A RÉGI-ÚJ HELYEN

Vigh Andreával mindig szerencsés csillagzat alatt sikerül interjút készíteni: 2013 november 1. óta a Zeneakadémia rektora, többször beszélgettünk már azóta, de akármennyi szó is esik „egyetem-vezetésről”, mégis a hárfával kezdjük, és a hárfával fejezzük be a beszélgetéseket. A hangszer tehát mindig ott van, átvitt és valóságos értelemben is. 

-Többször jártam már itt, a rektori szobában, és az első, ami rögtön lebilincsel, ez a gyönyörű kis hárfa a polcon. Honnan van?

–A kép egy történeti hangszer nagyon jól sikerült reprója. Annyira szép, jó érzés, hogy itt van velem! A hárfa, amit ábrázol Párizsból való, és körülbelül az 1770-es évekből, a hárfa aranykorából származik. Igazi ékszerek voltak a hangszerek abban az időben. A festett keleti motívumok ritkák, ugyanakkor nagy érdeklődést váltottak ki abban a korszakban és a hárfák árát is felverték, hiszen drágábbak voltak a többinél.

-Négy éve adták át a felújított épületet a Liszt téren. Korábban is és azóta is sokszor játszottál a Nagyteremben. Érzékeled a színpadról, hogy megváltozott?

-Ugyanolyan jó érzés ott játszani, talán az akusztika még jobb, még zengőbb lett. Szerintem ez abból adódhat, hogy a földszinti széksorok között megnövelték a távolságot, kicsit szellősebbre szabták, hogy kényelmesebben üljenek a nézők. Egyébként minden más az eredeti, 1907-es állapotot tükrözi. Lehet, hogy annak, aki nagyon megszokta az előző korok középbarna színárnyalatait, első benyomásra talán kicsit sötét a földszint, de nekünk már ez a természetes, és szerintem az állandó közönségünknek is. Csodaszép, én nagyon szeretem továbbra is a Nagytermet, de azt hiszem, nekünk annyira otthonunk ez is, és az egész Zeneakadémia, hogy már fel sem tűnik, mi minden változott. Olyan ez, mint amikor az ember a saját lakását, vagy házát folyamatosan csinosítja.

–Az akadémistáknál hogy látod? Belakták már ők is az épületet?

-Igen, úgy látom, hogy ez megtörtént, birtokba vették. Most már vannak közösségi tereink is – az első lépéseknél ezek még nyilván nem alakultak ki. Berendezés tekintetében is sokat változtak az épület folyosói, persze a nagyközönség számára ez nem annyira látványos: azokat a tereket, ahol az esti koncertélet zajlik, meg kellett hagyni abban a tágas, kényelmes, levegős állapotban. Ha viszont feljutunk például a harmadik emelet folyosójára, ott már kis asztalkákat és székeket találunk, a negyedik emelet pedig – különösen a kupola melletti rész –  a szívem csücske!  A kávézóban is szeretünk leülni, beszélgetni, ráadásul nagyon jó választék van a büfében!

-Nem sokkal a Legato indulása után beszélgettünk először – az még a felújítás előtti időszak volt, és természetesen a hárfateremben találkoztunk, a második emeleten. Ez most is ugyanott van?

-Egy kis változás történt, egy emelettel feljebb került. Erre azért volt szükség, hogy a zongora tanszék teljes egészében elfoglalhassa a második emelet két, hármas terem halmazát, és mindegyik terembe két nagyszerű Steinway zongorát raktunk be. Persze, a hangszerek beszerzésének is a nagy, felújítási projekt adott lehetőséget. Régen egyébként a második emeleti 7-es termet tanári szobaként használták, később lett belőle az a hárfaterem, ahol én is tanultam. Most pedig, a felújítás után felköltöztünk a harmadikra, de nagyon jól érezzük magunkat itt, a 22-esben.

-Ezek szerint továbbra is tartasz órákat a rektori feladatok-gyakorlás-koncertezés mellett.

-Hát hogyne, anélkül nincs levegő!

-Hányadik tanévet kezditek most?

-A 142-iket. Liszt Hal téri lakásában 1875. november 14-én kezdődött az első zeneakadémiai tanév, tehát mi onnan számoljuk.

–Ennek emlékére rendeztek minden év november 14-én születésnapi koncertet.

-Így van, amit a Baráti Körrel együtt mindig ünnepélyes keretek közt tartunk meg. Ennél nagyobb szívügy már nem lehet ebben az iskolában. A koncertet minden évben úgy próbáljuk megrendezni, hogy kapcsolódjon azokhoz a nagyjainkhoz, azokhoz a zeneszerzőkhöz, akik az alappilléreink. Figyelünk arra, hogy ide is beépítsük az évfordulókat, ne csak a tanév programjába és a Zeneakadémia professzionális koncertsorozataiba. És itt is szeretném megköszönni az Emberi Erőforrások Minisztériumának azt a támogatást, amit a tavalyi Bartók Évre és az idei Kodály Emlékévre kaptunk.

-Az utóbbi időszak egyik legemlékezetesebb sorozata az volt, amelyik a Zeneakadémia legendás koncertjeit idézte fel, köztük Bartók 1940-es búcsúkoncertjét.

-Igen, az a sorozat egy kerek évfordulóhoz, a Zeneakadémia 140-ik tanévéhez kapcsolódott.  Érdekes volt ezeket a koncerteket újraélni, hiszen az eredeti koncertműsort vettük alapul, és a mai előadóművészek legjobbjai szólaltatták meg ugyanazt a műsort. Azt is izgalmas volt megtapasztalni, hogy mennyire változott az ízlés, milyen szempontok szerint állítottak össze akkor egy koncertprogramot, és hogyan történik ez ma. Én azt hiszem, hogy látszik a különbség, de mi azért nagyon szeretjük a régit.

-Most is lesz ilyesfajta különleges program?

-Tavaly a 135. születésnapot ünnepeltük a Bartók Emlékévvel, ennek a csúcspontja a Bartók Világverseny és Fesztivál, ami szeptember 9. és 17. között zajlik a falaink között. Ez szintén szívügyünk, hiszen a Zeneakadémia Bartók alma matere. Ha bárhol a világon kimondom, hogy Bartók, tudják, kiről beszélek, és ha megszólalnak a hangjai – nagyon magyarul, mégis mindenki számára érthetően és értelmezhetően – rögtön felismerik. Ez nagyon nagy érték. Közben javában folyik a Kodály Emlékév is, ami a minden évben megünnepelt születésnapon, december 16-án éri el a csúcspontját: a legkiválóbb kórusok érkeznek majd hozzánk, köztük az Angelica Leánykar, a nyíregyházi Cantemus Kórus, lesz több gyerekkórus, és értelemszerűen az Alma Mater Kórusunk is megszólal. Ez nagyon szép hétvége lesz, hiszen a születésnapon nálunk tartjuk a megemlékezést, másnap pedig a MÜPA-ban rendeznek az egész napot átölelő programfolyamot, ahol mindenféle, Kodállyal kapcsolatos muzsika megszólal: előadják a műveit, bevonva a kamarazenei darabokat, a népzenét, tehát látványos és sokszínű programot állítanak össze ők is. Eredetileg azt terveztük, hogy a decemberi születésnapi programok zárják a Kodály Évet, de én nagyon örülök, hogy sok minden átcsúszik a következő évre is. Így elkészülhet például a film a pedagógiai módszeréről, és több módszertani kiadvány is. Ezeknek nagyon fontos szerepük lenne az oktatásban, külföldről pedig olyan nagy az érdeklődés, hogy nem is tudnánk rövidebb idő alatt kiszolgálni az igényeket.

-Rektorként ott állsz a zeneakadémiai Bartók és Kodály megemlékezések mögött, de mi a helyzet előadóként? Hárfán milyen lehetőségek vannak – például – Bartókot játszani?

-Az a helyzet, hogy Bartók szimfonikus, illetve színpadi műveiben a hárfa nagyon nagy szerepet kap. Tehát eredetiben ilyet játszunk. Azt mondanám, hogy a Gyermekeknek ciklusból, vagy a Mikrokozmoszból el lehet játszani néhány darabot hárfán, tehát a zongorára írottakkal lehetne próbálkozni, bár nyilván másképp fognak megszólalni. Kisgyerekeknél, akik nemrég kezdték a hárfa tanulást, még ambicionálnám is, mert érdekes lehet, és így ők is kötődnének Bartókhoz, de azt gondolom, hogy egy ponton túl ez már nem tenne jót a műveknek. Én tehát nagyon csínján bánnék ezzel. Közép és felsőfokon így nem tanítjuk, hanem a zenekari műveibe íródott szólamokkal foglalkozunk nagyon komolyan, ezek ugyanis nagyon nagy technikai felkészültséget is igényelnek. Én egyébként mindig úgy tanítok – nem csak Bartókot – hogy összességében nézzük a művet, tehát foglalkozunk a korral, a szerzővel, a stílussal, a stílusjegyekkel, a formával, a szerkezettel. Szerintem szükség van arra, hogy az előadó mindezt értse, hogy „az Egészet” átlássa, amikor kiáll a darabbal a színpadra.

Bokor Gabriella