„A GENFI EPIZÓD”

Múlt év végén kezdődött a Liszt Akadémia és a genfi Zeneakadémia közös projektje, ami Liszt és Bartók magyarországi és svájci „zarándokéveivel” foglalkozik. Ennek keretében tartott Budapesten előadást Liszt genfi kapcsolódásairól Philippe Dinkel zongoraművész-zenetörténész, a genfi Haute École de Musique rektora.

-Tulajdonképpen Lisztnek köszönheti a pályáját, igaz?

-Igen, ez így van. A szüleim gyakran hallgattak lemezeket, például a fantasztikus román zongorista, Dinu Lipatti felvételeit. Tőle hallottam először a Petrarca szonetteket, és annyira erősen hatottak rám a darabok – meg persze Lipatti játéka –, hogy elhatároztam: én is szeretnék zongorázni tanulni. Amikor aztán azt is megtudtam, hogy Lipatti a genfi Conservatoire-ban tanított, eldöntöttem, hogy én is ezt az iskolát választom. Így is lett, és később, úgy a kamaszkorom vége felé már nekem is épp úgy szerepelt Liszt a programomban, mint bármely más zongoristának. Mivel azonban nem szólózongorista, hanem kamarazenész lettem, közönség előtt ritkán játszom Lisztet. Inkább otthon, gyakorlás közben, ha a technikámat akarom csiszolni.

-Elég hamar eldöntötte, hogy a zongoratanulmányait kiegészíti a zenetudománnyal. Ez is éppúgy izgatta, mint a zongorázás?

-Szerintem az egyik nem él meg a másik nélkül. Az embernek általában választania kell, de én nem akartam egyik vagy másik javára dönteni. Rektorként is azon vagyok, hogy ha egy diák –hozzám hasonlóan – hangszert és zenetudományt is akar tanulni, lehetősége legyen rá: olyan kurzusokat kell indítani, hogy ez párhuzamosan is működjön. Nem mondom, hogy könnyű együtt a kettő, nagyon kemény évek voltak ezek nekem is, de örülök, hogy végigcsináltam, mert egyik kiegészíti a másikat.

–A tudományos munkákkal megpróbálta követni az előadói pályát is?

-Igen, elég sokszor. Bartók zongoradarabjairól írtam például a disszertációmat. Fontos volt, hogy színpadon is játsszam, és közben pontosan tudjam elemezni. Most kevesebb időm van a kutatásra, de amint befejezem az egyetem vezetését, megint belevetem magam a tudományos munkába. Nagyon izgat a gyakorlat és az elmélet viszonya egy-egy darabnál.

–Bartókot mikor fedezte fel magának?

-Jóval később, mint Lisztet. Az egész, 20. századi zenével úgy tizenhét-tizennyolc éves korom körül kezdtem mélyebben foglalkozni, tehát elég későn. Érdekes egyébként, hogy Bartók felfedezése más körülményekkel is összefügg: mivel az 56-os forradalmat követő évektől kezdve Genfben igen sok magyar élt, nekem is lettek magyar ismerőseim és barátaim. Az egyik legfontosabb közülük Takács-Nagy Gábor, aki a legnagyobb örömömre elfogadta a felkérést, és tanít nálunk. Gábort pedig nem lehet „ismerni” anélkül, hogy ne ismernénk Bartókot, ő ugyanis „bartókul” gondolkodik és lélegzik. De mondom, az érdeklődésem Bartók iránt az egyetemi években jött, és a szenvedélyem megmaradt.

–Sok mindennel foglalkozik zenetudósként, de mi az, ami a szakterületének mondható?

-A neoklasszicizmus problematikája, különösen Sztravinszkij műveiben.

–A budapesti előadásán miről beszélt?

-Kicsit megosztottuk a feladatokat, a budapesti Zeneakadémia tanárai Genfben elsősorban Liszt késői éveiről beszéltek, én pedig a svájci időszakról. Meséltem ezekről a romantikus hónapokról, a genfi megérkezésről, az állapotos Marie d’Agoult-ról, és néhány anekdotát is elmondtam. Az előadásom második részében arról beszéltem, hogy miért játszik a táj különösen fontos szerepet a zenetörténetben a romantika idején, és hogy Lisztnél hogyan jelenik meg mindez, például a Zarándokévek első kötetében, azokban a zongoradarabokban, amiket egyfajta útinaplóként írt. Lisztet lenyűgözte a svájci táj, az útjai során felfedezett források, patakok, a Wallenstadti-tó, vagy éppen Tell Vilmos kápolnája. Ezek egyébként ugyanolyan vadregényesek és romantikusak ma is, nem sokat változtak Liszt ideje óta.

–Liszt az első zongoratanárok egyike volt a genfi Conservatoire-ban, igaz?

-Igen, ez így van. A Conservatoire éppen néhány héttel Liszt érkezése előtt nyitotta meg kapuit. Amikor meglátta az iskolát, elment az igazgatóhoz, és felajánlotta, hogy szívesen tanítana, akár ingyen is, és ezt persze az igazgató örömmel fogadta. Azt tudjuk, hogy a növendékei elég különböző színvonalon játszottak, megmaradt ugyanis Liszt osztálynaplója, nagyon szórakoztató olvasmány! Van benne néhány komoly bejegyzés, aztán van, akiről csak annyit ír, hogy a tehetsége középszerű, egy lányról pedig mindössze azt tartja említésre méltónak, hogy szép a szeme. Végül is Liszt nem maradt soká Genfben, mindössze néhány hónapig, hiszen csak azért jött ide, hogy elkerülje a párizsi botrányt. Genfben megszületett Blandine, aztán egy nagyobb és igen romantikus utazás következett Svájcban George Sand-al, de ezután Liszt visszament Párizsba, úgy érezte, mégiscsak az az a hely, ahol lennie kell. Ott volt a konkurencia, amelyiknek „meg kellett mutatni”. Párizs után pedig jött Olaszország, és Bellaggióban megszületett Cosima. Liszt kapcsolódásai Svájchoz sokkal később éledtek újjá, akkor, amikor Wagner itt időzött.

-Maradt tőle Genfben más tárgyi emlék is?

-A legnagyobb kincsünk ez az eredeti napló, amiről az előbb beszéltem. Sajnos, nekünk nincsenek olyan fantasztikus Liszt-ereklyéink, mint amilyeneket itt Budapesten, a Liszt Emlékmúzeumban láttam. A birtokunkban néhány levél és kézirat-töredék van, valamint egy nagyon szép portréfestmény a fiatal Lisztről, ami abban az időben készülhetett, amikor Genfbe érkezett. A kép szerint is szép és magas férfi volt. Azt is tudjuk, hogy bár tanított a Conservatoire-ban, az iskola hangversenytermében sosem játszott, ellentétben Bartókkal, aki többször is koncertezett itt, bár neki kevesebb közvetlen kötődése van az iskolához, mint Liszt Ferencnek.

Bokor Gabriella