„HEURÉKA-PILLANATOK” – LISZTTEL

Liszt Ferencről rengeteg életrajz megjelent, de a szakma világszerte Alan Walker háromkötetes Liszt-monográfiáját tekinti a legátfogóbb munkának. A birt zenetörténész – aki egyúttal a kanadai McMaster Egyetem tanszékvezető professzora – meghívást kapott a Liszt téri épület felűjítás utáni ünnepélyes megnyitására 2013 októberében,és a következő napon a Ligeti épületben dedikálta a könyvét. Ekkor készült a Legato számára a következő interjú, ami mindig aktuális, de most, Liszt születésének 210. évfordulóján, pár nappal a születésnapja előtt pedig különösen az.

–Tegnap ünnepeltük Liszt Ferenc születésnapját. Kötődik ehhez a naphoz valamilyen szertartása vagy rítusa?

-Természetesen mindig megemlékezem Liszt születésnapjáról. Azért partit nem rendezek a tiszteletére! Inkább igyekszem felidézni a személyiségét, a zenéjét, és azt a hatást, amit az én életemre gyakorol – egészen a gyerekkorom óta.

–Emlékszik, hogy melyik Liszt-darabot hallotta először?

–Igen – a híres Szerelmi álmok volt az, alig hat vagy hét éves lehettem akkor. Beleszerettem a dallamba, meg is próbáltam elzongorázni, de sokkal nehezebb, mint amilyennek hangzik, különösen a kadenciái miatt. Csak évekkel később sikerült, amikor már képzettebb zongorista voltam. Addig – a mű címének megfelelően – a jóval egyszerűbb Desz-dúr consolationnal „vigasztalódtam”, amelynek nem kevésbé gyönyörű a dallama, viszont technikailag nem akkora kihívás.

–Mikor határozta el, hogy megírja a Liszt életrajzot?

-Csak a harmincas éveim elején. A BBC-nél dolgoztam zenei rendezőként, és épp akkor szerveztem egy nagyszabású koncertsorozatot Londonban élő zongoraművészek – Joseph Weingarten, Kentner Lajos, John Ogdon, és Valerie Tryon – részvételével. A sorozatban olyan Liszt-darabok is szerepeltek, amelyek azokban az özönvíz előtti időkben nem voltak annyira közismertek, legalábbis Angliában nem: a 2. Mefisztó-keringő, a Gyászgondola, a Szürke felhők, az Oberon-nyitány, és más, ritkábban játszott darabok. Elkészültek a felvételek, én nekiálltam megírni a kísérőszövegeket, és ekkor fedeztem fel, hogy semmiféle háttéranyag nincs ezekről a darabokról. Attól a pillanattól kezdve készültem a Liszt életrajz megírására. Aztán magammal vittem a nagy vállalkozást Észak-Amerikába, ahol egyetemi állást kaptam. Ez óriási előnynek bizonyult. Rengeteg támogatáshoz jutottam, és az egyetem rendszeresen adott kutatói szabadságot is, hogy visszatérjek Európába, és a levéltárakat bújjam. Ha a BBC-nél maradok, évi három hét szabadságot kaptam volna, támogatást pedig egyáltalán nem. És a három kötet megírása így is 25 évembe került.

-Előfordult, hogy egy-egy váratlan információ annyira felcsigázta az érdeklődését, hogy azonnal oda kellett utaznia?

–Nem egészen így dolgoztam. Rögtön eldöntöttem, hogy semmiféle fontos kijelentést nem teszek Lisztről addig, amíg nem tudom dokumentumokkal alátámasztani. A Liszt-életrajzok még a közelmúltban is részben fantáziadús kitalációkon alapultak, ezért én kimondottan az írott szövegekből akartam kiindulni. Kutattam Weimarban, Rómában, Budapesten, és a washingtoni Kongresszusi Könyvtárban – mindenütt, ahol jelentős Liszt-gyűjtemény található.

–Milyen kincsekre bukkant?

-Weimarban sok száz levelet találtam Carolyne de Sayn-Wittgenstein hercegnőtől Liszthez, amelyeket sosem adtak közre. Liszt küldeményeire érkeztek válaszként, tehát irdatlan levelezésük „hiányzó” felét jelentik, amelyek nélkül sokszor Liszt leveleit is nehéz értelmezni. Egyébként nem volt könnyű a kommunista időkben, az egész archívumban csupán egyetlen fénymásoló volt, és a használathoz speciális engedélyt kellett kérni az igazgatótól. Mindenesetre sikerült megszerezni a legfontosabb leveleket. A másik nagy felfedezés – valóságos „heuréka-pillanat” – akkor következett, amikor Rómában a vatikáni levéltárban kutathattam, és fontos aktákra leltem Carolyne hercegnővel, illetve az ő és Liszt meghiúsult házasságával kapcsolatban. Ezek a dokumentumok részben a Liszt-életrajz második és harmadik kötetébe is bekerültek, és végérvényesen megváltoztatták azt, ahogyan a jövőben véleményt formálhatunk erről az igen komplikált ügyről.

-Ön volt az is, aki felfedezte Lina Schmalhausen kiadatlan naplóját. Schmalhausen Liszt egyik tanítványa volt, aki mellette töltötte az utolsó napokat Bayreuthban. Mindenről pontos naplót vezetett, és ezt aztán átadta Lina Ramann-nak, Liszt első életrajzírójának. Hogy lehet az, hogy évtizedeken át senki sem tudott a feljegyzések létezéséről?

-Miután elolvasta Schmalhausen megrázó és elborzasztó leírását Liszt utolsó tíz napjáról, Lina Ramann azonnal érezte, hogy semmiképpen sem publikálhatja a naplót, hiszen az rengeteg terhelő adatot tartalmaz a Wagner család tagjaira nézve, akik bizonyára tiltakoztak volna. Cosima finoman szólva kegyetlen közönnyel nézte végig apja végnapjait. A napló így Lina Ramann személyes hagyatékában végezte Weimarban, méghozzá azzal a kikötéssel, hogy halála után legalább 15 évig nem publikálható. Ramann 1912-ben halt meg, és az eltelt évtizedek a Schmalhausen-napló utolsó emlékeit is szinte kitörölték. A 2. világháború pusztítása aztán végképp pontot tett a dolgok végére. Amikor – talán 1977-ben – először jártam Weimarban, láttam, hogy a levéltári kartotékrendszerben – akkor még nem volt számítógép – a Liszt-hagyatékhoz más gyűjtemények is kapcsolódnak, például Ramanné. Kértem, hogy ebbe is belenézhessek, és így bukkantam rá a naplóra. Ez is egy „heuréka-pillanat” volt! Talán meglepő, de tizenöt évig ültem ezeken a kézirat-másolatokon, és csak a Liszt-életrajz harmadik kötetében tettem említést a szövegről. S újabb évek teltek el, mire önálló kötetben megjelentethettem. A magyar kiadás (Liszt Ferenc utolsó napjai, növendéke, Lina Schmalhausen kiadatlan naplója alapján – a szerk.) Fejérvári Boldizsár fordításában látott napvilágot, akihez különleges barátság fűz. A Park Kiadó nagyszabású, pezsgős könyvbemutatót szervezett nekem Budapesten, a Liszt Emlékmúzeumban. Feledhetetlen élmény volt! Legalább kétszázan jöttek oda hozzám dedikáltatni, és mire végeztem, elfogyott az összes pezsgő! Úgy emlékszem, végül be kellett érnem egy kis limonádéval.

–Ön ma már valószínűleg úgy ismeri Liszt személyiségét, mint bármelyik családtagjáét. Mit szeret benne legjobban?

–Ezt még soha nem kérdezték tőlem. Be kell vallanom, egy kicsit kényelmetlenül is érzem magam. Azt hiszem, az egyik ok, amiért vonzódom Liszt személyiségéhez, az az, hogy a zenetörténetben elsőként jött rá: a zene akkor a leghatásosabb, ha valamilyen erkölcsi vagy humanitárius cél szolgálatába állítják. Liszt megértette, hogy a hírnév, divatos szóval „celebritás” értéktelen, hacsak nem segítünk vele másokat. Alapvető elve volt, hogy valamit vissza kell adnunk azokból a kincsekből, amelyekkel születünk. Ez az etikai „motor” az, ami képes jobbá tenni ezt a világot. Ezt mindig igen rokonszenvesnek tartottam Liszt lényében.

–A beszélgetésünk előtt mutatott nekem egy fotót a hamiltoni Liszt Avenue-ről, amelyet részben az ön javaslatára kereszteltek el.

-Az Amerikai Liszt Társasággal és a város vezetésével közösen vagy tizenöt éven át szerveztem a Nagy Romantikusok elnevezésű zenei fesztivált Hamiltonban. A város polgármestere, Robert Morrow, aki egyúttal kiváló orgonista is, rengeteget segített ebben. Hamiltonban mintegy tizenkétezer magyar él, és így jött az ötlet, hogy egy utcát Lisztről nevezzünk el. A névadó ünnepségre Őexcellenciája Papp Sándor magyar nagykövet is eljött Ottawából, az egyetemi zenekar pedig eljátszotta Erkel Himnuszát. Észrevettem, hogy több magyar vendégünk is elsírta magát. Nem értettem, miért, hiszen ők nap mint nap hallhatták a Himnuszt. De külföldön, nyilvánosan még soha – válaszolták. A Franz Liszt Avenue szinte kettészeli a városközpontot, és a fő koncertterem előtt is elhalad. Ha egyszer Hamiltonban jár, maga is megnézheti majd a Liszt Avenue-t és a nyolc hatalmas utcatáblát. Összesen ugyan kilencet csináltattunk, de az utolsó nincs ott – az nálam van otthon, a konyhám falán! Minden áldott nap, amikor lejövök, hogy megigyam a reggeli kávémat, a Liszt Avenue utcanévtáblájára esik az első pillantásom.

-Jó lehet így kávézni. Ez egyébként az egyetlen Lisztről elnevezett utca Észak-Amerikában?

-Úgy tudom, igen. Nincs még egy utca, ami Észak-Amerikában Liszt nevét viselné, csak nálunk, Kanadában.

–A zongorához mikor ült le utoljára, hogy Lisztet játsszon?

–A legnagyobb sajnálatomra mostanában ritkábban zongorázom, régebben sokat játszottam a tanítványaimnak. Van otthon egy gyönyörű Bechstein hangversenyzongorám, de sajnos nincs sok időm gyakorolni, visszajátszani magam a repertoárba, mert állandóan utazom, előadást tartok, írok. Irigylem Lisztet, amiért feltalálta a 25 órás munkanapot, ezt nem tudtam eltanulni tőle. Nagyon keveseknek sikerül mindenre időt találniuk. Tudja, az élet döntések sorozata, az ember újra és újra válaszút elé kerül, és menni kell, vagy jobbra, vagy balra. Ha visszagondolok, és megkérdezem magamtól, hogy mi a jobb: háromkötetes Liszt-életrajzot írni, amelyet a magyarok különösen nagy becsben tartanak, vagy a másik irányba indulni, és egynek lenni több ezer zongorista közül? Nos, azt hiszem, végül is a helyes utat választottam.

Bokor Gabriella