„SOHA NEM LEHET MEGÁLLNI…..”

A Liszt Akadémia novemberi japán és koreai turnéjának egyik szólistája, Banda Ádám különleges zenei érzékére a balassagyarmati zeneiskolában figyeltek fel. Tizenhárom évesen került a különleges tehetségek osztályába a Zeneakadémiára, diplomáját jövő nyáron veheti át. 2006-ban második lett a moszkvai Yampolsky versenyen, ugyanitt a zsűri különdíját is megkapta, egy évvel később pedig megnyerte a Szigeti-Hubay Nemzetközi Hegedűversenyt. A szakmai elismerések mellett a Junior Prima-, valamint a Márciusi Ifjak díjat is elnyerte. Diplomakoncertjét október 30-án tartotta a Zeneakadémia Nagytermében.

– Igaz, hogy gyerekként lelkesen dobolt a Guns’N Roses számaira?

– Igen. Otthon gyakran szólt valamelyik régi nagy rock zenekar lemeze, nem tudom, miért épp a Guns’N Roses fogott meg… Öt- hat éves lehettem, amikor kaptam a szüleimtől egy kis játékdobot, azt rövid idő alatt teljesen szétvertem, közben pedig átszellemülten énekeltem. Az angol szövegből persze egy szót sem értettem. Nagyon sok minden más is érdekelt még, a matematika, a földrajz, emellett versenyszerűen pingpongoztam, fociztam, sőt, még az országos sakkversenyen is elértem egy második helyezést. Minden irányban nyitott voltam, többféle utat is el tudtam volna képzelni magamnak a jövőre nézve. Aztán szerencsére megtaláltam azt, ami a legjobban érdekel.

– És a többi szenvedélyt elmosta az idő?

– Nem. A mai napig gyűjtök bélyeget, meg ásványokat, sportolok is, de mindezt csak hobbiszinten.

– Mikor dőlt el, hogy ez a sokféle tevékenység csak kedvtelés marad?

– Úgy ötödik-hatodik osztály táján. Hét és fél évesen kezdtem hegedülni, és tizenegy évesen elindultam a Zathureczky Ede Országos Versenyen, amit megnyertem. Ugyanabban az évben első díjat kaptam a Koncz János hegedűversenyen is. Ez óriási sikerélményt adott, éreztem, hogy van eredménye a munkámnak, és a közönségnek is tetszik, ahogy játszom. Szerintem az életben előbb-utóbb eljön az a pont, amikor el kell dönteni, hogy a sokféle út közül melyik az az egy, ami a legmagasabb szintre vihet. Egyértelművé vált, hogy nálam ez a zene.

– Amikor tizenhárom évesen felkerült Pestre, könnyen megtalálta a helyét?

– Engem mindig hajtott, hogy új dolgokat ismerjek meg. Szerencsém volt, mert Perényi Eszter tanárnőhöz kerültem, ő ösztönzött, hogy csináljam végig, hogy gyakoroljak sokat, és ez a gyakorlás tulajdonképpen el is vette az időmet. Egyszerűen nem értem rá azon gondolkodni, hogy mennyire új és más itt fönn. A nyolcadik osztály nagyon nehéz év volt, akkoriban kezdtem el lemezeket gyűjteni. Balassagyarmaton jártam iskolába, és hetente háromszor jöttem fel órára a Zeneakadémiára. Amikor megérkeztem, azonnal rohantam a lemeztárba egy-egy lemezért, kértem, hogy másolják át kazettára. Hazafelé aztán ezeket hallgattam, ezeket bújtam. Egy évvel később kerültem fel a kollégiumba, akkor már Pest nem tűnt annyira idegennek. Mindig ott volt velem a hegedű, meg a tudat, hogy én ezt az egészet szeretem csinálni.

– Sok kollégája nem versenypárti. Maga a kivétel?

– Nem, mert a magát a versenyzést én sem szeretem. Egy bizonyos szint fölött már ízlés dolga megítélni, hogy ki játszik jobban. Mégis hasznosnak tartom e zenei versenyeket, mert az embert sokan megismerik külföldön, rengetegen hallják, tud a világ felé nyitni. Megtanul több olyan darabot, amit különben nem venne a repertoárjába, növekszik a teherbíró képessége, és egyre könnyebben áll ki a színpadra. Rengeteg tapasztalatot lehet szerezni, és koncertmeghívások is adódhatnak. Velem többször előfordult, hogy valamelyik zsűritag később elhívott egy-egy koncertre. Így volt ez Moszkvában és Németországban is.

-2007-ben megnyerte a Szigeti-Hubay versenyt, ami után „valami elindult”. Legalábbis így fogalmazott egy korábbi interjúban.

– Nagyon sokat készültem erre a versenyre. Hubay Jenő művészete és szellemisége számomra rendkívül fontos, én is ezt követem és ezt szeretném majd tovább adni. Ez is, de a moszkvai verseny is nagyon fontos állomás volt az életemben. Ha megkapok egy díjat, nagyon örülök, de ezek számomra mindig előre mutatnak. Azt szűröm le belőlük, hogy tovább kell menni és még többet dolgozni. És nem megállni soha.

– Ha külföldi meghívása van, és ön dönt a műsorról, ki az a zeneszerző, akitől mindenképpen játszik?

– Bartókot nagyon szeretem, és ahogy mondtam, közel áll hozzám Hubay Jenő művészete, külföldön is gyakran játszom a darabjait. Bachot bárhol és bármikor szívesen játszom, a Chaconne az egyik kedvenc művem, ezért választottam a diplomakoncertem műsorába. A romantikusok közül is sokakat szeretek, hosszú lenne a lista, ha mindenkit felsorolnék. Egyre jobban érdekel egyébként a Bach előtti korszak is, ebből az időszakból nem nagyon játszanak műveket. Persze, a műsor összeállítása előtt tisztázni kell a szempontokat, milyen hosszú a koncert, zenekarral, esetleg zongorával játszom-e majd együtt, vagy éppen szonátát kérnek egy kamarapartnerrel. Ezután lehet dönteni.

– Amikor külföldön jár és van egy kis szabadideje, mivel tölti? Moszkvát például alaposan megnézte?

-A földrajzot gyerekkorom óta szeretem, mindig voltak álmaim, hogy hova szeretnék majd eljutni. Ezek között Moszkva is szerepelt, és miután megismertem az orosz muzsikusokat, – Richtert különösen szeretem-, egyre erősebb lett a kíváncsiságom. Mindig felkészülök előre az adott városból, már itthon eltervezem, mi mindent fogok megnézni. Szeretek új helyeket megismerni, világot látni. Moszkva nagyon nagy hatással volt rám. Rengeteget sétáltam, sikerült elmennem a Richter múzeumba, és a moszkvai Konzervatórium Nagytermében is hallgattam néhány koncertet. Amerikában is jártam, Florida nagyon tetszett, New-York pedig egyáltalán nem.

– Mi zavarta?

– Minden. A nyüzsgés, a sok ember az utcán, levegőt venni is alig lehet. Nekem túl sűrű, ami ott van… én jobban érzem magam a nyugodtabb, csendesebb helyeken. Sokszor még Pestet is hangosnak találom. Ha szeretnék feltöltődni, elmegyek egyedül sétálni a közeli erdőkbe, ligetekbe. Ilyenkor tudok a legjobban gondolkodni zeneműveken, vagy bármi máson. Akkor úgy „leülnek” bennem a dolgok, és ez nagyon fontos.