A SZEREPEK ÉLETRE KELNEK

A Baráti Kör egyik korábbi Ádventi koncertjén Vörös Szilvia a Sámson és Delila híres Csókáriáját énekelte. Kisebb, meghitt helyiségben ültünk, nem volt színpad, egészen közel állt a közönséghez, és abban a néhány percben nem arra figyeltünk, hogy mennyire jó énekes, hanem elhittük, hogy ő maga Delila. Az elmúlt két évben aztán sok minden történt Szilvivel, szerepeket és lehetőségeket kapott, ősszel pedig megnyerte a Zeneakadémián megrendezett I. Nemzetközi Marton Éva Énekversenyt. Néhány nappal a díjátadó után találkoztunk egy kis kávézóban, néhány lépésre a Zeneakadémiától.

–Melyik volt az a pont a versenyben, amikor a legerősebb volt benned a feszültség?

-Az elején, az elődöntőben iszonyatosan izgultam, nagy volt a nyomás rajtam, az első pár nap rettenetesen stresszes volt. Utána lement rólam egy nagy adag félelem, és a középdöntő már kicsit könnyebben ment, valahogy átbillentem. Ráadásul itt már olyan áriákkal dolgozhattam, amiket már régebb óta énekelek, és nagyon szeretek.

–Melyikben érezted magad a legotthonosabban?

-Massenet Wertherének Charlotte-jában. Akik ott voltak, azt mondták, hogy az nagyon egyben volt, és tele érzelemmel, néhányan még meg is könnyezték állítólag. Előtte egy pápai koncerten is énekeltem, és ott is azt hallottam, hogy az volt a legjobb. Két éve is ezt vittem a Caballé versenyre Zaragoza-ba, ez az az ária, amit most igazán a magaménak érzek.

–A döntő után nyilván lement rólad a nagy teher.

-Nem, az csak a gála után. A döntőt szombaton rendezték, és másnap reggel tíztől már próbáltuk az Operában a gálaműsort. Akkor meg azért izgultam, mert addigra már kiderült, hogy nagydíjas lettem, és ott volt felém az elvárás, hogy „na, lássuk, mit tudsz!” Én zártam a koncertet, közvetlenül előttem énekeltek a díjazottak, így önkéntelenül is összehasonlítottak minket. Még ott sem éreztem azt, hogy végre átadhatom magam, és csak énekelek, a kontrollnak mindig jelen kell lenni. Az is olyan volt, mint egy versenyszituáció, és a verseny-stresszre nem lehet elég jól felkészülni. Folyamatosan hasonlítgatják az embert, és bepróbálni sem lehet, mint egy darabot, amire van egy néhány hetes próbaidőszak. Abba az ember, ha öntudatlanul is, de folyamatosan belehelyezkedik, itt viszont erre semmi esély nincs. Itt öt percem van. Ezért féltem én is, mert hiába sikerült a döntő, mi van, ha a gála nem sikerül? Ha nem tudom majd „megmutatni”, és megint jönnek a kelletlen megnyilvánulások…

–Igen, említetted is, és láttam is, hogy kaptál rosszindulatú kommenteket. Ezek szerint már megjelentek körülötted az irigyek.

-Már a döntő másnapján. Tudod, azért nehéz ez, mert nem akarok páncélszívet növeszteni, az szerintem erősen rányomná a bélyegét arra is, hogy a színpadon mit tudok mutatni. Úgyhogy persze rosszul esik, de igyekszem nem erre figyelni, hanem a sok jóra: a rengeteg kedves üzenetre, levélre azoktól, akik értem szorítottak, arra, hogy Gulyás Mártához járhatok kamarázni, hogy kaptam a gálán a nagydíj mellé még öt különdíjat, például az Iseumi Szabadtéri Játékokra, a Pécsi Nemzeti Színházhoz, az MR szimfonikusokhoz, ez mind-mind koncert, vagy operaelőadás. Ezek különben teljesen váratlanul értek, azt gondoltam, a különdíjat azoknak adják, akik nem értek el helyezést. Óriási meglepetés volt, hogy én is kaptam!

–És hogy telt a gála utáni nap? Aludtál? Vagy elmentél egy stressz oldó futásra?

-Nem, folyamatosan csak azt éreztem, hogy csendre vágyom, de pihenni nem sok idő jutott. Már másnap Ravel Chanson madécasses című dalciklusának próbájára mentem, aminek a verseny utáni második napon volt a hangversenye. Jött a testvérem, elhívtak néhány interjúra, és közben arra gondoltam, hogy a szakdolgozatomat is kellene írnom…végeztem az opera szakon, megvannak a záróvizsgáim a tanári szakon is, ez az egy, amit elhalasztottam.

–Tavaly már elég sok feladatot kaptál, igaz?

-Igen. Mozart Varázsfuvolájában énekeltem a harmadik dámát, illetve Mrozek drámája nyomán készült Out at S.E.A. címmel az Eötvös Péter Kortárs Zenei Alapítvány pályázatára két egyfelvonásos kamaraopera, és mindkettő ugyanazzal a szereposztással ment. Hat fős kis együttes jött létre, hárman a hangszerek mellett és három énekes: Maurice Lenhard, Megyesi Zoltán és jómagam. A zeneszerzőkkel karöltve ment a felkészülés, volt előadásunk Budapesten, Milánóban, Párizsban, és van még két turné-helyszín, Brüsszel és Riga.

–Emellett az Operaházban is énekeltél.

-Az Operában Strauss Elektrájában énekeltem két alkalommal a harmadik szolgálólányt. Jövő évre három lehetőséget kaptam, a Nabuccoban leszek Fenena, az Aidában Főpapnő, és a Gounod Faustban Siebel. Ez azért is különleges nekem, mert ebből csak egy szereposztás van, míg a Verdi operákból kettő. A Faustban ráadásul hat alkalommal kell majd hatalmas nevekkel együtt énekelnem, Rost Andreával, Bretz Gáborral, Wiedemann Bernadettel. Ha itt helyt tudok állni, ha sikerül jól végigcsinálni a hat előadást, akkor megint bizonyíthatok magamnak. Hogy képes vagyok rá.

–Miben érzed most magad leginkább elemedben?

-Mostanában rengeteg dalt és oratóriumot énekeltem, például Respighitől az Il Tramonto című kantátát, Raveltől a Madagaszkári dalokat, készülök a Brahms Brácsadalokra, és ezeket nagyon élvezem. Nyilván fontos az opera, de valahogy ember közelibbnek érzem, ha kisebb, bensőségesebb térben dalokat énekelhetek. Mások a témák, más a hangvétel.

–Olyan szempontból viszont nehezebb, hogy nincs semmiféle támaszod, se kollégák, se jelmez, se díszlet, se kellék…

-Igen, ebben sok igazság van, mégis ezt érzem néha közelebb magamhoz, nem tudom, miért. Talán a dalok légköre miatt is. Ha majd tehetem, az operaszínpad mellett ezt is szeretném folytatni. Operaszerepet viszont nem nagyon tudok mondani, mert rengeteg mindent szeretek. Puccinit például imádom, de ő nem nagyon írt mezzoknak, inkább drámai és lírai szopránoknak. Az egyik legfantasztikusabb szerintem Liú áriája a Turandotból, az valami egészen elképesztő tiszta és éteri. Ilyenkor kicsit rossz, hogy nem énekelhetem, de még ezer hasonlót fel tudnék sorolni. Szerencsére nekem is, az én hangfajomra is rengeteg szépséget írtak.

–És mik lehetnének ezek?

-Mindig érnek meglepetések, olyan szerepek, amiket még nem tanultam, nem hallottam róluk, de egy idő után – talán tíz év múlva – valószínűleg Verdik jönnek majd, „anya-banya-cigánylány” szerepek, meg a nadrágszerepek, mint Siebel a Faustból. Gyönyörű irodalma van a belcanto-nak is, és a barokk operákat is közel érzem magamhoz. Még a XX. század eleje is csodákat tartogat, nem kizárólag Richard Straussra gondolva. Ott vannak a nagy oroszok, és a bécsi iskola szerzői. Azok a darabok már nem a fület gyönyörködtetik. Freud után felvirágzik a pszichológia és ez tükröződik a témaválasztásokban, a karakterek megformálásban, a lelki történésekben. Örülök a lehetőségeknek, amiket az Operában kapok, mert se nem túl kicsik, se nem túl nagyok. Próbálok mindenre nyitott lenni, mert ez is egy fontos alkotórésze a fejlődésnek. A harmadik szolgálólány az Elektrában egy „bevezető” volt, és a többi is olyan, amivel megléphetem a lépcsőfokokat. Nem jó, ha egyből bedobják az embert a mélyvízbe, van persze, aki lubickol benne, de szerintem nekem az a jó, ha folyamatosan lépegetek előre.

–Azt mondtad legutóbb, hogy tíz év múlva talán Delila is neked való lesz. Hallottam tőled a Csókáriát, meghitt, kisebb térben énekelted, amit úgy szeretsz, és olyan erős érzelmekkel, hogy a nézőtéren néhányan könnyeztek is.

-Az az igazság, hogy amikor kiállok a színpadra, csak az az ember van előttem, aki az adott darabban létezik. Nyilván a saját érzelmeimet tudom csak belevinni, de mindig az ő szemszögéből, és arra gondolok, hogy kihez milyen viszony fűzi. Azon kívül, hogy énekelek, az az irgalmatlanul nehéz ebben, hogy azokat az energiákat, érzelmi tölteteket minden egyes alkalommal előkutassam magamban, és utána ki is tudjam adni. Szerencsére ez a közönséggel oda-vissza működik: ha én adok valamit, azt minden alkalommal bőségesen visszakapom.

Bokor Gabriella

[hana-code-insert name=’martoncompetition’ /]