NÁSZTYA ÉS A HÁRFA

Bekerült a Zeneakadémia Tehetséggondozó Programjának egyéni kiemeltjei közé, ennek keretében koncertezett áprilisban a Márványteremben, néhány nappal később pedig már a  májusi diplomakoncertre készült. Razvaljajeva Anasztázia, vagy ahogyan mindenki szólítja, Násztya, a nyugalmasabb nyári időszakot követően, a Baráti Kör támogatásával indul a világ egyik legrangosabb zenei versenyén, a párizsi Nemzetközi Hárfaversenyen.

–Hogyan kerültél Magyarországra?

-Murmanszkban születtem, és ott éltem hétéves koromig, amíg el nem költözött a családunk Szegedre. Anyukám ugyanis Moszkvában egy magyar hárfással tanult együtt, aki meghívta őt, hogy helyettesítse a zenekarban, amíg babát vár. Úgyhogy ez egy egészen spontán lépés volt, aztán úgy alakult, hogy itt maradtunk.

–Rögtön bekerültél egy magyar iskolába?

-Igen, és egy szót sem tudtam magyarul. Oroszországban jártam az első osztályt, aztán Szegeden újra elsőbe kerültem. Viszonylag gyorsan megtanultam a nyelvet, egy fél év után elég jól beszéltem. Működtek a túlélés törvényei. Azért eleinte erős orosz akcentusom volt, ezt megőrizték a korabeli szalagok Anyám tyúkja formájában. Furcsa ezeket visszahallgatni.

–Anyukád hárfaművész, tehát neked ez a hangszer mindig is természetes volt, szinte csecsemő korodtól kezdve láttad, hiszen ott állt a lakásban.

-Igen, ez a része természetes volt. Az már kevésbé, hogy én is hárfás legyek.

–Lázadtál?

-Hát…Mondjuk úgy, hogy gyerekként kerültem a konfliktusokat, és megcsináltam, amit kellett. Az, hogy nekem hárfázni kell, ugyanolyan része volt a napnak, mint a fogmosás, az evés, vagy az iskolába járás.

–Édesapád geofizikus. Ő nem próbált meg a saját területe felé terelgetni?

-Nem, nem is tudom miért. Valahogy úgy érezték a szüleim, hogy a zene világa barátságosabb, mint a tudósoké. Talán emiatt alakult így. Ettől függetlenül kamasz koromban mindenféle dolog után érdeklődtem. Angol kéttannyelvű gimnáziumba jártam, harmadikban  emelt szintű biológiát tanultam, a hárfát pedig abbahagytam. Ebből természetesen hihetetlen botrány kerekedett a családomban, de mégis úgy érzem, hogy ennek így kellett lennie.

–Az első tíz év tehát úgy telt el, hogy ez kötelesség. És utána mi történt? Hiányozni kezdett a hárfa?

-Nem egészen. Ebben az egy évben valahogy megértem. Elkezdtem gondolkodni egyedül, mindenféle szülői nyomás és környezeti ráhatás nélkül arról, hogy én mit is szeretnék csinálni, mi az, ami érdekel, és arra jöttem rá, hogy ez mégiscsak a zene. Belegondoltam abba is, hogy hiába érdekel a biológia, nem tudok egyetlen konkrét területet sem megnevezni, amivel foglalkozni szeretnék, és azt sem tudtam elképzelni magamról, hogy egy laboratóriumban ülök, és amőbákat vizsgálok. Tehát voltak ötleteim, de ezek hosszabb távon nem állták meg a helyüket. Újra elkezdtem hárfázni, és ez azért nagyon fontos pont az életemben, mert ez maximálisan saját döntés volt és saját elképzelés. Érettségi után jelentkeztem a Zeneakadémiára, és fel is vettek. Aki játszik hangszeren, tudja, hogy nem könnyű visszatérni egy egyéves kihagyás után, de ha nincs ez a szünet, én sem tartanék ott, ahol most vagyok.

–Eljutottál oda, hogy nem kötelességből hárfázol, hanem azért, mert szereted. Mikor jött el az a pont, amikor már örömet is adott?

-Sokkal később. Nem is az öröm szóval hoznám kapcsolatba, hanem azzal, amikor zenélés közben először éltem meg egy teljesen másfajta, a hétköznapitól eltérő tudatállapotot. Ez egy koncert közepette történt meg és néhány pillanatig tartott. Viszont akkora lenyomatot hagyott,   olyan súlyú tapasztalat volt, ami azt sugallta nekem, hogy ezért érdemes csinálni. Hogy ebben van valami több, amit semmi másban nem tudok megtalálni, csak a zenében. Itt képes vagyok   térben és időben utazni, bizonyos tudatállapotokat elérni, és önmagamat fejleszteni, ami szerintem nagyon fontos. Annak ugyanis nem sok értelmét látom, hogy csak úgy éljek bele a világba. Úgy gondolom, hogy megvan a feladatom az életben, és én ennek tudatában csinálom, amit csinálok. A cél a tökéletesség, ami lehet, hogy elérhetetlen, de mégis érdemes feléje törekedni.

–Egy koncert alkalmával tapasztaltad meg, hogy miért is kell neked igazán zenélni. Ez azt is magával hozta, hogy már könnyebben lépsz ki a színpadra?

-Nem, ez nem függ össze a színpaddal. A gyakorlás alatt is voltak ilyen pillanatok, csak valahogy talán kevésbé tűntek fel.

–Tehát ez a módosult tudatállapot nem a színpadhoz, hanem a zenéhez kötődik.

-Igen. De a koncert egy különleges alkalom, és bár nekem ilyenkor nehezebb zenélni, mint otthon, ahol nincs más, csak én és a hangszerem, a közönség jelenléte maximális koncentrációra késztet. Ennek tetőfokán pedig kialakul ez a különös másfajta tudatállapot. Sokan úgy tartják, hogy a színpadra inkább az extrovertált egyéniségek valók, ők születtek oda. Szerintem viszont ez nem lényeges tényező, az ember saját életét befolyásolja ugyan, de ettől még egy introvertált személyiség is ugyanúgy tud közvetíteni.

–Vagyis éppolyan jó zenész lehet, csak nehezebb sorssal.

-Tulajdonképpen igen. Meg koncert után, amikor az emberekkel kommunikálni kell, mert gratulálnak…Az extrovertáltabb zenészek talán könnyebben kezelik ezeket a helyzeteket, mint én. Egy valóban jól sikerült előadás után nehéz átlépnem abból a világból hirtelen a másik világba, abba, ahonnan az emberek ezt hallgatták.

–Akkor hogyan bírod a versenyek stresszét?

-Nehezen, de ez egy nagyon fontos próbatétel, olyan, mint a népmesékben, amikor a legkisebb királyfinak le kell vágnia a sárkány fejét, hogy előbbre jusson. Minél tovább jut az ember a versenyen, annál nehezebb próbatételekkel szembesül. A verseny egy maximálisan kiélezett helyzet, ahol sok minden kiderül önmagadról és másokról is, és ha ezt túléled, a koncertet már könnyed üdülésnek fogod érezni. Nagyon észnél kell lenni a versenyeken, a negatív kritikától nem szabad összeroppanni, de ha az ember történetesen megnyer egy versenyt, ha pozitív kritikát kap, akkor sem gondolhatja azt, hogy ő a világ legjobbja. Másnap ugyanúgy le kell játszania azt a sok óra skálát, hogy kondícióban maradjon.

–Mennyi szólókoncertet tudnál adni, vagyis mennyit engedélyez a repertoár?

-A hárfarepertoár jóval szűkebb, mint mondjuk a zongoráé vagy a hegedűé. A hárfa, mint hangszer ugyanis elég nehézkesen fejlődött technikailag, emiatt sokáig elkerülte a     zeneszerzők figyelmét, legtöbbször amolyan kísérőhangszerként szerepelt. A 18. század végétől kezdett el intenzíven fejlődni a repertoár, többek között azért, mert akkor alakult ki az a fajta pedálrendszer, amelyik lehetővé tette az összes hangnem elérését, és ettől kezdve egyre több művet írtak hárfára. A francia impresszionistákat, például Debussyt, nagyon megragadta a különös hangzás, abban az időszakban rengeteg darab született.  A határokat egyébként ki lehet tágítani, gyakran játszunk eredetileg zongorára, csembalóra, lantra, vagy gitárra írt műveket, Rameau csembalódarabjai például kifejezetten előnyösen szólnak hárfán.

–Tudom, hogy ez nem okvetlenül függ össze a realitásokkal, de mi az, amit nagyon szeretnél diploma után? Milyen szakmai vágyaid vannak?

-Szívesen játszanék szólókoncerteken, kamarakoncerteken, meg persze zenekarban is, de a tanítás is érdekel, mert olyan tapasztalatokat ad, amiket semmilyen más téren nem lehet megszerezni. Hogy ez a valósággal hogyan hozható össze? Valószínűleg nagyon sok munkával és óriási szerencse révén.

Bokor Gabriella