökség ma már megkerülhetetlen, e nélkül nincs karrier. Szóval egy kicsit nyitni szeretnék, hogy a növendékeink pontosan tisztában legyenek a mai kor követelményeivel.

Bokor Gabriella