„A TEHETSÉG HÉTMÉRFÖLDES CSIZMÁBAN JÁR…”

Mielőtt személyesen is megismerkedtünk, többször láttam már végzett növendékei koncertjén. Az első gondolatom tehát az volt, hogy egykori tanítványaira ezek szerint még évek múltán is kíváncsi. Nádor György zongoraművésszel, a Zeneakadémia Zongora Tanszékének doyenjével – aki a napokban kapta meg a Professor Emeritus címet – egy márciusi délutánon, egyik órája előtt beszélgettem.

–Kezdjük azzal az időszakkal, amikor még ön volt „tanítvány”. Két különleges egyéniségű tanára is volt.

-Zempléni Kornél volt az, aki engem tulajdonképpen rárakott a pályára. Anyám operaénekesnő volt, apám pedig kitűnő orvos, aki azt mondta, hogy először legyen valami tisztességes foglalkozásom, és beíratott az Eötvös gimnáziumba. Nem kezdett korán zenére tanítani, féltett attól, hogy elhajlok, és nem orvos leszek.

–Ezek szerint jogos volt a félelme, ön tényleg elhajlott…

-Igen, mert anyám, aki szintén nagyon féltett, az operai kapcsolatai révén végül mégiscsak elvitt Zempléni Kornélhoz. Ő meghallgatott, és azt kérte apámtól, hogy bízza rá a fiát. Fogékony korszakomban voltam, elég jól játszottam már komoly darabokat is. Kornél vezetett rá az elemző kottaolvasásra, az összefüggésekre, a zeneszerző indítékaira. Megtanított „kottát nyomozni”, azt mondta, hogy azt kell megérteni, miért is ült le a szerző és írta meg ezt a darabot. Az, hogy játsszuk a hangokat, csak kellék, a szellemiség a lényeg, az, ami mögötte van. Nagyon mély elemzéseket csináltunk, ebben Kornél egészen fantasztikus volt.

–Később, a Zeneakadémián is nagyformátumú tanárt kapott, a Dohnányi-növendék Wehner Tibort.

-Ő egészen más személyiség volt, mint Zempléni. Nem is tudnám megmondani, melyiket tartom nagyobb mesternek, mindkettejüktől valami egészen mást kaptam. Wehner óriási tudású professzor volt, Dohnányi mesteriskolájának egyik növendéke. Nem volt egy bőbeszédű, kommunikatív alkat, de mindenki érezte azt a légkört, ami áradt belőle. Dohnányiról egyébként rengeteg anekdota maradt fenn, és ezeket közvetlenül a mesteremtől hallottam. Például azt, hogy hihetetlen memóriája volt, a vidéki koncertjeire utazva gyakran a vonaton memorizált bizonyos darabokat, amiket utána a koncerten játszott el először, természetesen hibátlanul.

–Wehnerrel tanultak Dohnányi-műveket?

-Egy-két darabot adott a mesterem, de abban az időben nem volt szabad Dohnányit játszani, politikai okok miatt egészen a hetvenes évekig B-listán volt. Amikor a Zeneakadémia után két évig a moszkvai Konzervatóriumban tanultam, kerülő úton valahogy megkaptam a legutolsó felvételét, amit nyolcvan évesen készített a késői Beethoven-szonátákból. Ez ritkaság számba ment akkor, szívesen meghallgatnám megint, mert különleges élmény volt. Lehetett érezni, hogy már idős, a keze nem olyan volt, mint korábban, de a szelleme talán még a fiatalkorinál is élénkebb volt.

–Említette Moszkvát. Hogyan érezte ott magát akkor, a hatvanas második felében?

-Erős volt a kontraszt. Nyomor volt, félelem, és bezártság, de éppen attól, hogy zárt volt az ország, minden Moszkvában koncentrálódott, ott élt minden nagy művész. Amikor mi ott tanultunk, naponta találkoztunk Emil Gilels-el, Jakov Zakkal, vagy Jakov Flierrel, aki az első Chopin-versenyt nyerte. Először nagyon meg voltunk hatódva, később viszont egész természetes lett, hogy a folyosón elmegy mellettünk Emil Gilels, persze óriási tisztelettel köszöntünk, meghajoltunk…hihetetlen volt! És akkor még nem is beszéltem a vonós gárdáról, Rosztropovicsról, Koganról, mind ott tanítottak akkor, amikor mi odajártunk. Fantasztikus korszak volt, mi is azért mentünk oda szívesen, minden nehézség dacára.

–Ezeket a saját bőrén is érezte? Nehezen kapott például élelmiszert?

-Igen, napi ellátási problémák voltak. Azzal a barátommal, akivel egy szobában laktunk, valakinek a tanácsára egyszer jó messzire elmentünk egy nagy üzembe. Volt ott ugyanis egy „sztálovájá” – így nevezték az ebédlőt –, amelynek a bejáratánál időnként disznó és marhahúsdarabokat lehetett kapni. Vettünk egyszerre ötvenet, és mivel kinn nagyon hideg volt, egy spárgára felfűzve kiraktuk a kollégiumi szoba ablakába. Ezt jó ideig ettük, minden nap levettünk belőle kettőt, mert a környékünkön nem nagyon lehetett kapni élelmiszert. Csak kenyér volt meg vodka, de ezekért is hosszú sorok álltak. És közvetlenül emellett ott volt a másik világ. Csak átgyalogoltunk az ulica Gercenába, a Konziba, ebbe a cári időkben épült, nagyvonalú, gyönyörű épületbe, a hatalmas termeivel. Fantasztikus atmoszférája volt, és – ahogy mondtam – naponta találkoztunk ezekkel az óriási egyéniségekkel. Egyébként az én tanárom, Natanson professzor is híres volt abban az időben.

–Sok külföldit vonzott akkoriban a moszkvai Konzervatórium?

-Igen, több százan laktunk a diákszállón, oroszok és külföldiek, amerikaiak, chileiek, olaszok, japánok….a fiú, aki a szomszéd szobában lakott, ma Japán leghíresebb zongoristája. Néhány éve meg is hívott egy zongoraverseny zsűrijébe, ahol ő volt az elnök.

–Ezek a kapcsolatok tehát megmaradtak?

-Furcsa dolog ez, húsz évig semmi nem volt, aztán egyszer csak felhívott. Én egyébként rendszeresen járok Japánba, egy évben kétszer-háromszor is kimegyek tanítani, mesterkurzusokat tartok különböző egyetemeken, sokszor nyolc-tíz várost is bejárok. Most legutóbb, amikor Nagoyában voltam, találkoztam az egyik régi egyetemi diákszállói társammal, akiből európai hírű kamarazenész lett, Vagyim Szaharovnak hívják. Odalépett hozzám, hogy megismerem-e. Először nem tudtam kicsoda, negyven éve nem láttam, de amikor mondta a nevét, egymásra borultunk. Az is fantasztikus találkozás volt.

–Rengeteg növendéke volt az elmúlt évtizedekben, tanított mindenféle korosztályt. Mi az, amit a kicsiknél már látni lehet?

-Azt, hogy megvan-e az a külön érzéke, az a macskaügyessége, hogy ezt az óriási klaviatúrát minden gond nélkül be tudja járni. Ez már pici korban is megmutatkozik. Ha valaki ügyetlen, az végig kínlódni fog, mert szerintem a technikát nem lehet megtanítani. Aztán van a muzikalitás. Azt vettem észre, hogy ha egy kicsi gyerek leül játszani, bár sok még a hiányossága, de én a háta közepéből érzem, hogy tehetséges: ahogy ráborul a hangszerre, és ahogy abból aztán valami nagyon nemes dolog jön ki.

–És a felnőtt tanítványoknál, akiknél már tudja, hogy ügyesek is, muzikálisak is, mi az, ami felkelti az érdeklődését?

-Az egyéniség. Szoktam is mondani, hogy ha te leutánozod azt, amit én mondok neked, akkor az lehet, hogy jó, de nem biztos, hogy passzol az egyéniségeddel. Tehát át lehet venni, amikor kicsi az ember, persze próbál utánozni. De később, amikor már bonyolultabbá válik a dolog, amikor már egy zenefilozófiai problémát próbálok megvilágítani a felnőtt tanítványaimmal, akkor már nem utasításokat adok, hanem ajánlatokat: próbáld ki, mit szólsz ehhez – vagyis én kapcsolati alapon tanítok. Nagyon nem szeretem azt a pedagógiát, amelyik felülről utasít, hogy így, vagy úgy kell valamit csinálni. Sőt, amikor darabot választunk, szeretem, ha a diákjaim döntenek, ők érzik, hogy mi áll hozzájuk legközelebb. És ahogy mennek az évek, ez egyre fontosabb lesz. A tanítás ideje egy idő múlva ugyanis menetrendszerűen leáll, és aki huszonéves korára még nem készül el, és nem tudja saját maga eldönteni, hogy mi az, ami őt érdekli, ami neki kell, és mindig kívülről várja a tanácsot, az éppen olyan rossz, mintha valaki abszolút nem figyel a tanárára. Egy erős személyiségű növendék balanszot teremt az órán: én itt vagyok, ő ott, de egyikünk sem fontosabb. Igaz, nekem óriási tapasztalatom van, de lehet, hogy ő ügyesebb. Tehetségesebb, mint amilyen én valaha voltam, vagy lehetek. Fantasztikus élmény, amikor látom, hogy a növendékemnek esetleg sokkal könnyebben megy valami, mint ahogyan nekem ment, mikor ugyanazt a darabot tanultam.

–Ha látja, hogy valaki nem való a pályára, azt megmondja?

-Volt már olyan, egyébként nagyon tehetséges növendékem, akit eltanácsoltam, mert láttam, hogy az életben jobban fog boldogulni, ha elmegy fizikusnak. A zene mellett ugyanis fizikát is tanult, amiből országos versenyeket nyert. „Agytúltengéses” fiú volt, és mindent így is akart játszani, állandóan összefüggéseket keresett, szorzott, osztott. Ez egy más agy. Aztán van olyan diákom, akinek meg nem lehet igazán hatni a tudatára, de a keze alól olyan természetességgel jön ki egy-egy darab, hogy szinte nem is kell beleszólni. Szerintem a tanításnál nagyon fontos, hogy soha nem szabad az egyéniséggel szembe menni. Pedig az ember sokszor érez erre kísértést, mert azt érzi, hogy ezt nem így kellene, ő ezt másképp játszotta. Ha viszont a növendékből nagyon mélyről jön egy indulat, egy megoldási szándék, én azt mindig hagyom. Arra gondolok, hogy nem baj, legfeljebb nem fog tetszeni a kollégáknak, de én érzem, hogy valami van. És ezek általában beválnak. A legértékesebb ugyanis az, ami az egyéniségéből árad.

–Tehát el tudja fogadni, még akkor is, ha ön mást gondol erről a darabról.

-Igen, mert akkor látom, hogy az a gyerek jó helyen van, hogy nem kell nekem hegyeket megmozgatnom azért, hogy valami mást csináljon. Azt is szoktam mondani, hogy a tanítás tulajdonképpen egy fordított dolog, mert minél tehetségesebb valaki, annál kisebb a munka. A felelősség nagy, de az a bizonyos napi vagy heti tréning, amit a gyerekkel végzek, az kevesebb, mert egyszerűen tudja, miről van szó.

–Sikerélményt mikor érez?

-Ha megnyer egy versenyt. Vagy amikor látom, hogy a kollégáimnak virul az arca a vizsga után, és azt mondják, hogy ez nagyszerű. Gyakran volt ilyenben is részem, sok tehetséges diák került ki a kezem alól, és akkor úgy éreztem: ebben egy kicsit talán én is benne vagyok. Ezt viszont nem szeretem eltúlozni, azt gondolom, hogy a tanár egy katalizátor, és maradjon a háttérben. Soha ne akarjon elismerést kiharcolni magának, az jön magától, annyi, amennyi. Az jó, ha az embert elismerik, ha úgy, mint most, kap egy kézfogást, egy gesztust, amivel jelzik: örülnek annak, hogy itt van. Ez mindenkinek jól esik, de nem szabad azt gondolni, hogy a növendék azért jó, mert én mögötte vagyok. Nem. Soha nem ettől jó egy növendék. Minél nagyobb egy tehetség, annál híresebb lesz a tanár, de a tehetséget nem ő adja, azt a Jóisten adja, vagy egyszerűen valahonnan jön. Ez egy megfoghatatlan és csodálatos dolog. A tehetség mindig hétmérföldes csizmában jár, és amikor gyorsabban halad, mint amire mi valaha is képesek voltunk, az csodálatot érdemel. Én ilyenkor mindig óriási tiszteletet érzek.

–Hogyan alakulnak ezek a kapcsolatok, miután a növendékei végeznek? Mikor válik a tanár-diák viszony kollegiálissá, és válhat-e egyáltalán?

-Ez nagyon érdekes, mert ez is egyéniség kérdése. Volt olyan növendékem, akinek rengeteget segítettem, de miután végzett, soha többé nem hívott fel. Szerencsére nem ez a jellemző, vannak olyan tanítványaim, akikkel életre szóló kapcsolat alakul ki. Néhányan például visszajárnak kontrollra. Ez nagyon megtisztelő számomra, mert ilyenkor már egy-egy kész művészről van szó, aki esetleg le is doktorált, hazajön egy külföldi koncertről, készül a következőre, és azt mondja: szeretném, ha tanár úr meghallgatna. Ez felemelő érzés. A másik az, hogy néhány volt növendékemmel olyan baráti kapcsolat alakul ki, amiből aztán tegeződés lesz: kedves barátommá fogadom, és ezzel verbálisan is megszűnik az alá-fölérendeltségi viszony. Ez az egyik, amiért talán azt mondhatom: boldog ember vagyok. Nekem van családom, van három gyerekem, és természetesen én is élem a mindennapokat, de a tanításon, a növendékeken keresztül többször újra élem az életet. Amikor az ember már közeledik a hetvenhez, és megint elkezd dolgozni egy tizennyolc éves diákkal, akkor ebben valamilyen módon újjászületik. És ez fantasztikus érzés.

Bokor Gabriella