OPERA-TÖRTÉNETEK

Pászthy Júliával együtt utaztunk a hatos villamoson az interjúnk helyszínére, egy Liszt Ferenc téri kávézóba, így már útközben elkezdtünk beszélgetni, akkor még természetesen magnó nélkül. Úgyhogy megint csak eszembe jutott: az igazán nagy művészek többnyire végtelenül közvetlen és barátságos egyéniségek, akik mentesek mindenféle allűrtől. A pálya pedig magáért beszél: huszonöt év az Operában, számos koncert, tévé-, rádió-, és lemezfelvétel, és a tanítás a Zeneakadémia Ének Tanszékén, immár tizennyolc éve.

–Itt a szeptember, és bár „főállásban” már nem énekel, hanem tanít, valamennyire ez is megerölteti a hangot, igaz?

-Persze, mert nem csak beszélni kell sokat, az ember azért egy-egy frázist énekelve mutat meg. Nem lehet mindent elmagyarázni, a levegőtámaszt például csak megmutatni lehet. Szeptemberben, amikor elkezdek tanítani, mindig berekedek kicsit, és eltart néhány hétig, amíg a hangom hozzászokik a megterheléshez.

–Úgy tudom, hogy inkább lányokat tanít. Miért?

-Jobban ráérzek a problémáikra. Az egész berendezésem, a fülem, a torkom jobban reagál a női hangképző szervre. A fiúknál is hallom persze, ha rossz helyen van a hang, de korrigálni, megmutatni kevésbé tudom.

–Viszont mindkét nemnek rengeteg praktikus tanácsot tud adni azzal kapcsolatban, hogy mi mindenre kell figyelni a pálya során. Volt, amit a maga kárán tanult meg?

-Igen, volt ilyen is. Életemben egyszer történt meg, hogy azt mondtam: szeretném, ha megnyílna a föld, és elsüllyednék. Prágában énekeltem, és beteg voltam. A főpróbán már éreztem, hogy ebből este baj lehet, de mivel a hangomon ez még nem hallatszott, sem a karmester, sem a kollégák nem hittek nekem. Én meg hagytam magam rábeszélni, hogy menjen az előadás. Ez egy Carmina Burana volt, tévé, rádió egyenes adásban, és amikor kinyitottam a számat, egyszerűen nem jött ki hang a torkomon. Úgy éreztem, hogy ez maga a megsemmisülés. Nagy kínlódás árán végül lement az előadás, de engem soha többé nem hívtak Prágába. Ezért mondom mindig a növendékeimnek, hogy inkább mondják le az előadást, mert akkor még beugorhat valaki helyettük, de ha rosszul énekelnek, nem hívják őket többé. Nem szabad másra hallgatni, csak a saját érzésekre.

–És mi az, ami felülmúlhatatlan élmény volt?

-Lamberto Gardellivel volt egy nagyon szép Mozart c-moll mise koncertünk Győrben. Gardelliről tudni kell, hogy nagyon tartózkodó ember volt, a fizikai érintkezést pedig kifejezetten kerülte: nem szerette, ha megpuszilta egy énekes, annyira félt a fertőzésektől, hogy járványidőszakban még maszkot is felvett, és kezet fogni sem nagyon volt hajlandó. Visszatérve a történethez: a c-moll misében van egy nagyon nehéz szoprán ária. Elénekeltem, és amikor a végére értem, Gardelli egyszerre mindent leintett, mise közben odajött hozzám, átölelt, megveregette a vállam, és azt mondta: Bravo, bravo, Julia! Ezután visszament a kis pódiumára, és folytatta tovább a misét. Én azt hittem, ilyen nem létezik! Nem is történt soha többé ilyen, ez az egy alkalom viszont tényleg őrületes sikerélményt adott. Tényleg nagyon jól sikerült koncert volt, talán az egyik legszebb előadásom.

–Bizonyára volt még néhány karmester, aki inspirálóan hatott önre.

-Ferencsik János például, aki nagyon szeretett engem, még a szülinapjára is meghívott a házába. Ő is tartózkodó ember volt egyébként, nem nagyon engedett magához közel senkit. Nagyon sok szép előadást csináltam vele. Kóródi András is fantasztikus karmester volt, higgadt, nyugodt, az iróniájával mindig helyre tette a dolgokat. Rengeteg koncertünk volt, és sok rádiófelvételünk, például az Erkel-operák. Giuseppe Patanét is nagyon szerettem, néhány Falstaffot énekeltem vele, fantasztikus karmester volt, félelmetes ritmusérzékkel, és nagyon közvetlen, laza egyéniség. Medveczky Ádámmal pedig olyan a kapcsolatunk, mintha zenei testvérek lennénk: semmit nem kell magyarázni, pontosan értjük egymást.

–A partnerek közül kivel érezte magát a színpadon igazán elemében?

-Nagyon szerettem énekelni Kelen Péterrel, Molnár Andrással, és persze Takács Klárával, aki nem csak remek énekes, de nagyszerű muzsikus is. A külföldiek közül Cappuccillivel énekeltem a Rigolettoban, Obrazcovával a Carmenben…érdekes dolog ez, nézem néha a kis növendékeimet, vannak olyanok, akiknek pár év után már a fejükbe száll a dicsőség. A nagy sztárok, akiket megismertem, Cappuccilli, Edith Mathis, vagy Obrazcova, végtelenül kedves emberek voltak, barátságosak, segítőkészek, közvetlenek, messze állt tőlük a dívaság.

–Talán mert ehhez a pályához jó esetben az intelligencia is hozzátartozik…

-Hát persze, mégpedig az a fajta intelligencia, amit magával hoz az ember, ami nem tanulható.

–Amikor kiment a színpadra, kizárta a magánéletét? Egyáltalán ki kell zárni?

-Szerintem nem kell kizárni, így lett teljes a személyiségem. Van két gyerekem, bementem a színházba, és tudtam, hogy biztos kezekben vannak otthon a férjemmel. Ők pedig tudták, hogy a mama énekel. Egyszer próbáltam meg otthon gyakorolni, és a fiam, aki akkor olyan tíz év körül lehetett, rögtön rám szólt, hogy ez nem az Operaház, itt legyek szíves nem énekelni. Azért jöttek koncertre, meg előadásra, végigzokogták a Bohéméletet, a Rigolettot, a Carment… Julika még nem is értette a történetet, csak látta, hogy a mama ott sír az ágyban, vagy hogy Carmen mennyire megalázza a mamát.

–Melyik volt az a szerep, ami nem csak hangilag jött a legjobbkor, hanem élethelyzetben is?

-Azt hiszem, hogy Gilda a Rigolettoban, Nanetta a Falstaffban, Susanna a Figaroban, és a Rózsalovag Sophie-ja. Ezek épp akkor jöttek, amikor jönniük kellett.

–A színpad mellett pedig még ott volt a tévé, a rádió, a lemezstúdió….

–Talán többen emlékeznek még a Zenés Tv Színházra. Ma már elképzelhetetlen, hogy szinte minden hónapban ment a tévében egy opera 40-45 percben. Ez persze óriási népszerűséget hozott a műfajnak, és nekem is, hiszen tizenhárom részben szerepeltem. A sorozat egy megszállott tévés szerkesztő, Bánki László nevéhez kötődött, aki rengeteget tett a kortárs zenéért: nagyon sok zeneszerző köszönheti neki azt, hogy az operáját megismerhette a közönség. Ugyanígy meghat a volt rádiós szerkesztő, Lázár Eszter megszállottsága, aki a mai napig harcol a kortárs műfajért, ma már nem a Rádióban, hanem a Fészekben. Több ilyen értékteremtő emberre lenne szükség most is, hiszen a közönség azt nézi, azt hallgatja, amit mutatnak neki. A fiatal énekeseknek is milyen jó lehetőség lenne, ha több rádiós feladatot  kapnának! Nekünk még részünk volt ebben, több száz órás felvételem van az archívumban, opera, dal, operett, oratórium. Rengeteg egyenes adásban közvetített dalestet adtunk, koncerteket a 6-os és a 22-es stúdióból a Rádiókórussal, izgalmas feladatok voltak, élveztük és szerettük ezeket a kihívásokat.

–És akkor még nem is beszéltünk a lemezekről.

-Sok lemezt készítettem, akkoriban még létezett a Hungaroton. Nagyon szépen sikerültek például a Liszt Ferenc Kamarazenekarral készített Haydn-operafelvételeim, Telemann A türelmes Szokrátész című operáját pedig – Gregor Józseffel a főszerepben –  ma is nagyon izgalmas végighallgatni.

–Az éneklés tökéletes szakmai kiteljesedést adott. Megadja ezt a tanítás is?

-Érdekes dolog ez a tanítás. Ugye, nem mindenkiből lesz énekes. Ez már általában az első félévben kiderül, és én meg is szoktam mondani, hogy nem hiszem, hogy ebből operai pálya lesz. Ez a legnehezebb a tanításban: teljes lelkiismerettel végigdolgozni egy növendékkel éveket úgy, hogy közben nem igazán hiszek a pályájában.

–Tehát az első félévben már nagyjából tudni lehet, kiből lesz operaénekes?

-Igen, mert nem csak az derül ki hamar, hogy milyen a hangja, hanem az is, hogy mi minden van benne. Csak szavakat énekel, vagy benne van abban az egy mondatban az ő egész élete, egyénisége, érzelmei. Volt olyan növendékem, aki ugyan nem énekelt nagyon jól, de hihetetlenül emocionális volt, tele érzelmekkel, amiket remekül ki is tudott fejezni. Úgy éreztem, neki helye lehet a pályán, de sajnos nem lett belőle az, amit vártam: őt épp az emóciók vitték el olyan irányba, hogy már nem tudta kontrollálni a technikát. Szóval, összetett dolog ez, és sok minden kell hozzá. Nagyon fontos például, hogy erős személyiség legyen. Van, aki kijön a színpadra, és még egy hangot sem énekelt, de nem tudom róla levenni a szememet, olyan kisugárzása van, hogy vonzza az ember tekintetét.  Aztán jó néhány dolog van még, például a muzikalitás. Mindig abból lesz jó énekes, aki zeneileg is képzett. Említhetném Brickner Szabolcsot, Baráth Emőkét, vagy Celeng Marit, az egyik klarinétozik, a másik hárfázik, a harmadik zongorázik. Nemcsak nagyszerűen énekelnek, de remek muzsikusok is, ha odaadok egy darabot, tíz perc alatt megtanulják.

–Évek óta figyeli a növendékei pályakezdését. Ha összehasonlítja a sajátjával: melyik volt könnyebb, és miért?

-Amikor én kezdtem a pályát, még volt társulat. Ma már nincs ilyen, mindenütt produkciókban gondolkodnak. Ebből a szempontból nekünk könnyebb volt: nem kellett előéneklésekre járni, legalábbis itthon nem, felvettek az Operába, és amint bekerültünk, máris premiereket bíztak ránk. Lukács Miklós – aki fantasztikus igazgató volt – azt a koncepciót követte, hogy minden előadás két szereposztással ment: az elsőben énekeltek az idősebbek, tehát akik a zeniten voltak, a másodikban a fiatalok. És a közönség nem csak a sztárokra volt kíváncsi, hanem arra is, hogy ki jön Házy Erzsébet, László Margit, vagy Melis György után. Én általában Házy Erzsébet-László Margit-paralell voltam, és nagyon izgalmas és inspiráló volt arra gondolni, hogy engem majd összehasonlítanak velük! Tehát ilyen szempontból a kezdés könnyebb volt.

–Önök viszont kevesebb lehetőséget kaptak ilyen fiatalon külföldön.

-Hogyne. Ma a tanítványaimnak több lehetőségük van külföldre menni kurzusokra, versenyekre, castingokra, és a Zeneakadémia Baráti Köre is sokat segít abban, hogy a fiatalok  finanszírozni tudják ezeket az utazásokat. Az egyik növendékem, Baráth Emőke például, a Baráti Kör támogatásával tudott elutazni egy versenyre, amit aztán meg is nyert, és azóta a világ legnagyobb barokk énekeseivel szerepel együtt. Ez nagyon nagy dolog!

–Teljesen másfajta izgalom lehetett, amikor ön lépett színpadra, más, amikor a növendékei, és megint más, amikor a gyerekei: Bálint, aki orgonaművész, és Juli, aki jazzénekes.

-Amikor a növendékeim lépnek színpadra, nem tudom őket gondtalanul élvezni. Mindig azt nézem, hogy eddig jó, de mit kellene még megtanulnia ahhoz, hogy „komplett” legyen. Nem biztos, hogy ezt az elvárásomat teljesíteni tudja, úgyhogy inkább nem teszem szóvá. Elveszi ugyanis a kedvét, hogy a tanára nincs vele megelégedve, pedig mekkora sikere van, és én még mindig várok tőle valamit. A lányomnál és a fiamnál más a helyzet, mert ahhoz, amivel például Bálint most foglalkozik, vagyis a zeneszerzéshez én annyira nem értek. Én csak ahhoz értek, hogy megfog-e a zenéje vagy sem. Juli lányomnál szintén az a helyzet, hogy mivel egy saját hangot visz a jazzben, nekem ebbe bele kellett tanulnom. Ha hazajön, sokszor tart nekem továbbképzést. Az első időszakban még izgultam, hogy lesz-e fogadókészség arra a vonalra, amit Juli képvisel a jazzben. Most már nincs kétségem, tudom, hogy kitartó, és megcsinálja majd a maga karrierjét. Szóval a két gyerekemben biztos vagyok, és mostanában már úgy ülök be a koncertjeikre, hogy élvezni is tudom az előadást.

Bokor Gabriella