„EZ MIND ÉN VAGYOK” – BESZÉLGETÉS KÁROLYFALVI KRISZTINÁVAL

Károlyfalvi Krisztával akkor ismerkedtem meg, amikor a Kamarazene Tanszék ügyintézőjeként két perc alatt megoldott egy bonyolultnak tűnő kérdést. És ez a két perc arra is elég volt, hogy egészen közvetlen, szinte baráti viszonyba keveredjünk. Vagyis hatékony és barátságos, amely két jellemvonását, sok másik mellett, tavaly óta már koncertszervezőként kamatoztatja a Zeneakadémián. És ahogy nemrég egyszer elárulta nekem: a legszívesebben fekete jazzénekesnő lenne. A vágy második fele már megvan, az első meg teljesíthetetlen.

A Zeneakadémia mellett énekelsz, tanítasz, menedzselsz. Mi volt a kezdet?

Szegeden éltem majdnem húsz évet, elvégeztem az énekművész és tanár szakot Andrejcsik Istvánnál, akitől nagyon sokat tanultam. Még egyetemistaként bekerültem a színház opera tagozatára, a kórusba, emlékszem, a Puccini Toscával kezdtem. Közben felvettek magánének tanárnak a szentesi zeneiskolába, írtam a szakdolgozatomat, mellette voltak a magántanítványok, a színház, meg nyáron a Szegedi Szabadtéri Játékok. Benne voltam például az Alföldi féle Varázsfuvolában, ami fantasztikus előadás volt. Képzeld, egy kék nylonszatyor volt a jelmezem, aztán egy ápolónőruha, furcsa volt, de nagyon élveztem! Közben jazzt is énekeltem különböző formációkkal rendezvényeken, szállodákban, éttermekben. Szóval, többféle dolgot csináltam, a tanításból mentem operát énekelni, onnan meg jazzt éjfélig. És tök jól ment!

Azért valamennyi átállás csak kell hangilag és lelkileg ahhoz, hogy egy opera után belekezdj egy jazz standardbe, nem?

A színházi öltöző ablakából kinéztem, ott volt a Vaszy Viktor téren az étterem, ahol énekeltem, láttam, hogy a zongorista partnerem már pakol, átöltöztem, és az idő alatt teljesen át tudtam lényegülni. Meg hát a kórusban énekeltem, nem pedig egy szerepet, így azért könnyebb volt átállni.  Én egyébként soha nem tanultam jazzt énekelni, én énekelni tanultam, és Andrejcsik Pista ezért is nagyon fontos az életemben: olyan technikai alapokat kaptam tőle, hogy nem volt probléma később a jazz sem, ami mindig is nagyon érdekelt.

Így telt el tizenöt év, és akkor megint jött egy váltás.

A vőlegényemet visszahívták Tatabányára a színházba műszaki igazgatónak, és másfél év kétlaki élet után eldöntöttük, hogy elköltözünk Tatára. Vettünk ott egy házat, amit elkezdtünk közösen felújítani, és Szegeden mindent felszámoltunk. Felkértek, hogy vezessem a Tatai Szabadtéri Színpadot, nagyon boldog voltam, de ez a munka meghiúsult, máig sem derült ki, hogy miért.

Közben otthon mindent feladtál. Mihez kezdtél?

Éppen embert kerestek a tatabányai Jászai Mari színházba, elsősorban jegypénztáros és közönségkapcsolati munkára. Elkezdtem szeptemberben dolgozni, megismertem a darabokat, a bérletkonstrukciókat, közben ment a házfelújítás. A költözéses zsákokból szedtem ki a fellépő ruháimat, mert novemberben volt az első fellépésem, ott, a színházban, az erdélyi árvák megsegítésére szervezett, hagyományos Déva Gálán. Egy estén belül énekeltem egy áriát egy Mozart operából, egy musicalrészletet, és Leonard Cohen Hallelujáját a tatabányai szimfonikusokkal. Akkor kaptam először bizalmat a zenekar művészeti vezetőjétől és karmesterétől, Román Gézától – akkor még énekesként –, öt éve pedig én vagyok a zenekar művészeti menedzsere, koncertszervezője, és az adminisztratív teendők ügyvivője is.

Szóval napközben jegypénztár, este meg fellépések?

Kicsit skizofrén állapot volt, hogy olyan koncertre adok el jegyeket és ajánlok, amin én is fellépek. Idővel egyre többen megismertek, és akkor készült is rólam egy cikk „Művésznő a jegypénztárban” címmel. Közben jöttek a felkérések, én meg ültem a pénztárban és nem tudtam kimenni gyakorolni, mondjuk a decemberi Mozart Requiem szoprán szólistájaként, mert még hivatali idő volt. Amikor épp nem jött senki, próbáltam kicsit skálázni, kicsit rendbe tenni magam. Szóval sűrű időszak volt, de nagyon szerettem, mert szép feladatokat kaptam énekesként, és ez a nehezebb napokban is életben tartott. Jó volt érezni, hogy nem vesztem el, ez is én vagyok, van állásom, és legalább színházban dolgozom. Olyan dolgokat tanultam meg, amiket most nagyon jól tudok alkalmazni a szervezési munkában a Zeneakadémián.

Mennyi ideig maradtál a pénztárban?

Egy évig. Utána felkértek, hogy csoportvezető legyek a színház szervezési osztályán. Addigra sok tapasztalatom volt, megtanultam a színház működését, sok mindenkit megismertem, intéztem protokollügyeket, megismertem a szponzorokat, és ezek a cégvezetők elkezdtek hívni fellépni a saját rendezvényeikre. Volt farsang, mérnökbál, karácsony, és a szimfonikusokkal is énekeltem. Két évadot voltam ott, ami sűrű volt, hasznos és tanulságos. Aztán egy idő után már nem egyeztek az elképzeléseink a vezetőséggel, és sajnos a magánéletem is úgy alakult, hogy el kellett költöznöm Tatáról.

Egyértelmű volt, hogy Budapestre jössz?

Nem, soha nem gondoltam, hogy itt fogok élni, de most már hálás vagyok a sorsnak, hogy így alakult. Az országban hat megyében is próbáltam lehetőségeket keresni, és semmi, sőt Szegedre se tudtam vissszamenni. Nehéz hónapok voltak, minden reggel úgy keltem föl, hogy nem tudtam, hol fogok lakni és mit fogok dolgozni.

Hogyan kerültél a Zeneakadémiára?

Egy régi énekes barátomat, Borzi Zolit kérdeztem meg, hogy lenne-e állás az oktatási osztályon. Pár nap múlva itt voltam, de még azt sem tudtam hol van a Wesselényi utcai épület, ahova mennem kellett Gazsi Oliviához, az oktatási osztály vezetőjéhez. A felvételi interjún kiderült, hogy az eredetin kívül még egy egészen friss álláslehetőség is van: a kamarazenei tanszék és a karmester tanszék ügyintézése. Megkaptam a munkát, szombaton felköltöztem három bőrönddel, és hétfőn kezdtem dolgozni. Nagyon sűrű volt az élet, be kellett tanulni, ráadásul egy évig még a zenetudományi tanszék is hozzám tartozott, irtó sok volt a munka, közben költöztem albérletből albérletbe. Az első év arra ment, hogy magamhoz térjek kicsit. Aztán elkezdtem élvezni, hogy Pesten ennyi lehetőségem van színházba és koncertre járni, komolyzeneire és jazzre is, szóval, kinyílt a világ.

Élvezted a munkát?

Nagyon! Egy idő után pedig már nem csak ügyintézőként kezeltek. Kezdtek megismerni, megtudták, hogy van zenei előéletem, és volt, hogy kikérték a valamiről a szakmai véleményem, mondván, én is zenész vagyok. Nagyon jó érzés volt megtapasztalni, hogy bíznak bennem, azt is tudták, hogy tanítottam is sokáig, szóval, mint pedagógus társ is szóba jöttem, és ez nagyon megtisztelő volt.

Itt, Budapesten is énekelsz?

Ez még várat magára, keresem az utat, hogy milyen irányba induljak. A jazzben szeretnék duó vagy trió felállásban dolgozni. Olyan projektben lenne jó majd résztvenni, ami nem kényszer, nem munkahely, és olyanokkal, akiket szeretek. A szegedi együttesemmel, a Sun City Singers-el – ami egy négyszólamú vokálegyüttes – továbbra is énekelek. Tíz éve dolgozunk együtt, még a szegedi időkben kezdődött, és a mai napig tart az együttműködés. Szeptemberben énekeltünk Szegeden, az Őszi Kulturális Fesztiválnak mi voltunk a hivatalos megnyitó műsora. Elképesztő jó érzés volt visszamenni, meg dolgozni velük, mert nem csak zenei partnerek, hanem barátok is vagyunk.

A magántanítást itt is folytatod. Kik járnak hozzád?

Nagyon régóta tanítok, volt, akivel komolyzenét tanultam meg kis Mozart áriákat, volt, akivel könnyűzenét és jazzt, még metálénekes tanítványom is volt, aki civilben angoltanár. Sokan járnak hozzám munka vagy egyetem mellett, a legújabb tanítványom meg egy hatéves kislány, aki zenei általános iskolába felvételizik, és segítek felkészíteni. És jó kihívás, mert mindig tanul az ember a másiktól, és elképesztő, hogy egy hatéves gyerektől is mi mindent lehet tanulni!

A legújabb diplomádat kulturális rendezvényszervezésből szerezted. Ennek köszönhető az új munkakör is a Zeneakadémián?

Nem, nekem már régen, gyerekkoromban is mindig voltak ötleteim, hogy mit hogyan lehetne megszervezni, és szerencsére a tanárok teret is adtak ennek az iskolai ünnepségeken. Meg jártam zeneiskolába, megtanultam, hogy működik egy koncert, hogy ülünk le a zongorához, hogy hajolunk meg, mi a koncert menetrendje – mindez már akkor érdekelt. Amikor az oktatási osztályon dolgoztam, többször kapcsolatba kerültem a rendezvényszervező kollégákkal, és mondogatták, hogy kellene oda egy energikus ember. Én viszont szerettem és sokáig nem is tudtam elengedni a régi munkát, de aztán végül szeptembertől átmentem a szervezési osztályra. Jó volt, hogy nem haraggal megyek el egy munkahelyről, hanem azért mert szeretnék még tanulni, fejlődni, mást is kipróbálni.

És élvezed?

Nagyon, mert ez is nagyon én vagyok! Mindazt, amit idáig tanultam, most tudom hasznosítani, kicsit pszichológusnak is kell lenni, kell zenei tudás, humor, pedagógia, kell ismerni jó pár műszaki dolgot, és olyasmit, amit én megtanultam még a színházban és a vőlegényemtől: például azt, hogyan kell színpadrajzot, Besetzungot, vagy próbatáblát értelmezni. Az előadás izgalma nagyon hiányzott, és ott a művész, akiről én gondoskodhatom. Tudom, hogy nem mindegy, hány fok van az öltözőjében, vagy esetleg azt kéri, hogy 3 és fél centivel arrébb álljon a zongora, szóval nagyon jó érzés segíteni a művészt mielőtt felmegy a színpadra. Nemrég például Kovács Gergely első szóló zongoraestjén én lehettem a rendezvényszervező, és nagyon figyeltem arra, hogy neki „csak” az legyen a dolga, hogy felmenjen a színpadra és zongorázzon. Annyira jól esett, hogy koncert végén, amikor gratuláltam, a nyakamba borult, és megköszönte a segítséget. Vagy például György Ádám, aki nagyon sok helyen fellépett már a világban, azt mondta, hogy ilyen koncertszervezői háttere még sosem volt.

Azért ezek szívmelengető visszajelzések…

Most nagyon a helyemen vagyok, boldog vagyok, hogy itt lehetek, és nagyon hálás. Az is jólesik, hogy a vezetőim meglátták bennem, mire vagyok képes, és használják is: kaptam már népzenei projektet meg jazzt is, nagyon büszke vagyok, mert ez nagy elismerés. Az, hogy Tatabányán gyakorlatot szereztem a szimfonikusokkal, hozzásegít ahhoz, hogy zenekari koncerteket is tudjak vinni, szóval tényleg sokszínű a munkám. Azokon az estéken, amikor én vagyok a rendezvényszervező, bemegyek a még üres Nagyterembe, és elszorul a torkom….nagyon hálás vagyok, hogy ott lehetek, nekem ez valami csoda, hogy ott dolgozom! Büszke vagyok erre, és azt érzem, hogy minden, amit eddig csináltam, itt összegződik.

Bokor Gabriella