CSEND ÉS HANG

A csend fogalmára legtöbbször az elcsépelt, „a légy zümmögését is hallani lehetett” kifejezést használják, pedig a csendnek ennél sokkal több színe és hangja van. Ismerjük például azt a csendet, amikor egy színpadi produkció után a nézőnek valahogy nehezére esik elkezdeni tapsolni, mert ez az igencsak prózai tevékenység kihúzná őt az átélt élmény hangulatából. Ilyen pillanatok többször is adódtak azon a május elején, a Régi Zeneakadémián megrendezett koncerten, ami két zeneakadémista, Takáts Márton és kamaratársa, Baksa Krisztina első  közös kamaraestje volt. És bár közvetlenül a koncert után is szívesen beszélgettem volna velük, tudtam, hogy az időpont és a helyszín alkalmatlan egy interjúra, ezért inkább néhány nappal később találkoztunk egy kávézóban.

A koncert előtt negyedórával, amikor már gyülekezett a közönség, egyszer résnyire kinyílt a terem ajtaja, és látni lehetett, hogy még próbáltok, ráadásul farmerben. Ez hihetetlen izgalomra, vagy épp ellenkezőleg, hihetetlen hidegvérre vall.

Baksa Krisztina: Az utolsó negyedóra nekem egy horror volt, úgy éreztem, hogy elkéstünk azzal, hogy próbáljunk. A mi koncertünk előtt egy diplomakoncert volt a teremben, és emiatt nem volt olyan sok időnk gyakorolni. Azért voltunk farmerben, mert így kényelmesebb, aztán az utolsó öt percben átöltöztünk.

Takáts Márton: Nekem a legnehezebb a koncert első néhány perce volt, mert én kezdtem szólóban a zongorával, és előtte, a főpróbán nem úgy ment, ahogy szerettem volna. Szóval izgultam, de szerencsére sikerült. Aztán viszont már azt sajnáltam, hogy vége lett a koncertnek, mert nagyon élveztem, szívesen játszottam volna még.

B.K.: Én pedig akkor nyugodtam meg, amikor megszólalt a cselló. Elkezdtem játszani, és pár ütem után éreztem, hogy jól van, most már otthon vagyok. Feloldódtam teljesen, és élveztem a helyzetet. Én is nagyon sajnáltam, hogy vége lett, mert még játszottam volna. Az is megnyugtatott, hogy egészen más hangulat volt, mint egy vizsgán, ahol szúrós szemmel figyelik a tanárok, hogy mikor fogok rontani. Itt lelkes közönség volt, hálás és érdeklődő.

T.M.: Ezt igazán abból lehetett észrevenni, hogy néma csend volt, ami a legpozitívabb visszajelzés a közönségtől, amit csak kaphattunk.

B.K.: Igen, és csend volt a szünetekben is, amikor lapoztunk, akkor is figyeltek, és várták, hogy mikor kezdődik újra. A darabok után sem kezdtek azonnal tapsolni, némán figyeltek, hagyták lecsengeni az utolsó hangot is, várták a folytatást, és ez annyira jó érzés volt! Minden feszültség kiment belőlem, olyan barátságos és befogadó volt a légkör.

Nálatok szakma és magánélet átfolyik egymásba, hiszen több éve egy pár vagytok. Mi volt előbb, a privát vagy a színpadi duó?

Takáts Márton: Korábban játszottunk már együtt, igaz, nem csak ketten, hanem nagyobb kamaracsoportban, de ez még a privát kapcsolatunk kezdete előtt történt. Tehát a duó ötlete csak akkor jött, amikor már együtt voltunk.

Baksa Krisztina: Beszélgettünk arról, hogy milyen lenne együtt játszani, és akkor még kamarapartnereket sem kellene keresgélni. Már az első évben megpróbáltuk, én abban az időben még a Konziba jártam, Marci pedig a Zeneakadémiára, ezért fakultatívan kezdtük el. Darabokat tanulgattunk, aztán megmutattuk néhány tanárnak, hogy hallgassa meg, de nem volt még papíron lefektetve, hogy mi együtt kamarázunk. Második évben viszont már meg tudtuk oldani  hivatalosan a közös kamarázást Rónaszéki Tamásnál, aki a Zeneakadémián és a Konziban is tanít. 2013 őszétől Fülei Balázs osztályába járunk.

Annak, hogy együtt éltek, megvan a maga előnye a közös zenélésben, de a hátránya is.

B.K.: Igen, előny az, hogy egymás rezdüléseit már annyira ismerjük, hogy akaratlanul is együtt játszunk.

A hátrány pedig nyilván az, hogy a privát vitáitok néha beszűrődnek a közös munkába. Vagy ezt már ki tudjátok kerülni?

T.M.: Korábban előfordult, hogy kicsit összeveszve, sértődötten kezdtünk játszani, és akkor az általában a zenélés rovására ment. Még arra is volt példa, hogy direkt kiszúrtunk egymással a tempókkal, igaz, ez elég fárasztó volt. Szerencsére hamar rájöttünk, hogy ez így nem megy, a problémáink nem hathatnak ki a zenélésre.

Ki a hajcsár kettőtök között?

B.K.: Én…bár nem, ez inkább kölcsönös. Ha az egyikünk leereszt, akkor a másik hajtja. Elég jól kiegészítjük egymást.

Az ízlésetek mennyire hasonló? Például szerzők terén.

T.M.: Nagyon szeretem a romantikát és a 20. századot, főleg az orosz szerzőket. Ízlésbeli különbségeink igazából nem nagyon voltak soha, ha egyikünk felfedez egy darabot, és szeretné megtanulni, az általában a másiknak is tetszik. A kamarázást Rahmanyinovval kezdtük, a Csellószonáta első tételét tanultuk meg – a többit is szeretnénk –, foglalkoztunk Schubert Arpeggione szonátájával, játszottunk már Beethovent, Chopint, Sosztakovicsot, a mostani koncertre pedig Kodály, Prokofjev, és Martinu darabot választottunk.

B.K.: Én nagyon szeretem Martinu csellódarabjait, és egyenesen rajongok Sosztakovicsért, a csellóversenyeit és a szonátáját is imádom. Ezeket a darabokat bármikor szívesen eljátszanám, akár minden nap!

Jártok a Zeneakadémiára, adódnak fellépések is, és már azon a szinten vagytok, hogy a zenéléssel valamennyi pénzt is tudtok keresni.

Takáts Márton: Egyetlen cél van, az, hogy zongorázhassak. Próbálok mindent megtenni, versenyeken indulni és ezekre jól felkészülni. Most a koncert előtt a szólóra nyilván kevesebb idő jutott, az utolsó két hétben rengeteget próbáltunk, előfordult, hogy éjfélig benn voltunk az iskolában. Nyáron egy három hetes hollandiai kurzusra utazhatunk Krisztivel, ott külön és együtt is fogunk játszani, ősszel pedig fellépünk a Fiatal Prága Fesztiválon. Pénzt keresni úgy tudok, hogy hetente egy alkalommal énekeseket kísérek egy nyugdíjas énektanárnál, ez egyben nagyon jó blattolási gyakorlat is.

Baksa Krisztina: Én zenekarokban szoktam kisegíteni, nemrég hívtak a Concerto Budapest-be. Ez is fejleszti a blattolást, és sok darabot megismerek. Valamint van egy fakultatív zenekarunk is, az ApOrchestra, főleg konzisok alkotják, és néhány zeneakadémista. A koncertekkel többnyire alapítványokat támogatunk, ezek tehát nem pénzes fellépések, viszont lehet fejlődni, előrelépni. Esküvőkön is szoktam játszani, az is egy kis pénzkiegészítés.

Kriszti, ha tömören és gyorsan kellene megfogalmazni, hogy neked mi adja a legnagyobb örömöt a koncertezésben, mit mondanál?

B.K.: Én eléggé társasági ember vagyok, a környezetemben is igyekszem olyan légkört teremteni, hogy szívesen beszélgessenek velem, és próbálom megnevettetni azokat, akik rosszkedvűek. Szeretem, ha általam boldogok lesznek a többiek, mert akkor én is boldog leszek. Nekem ez a legfontosabb a zenélésben is, nem pedig az, hogy most éppen hogyan játszom, hogy minden pontosan a helyén van-e. Az a lényeg, hogy amit játszom, érzéseket ébresszen az emberekben, hogy egy értéket, egy élményt kapjanak.

Bokor Gabriella