A Zeneakadémia nevében dr. Vigh Andrea búcsúztatja Kocsis Zoltánt, ebből idézünk:

Ezer szállal kötődött a Zeneakadémiához: itt végzett, itt kezdett tanítani 1973-ban, s bár a hetvenes évek végétől formálisan már nem tanított az intézményben, újra és újra visszatért alma materébe. A Liszt Ferenc téri épület felújítása előtt rendezett „Búcsúfesztiválon” egyetlen délután-este itt vezényelte el Beethoven mind a kilenc szimfóniáját (a zeneakadémistákkal kiegészített Nemzeti Filharmonikusok élén), s a felújítás óta is rendszeresen visszajárt, mesterkurzusokat adott, többször dirigálta a Zeneakadémia Szimfonikus Zenekarát. Nem volt könnyű tanár, rendszeresen jöttek ki óráiról sírva a növendékek, és mégis rajongtak érte. Mert zenéből volt, minden gesztusa zenét hordozott, a vele való érintkezés minden formája súlyos és felemelő zenei hozadékkal járt. Ahogy egy-egy rövidebb-hosszabb frázist a zongorán megmutatott a növendékeknek, vagy ahogy egy-egy különleges metaforával megvilágított zenei összefüggéseket – a diákok számára mindig életre szóló élményt adott. Tanított ő mindig, nem kellett hozzá tanterem. Tanította a muzsikusait a próbákon, a közönséget a hangversenyeken, tanította a zenekarához vendégszólistaként meghívott ifjú zongoristákat. Utolsó zeneakadémiai fellépése is afféle tanítás volt: a nyári Fesztiválakadémián a Kelemen Kvartett közreműködésével közel kétórás, káprázatos előadást tartott Bartók vonósnégyeseiről a Zeneakadémia Nagytermében.
Meg sem próbáljuk megfogalmazni, mennyire fog hiányozni, hogy milyen szomorúak lehetnek a Zeneakadémia jövőbeli hallgatói, mert Kocsis Zoltánt már nem hallhatják élőben; nem próbáljuk leírni az űrt, amit maga mögött hagy, mert leírhatatlan. És azért sem teszünk erre kísérletet, mert minden efféle patetikus megnyilatkozást teljes szívéből gyűlölt. Fantasztikus humora volt. Sokszor elmondta, hogy ha tehetné, Bachot hallgatná meg orgonálni, és Chopint zongorázni („azt úgyis tudom, Liszt hogyan zongorázott”). Biztosak vagyunk benne, hogy most már együtt zenél a nagy elődökkel az égi koncertteremben, s hogy ne haragudjon ránk, amiért talán érzelmesebbek voltunk, mint ami illett volna hozzá, búcsúzásként kedvenc Tandori Dezső-versét idézzük, amely honlapján hosszú ideig szerepelt mottóként:

Most, mikor ugyanúgy,
mint mindig,
legfőbb ideje, hogy.

Vigh Andrea