GYÓGYÍTÓ HANGOK

Ha az újságíró interjúra készül Binder Károllyal, először is egy „masszív” listával szembesül: Kétszáznál is több zongora, kamara, és zenekari darab, valamint harmincnégy film és színházi zene alkotója, hatvannyolc lemez fűződik a nevéhez, és természetesen számtalan koncert – különböző formációkban illetve szólóban. Emellett is rengeteg mindent csinál, tanít, könyvet ír, és tizenkét éve vezeti a Zeneakadémia Jazz Tanszékét. Binder Károllyal egy késő délutáni órája után beszélgettünk a tanszékvezetői irodában, mégpedig az egyik leghidegebb februári napon.

-Furcsa nekem, hogy egy gyerek, aki egészen kicsi kora óta zenél, és akiről hamarosan kiderül, hogy tehetséges, soha, egyetlen napig nem akar zenész lenni, csakis orvos.

-Ötéves koromtól zongoráztam, az édesanyámtól tanultam. Volt otthon egy pianínónk, és én azt gyerekfejjel rendszeresen ütöttem, vágtam, csépeltem, játszottam és kísérleteztem vele, rajta, mert nagyon-nagyon szerettem. Az édesapám viszont orvos volt, és egyértelműnek tűnt, hogy én is az leszek.

–Valamiféle családi presszió hatására?

-Nem volt semmiféle presszió. Én felnéztem az édesapámra, aki nagyon sok rákos beteget gyógyított meg. Ráadásul nem azzal a modern technikával, amivel a mai orvostudomány rendelkezik, hanem hihetetlen törődéssel, odafigyeléssel és óriási empátiával. Gyerekként rengeteg történetet hallgattam tőle, szinte ebben nőttem fel, és egy idő után azt éreztem, hogy nekem is az lenne a hivatásom, a küldetésem, hogy embereket gyógyítsak, odafigyelést és szeretetet adjak nekik. Felvételiztem az orvosi egyetemre, de hiába volt meg a pontszámom, helyhiány miatt elutasítottak. Nem voltam KISZ-tag, és az apukám is orvos – ez már két főbűnnek számított akkor. Egyébként ez volt az életemben az első olyan nagy igazságtalanság, ami mélyen megrendített, és amit elég nehezen is tudtam feldolgozni. Tanultam latinul, dolgoztam kórházban kórbonctanon, nőgyógyászaton, gyerekosztályon, reumatológián, a gyógyítás minden területe érdekelt. Tényleg úgy éreztem, hogy ezt szeretném csinálni, aztán mégsem sikerült. Egy évvel később az orvosi mellett a Jazz Tanszakra is jelentkeztem, ott nem kérdezték, hogy KISZ- tag vagyok-e, és hogy az apukám mivel foglalkozik. Azt kérték, hogy zongorázzak valamit, és nemsokára megkaptam a papírt, hogy felvettek. Az orvosin viszont ugyanaz történt, mint előző évben, elértem a pontszámot, de megint elutasítottak helyhiány miatt. Aztán rájöttem, hogy azt a fajta gyógyítást, amit az orvosi pályán szerettem volna, talán a zenével tudom adni az embereknek. A zene képes erre, hiszen olyan rezgés, ami az ember szellemi, lelki, és testi létezését tudja befolyásolni, pozitív szeretet energiákat képes közvetíteni és ezzel üzenni a közönségnek. Csodálatos dolog ez, és úgy érzem, sőt hiszem, hogy ugyanúgy lehet vele gyógyítani.

–Mennyi idő telt el addig, mire megérezte, hogy véletlenek nincsenek, és hogy ennek így kellett lennie?

-Elég sok idő, legalább tíz-tizenöt év. Eleinte kerestem az egyéni megnyilatkozást, a saját hangomat, volt több korszakom, free jazz, teljes szabadzenélés, klasszikus zene, népzenék és mindenféle próbálkozás. Amikor aztán úgy tűnt, hogy megtaláltam a saját zenei világomat, és elmélyültem benne, lassan kezdtem azt érezni, hogy nemcsak mint zeneszerző, hanem mint előadóművész is differenciáltabban és érzékenyebben tudok fogalmazni és muzsikálni. És hogy ezzel akár „gyógyítani” is lehet, vagyis olyan örömet okozni az embereknek, ami talán több is, mint puszta öröm: pozitív energia, életerő, és optimizmus.

-Apukája is zongorázott?

-Csak ösztönösen, autodidakta módon. Annak idején órákig ült a zongoránál, megkeresve az akkordokat, fütyörészett hozzá, énekelgetett, és egészen jó dolgokat csinált, nagyon muzikális volt. Az anyai dédnagymamám is játszott hangszeren, cimbalmozott, és a faluban ő volt a nótafa, több száz dalt tudott kívülről. Ő a Délvidékről származott, az apukám Erdélyből, az anyai nagymamám pedig a Felvidékről – szóval a család a trianoni Magyarország leszakított részeiből tevődik össze.

–Akkor olyan sokfelől rakódott össze a család, hogy már csak ezért is lehet önben nyitottság a különböző kultúrák és zenei irányzatok felé.

-Ez úgy volt, hogy nekem soha nem kellett azt magyarázni, hogy a zene, az egy széles paletta, és hogy csak jó meg rossz zene van, én ezt gyerekkoromtól kezdve tudtam. Szerettem a Beatles-t, az LGT-t, a progresszívebb zenék közül az Emerson, Lake&Palmert, a King Crimsont, a Pink Floydot, Jimi Hendrixet, John Coltranet, Miles Davist, Keith Jarrettet, és folytathatnám a sort, szóval az összes nagy muzsikust, és soha nem éreztem úgy, hogy engem csak a jazz, a népzene, vagy csak a klasszikus zene érdekelne.

–Volt egy időszak, amikor intenzíven foglalkozott az afrikai dobzenével és a távol-keleti népzenékkel. Ezek aztán eltevődtek önben egy-egy fiókba, és jöttek az újabb, felfedezésre váró zenei világok?

-Nem, ez úgy működik, hogy beépül az emberbe. Egyik orvos barátom mesélte, hogy ha valakit egyszer elaltatnak egy műtét során, akkor az az altató örökre nyomot hagy benne. Természetesen kiürül a szervezetből, de beépül egy kód formájában. A lényeg az, hogy nem fiókokba rakom el, hanem ezt én kívánom, vágyom, foglalkozom vele, megismerem, megszeretem, és utána beépül bizonyos darabjaimba, például amikor ilyen hangzást keresek a preparált zongorás műveimbe. Koncerteken is gyakran előjön, amikor improvizálok. Tehát nem tervezem meg, hanem átadom magam a zenei folyamatoknak, és akkor az improvizáció közben lehet, hogy jön egy gamelán hangzás, lehet, hogy jön egy afrikai dobzene, a zene szervezi önmagát, és én hagyom, szóval nem zárom be fiókokba.

–Említette a preparált zongorát, amiről a laikus csak annyit tud, hogy „mindenfélét” beleraknak.

-A zongora húrjai közé különböző eszközöket, tárgyakat, csavarokat, radírokat, pingponglabdát tesznek, hogy ez által a hangzás megváltozzon. A tárgyakat a különböző felhangokra helyezik el. Én akkor alkalmaztam ezt először, amikor elolvastam Zalán Tibor barátom Sztravinszkij álma Bartók Béláról című versét. Ebben Bartók magányos, megtört, hajlott hátú, öreg emberként ül a végtelen óceán partján, és a kalapjával rendületlenül meri a vizet, hogy a kontinensek összébb ússzanak, és a kultúráik egyesüljenek. Ez egy olyan kép volt, ami megindította a fantáziámat. Akkoriban szűnt meg az első zenekarom, a Binder Quartet, egyedül voltam, és hiányzott a többi hangszernek a hangja. Elkezdtem kísérletezni ezekkel a hangzásokkal, és ebből lett a Kontinentspiel című darabom, amiben különböző kontinensek kultúrái találkoznak, és egy nagy egészben szólalnak meg. (A Kontinentspiel 1986-ban elnyerte a Magyar Rádió Nagydíját – a szerk.) Az volt az alapállásom, hogy én annyira szeretem a hangszeremet, hogy nem akarom bántani. Nekem fáj, amikor vas fűrészlapokat meg szögeket raknak a zongorába, úgyhogy én csak finom beavatkozásokat végeztem.

–Pingponglabdát tett bele?

-Úgy emlékszem, hogy gyerekkoromban voltak ilyen kísérleteim, de később már csak a radírgumi, a műanyag tipli, a leukoplaszt, és a bőrszíjból levágott részek maradtak. Először mindig kitalálom, hogy melyik hangrendszert szeretném átalakítani, megkeresem a húrokat, és a húrok különböző felhangjaihoz teszem ezeket az eszközöket. A preparált zongora egyébként végigkíséri az életemet, mostanában szeretnék e témában egy összefoglaló lemezt készíteni.

–Ön – ahogy mondta is – idővel megtalálta a saját egyéniségéhez illő zenei világot. Rájött, kitalálta, hogy mire van szüksége. Sok éve tanít, mit mondana, ki az, aki alkalmas a pályára? Avagy milyen az ideális növendék?

-Kitűnő a hallása, azaz jó füle van, mint a szivacs úgy szív magába mindent és azonnal meg is jegyzi, amit hall, vagyis kitűnő a zenei memóriája, kreatív, kiváló a ritmusérzéke, a periódusérzéke, az improvizációs készsége, és ha nem is most, de később megtalálja, kiformálja a saját egyéni zenei világát. És természetesen mindehhez még szorgalom is társul.

–Egy korábbi interjújában ön azt mondta, hogy ha például egy magyar jazz zongorista kimegy New-York-ba, minden sarkon talál egy embert, aki legalább olyan jól játszik, mint ő, ha nem jobban. Azt tanácsolja tehát a növendékeinek, hogy az előadásba tegyék bele azt a közép-európai karaktert is, amiben felnőttek? Lehetséges ez egyáltalán?

-Azt mondják, a jazz az afroamerikai népzenéből nőtt ki, ami igaz. Viszont ha ma definiálni kellene a jazz zenét, azt mondanám, hogy az újítások, az új dolgok már nagyon régóta Európában születnek. Bizonyos fórumokon mostanság mondják is, hogy a jazz nem afroamerikai, hanem afroeurópai műfaj, hiszen az Amerikába kivándorolt fehér emberek tették bele azt a fajta vertikalizmust, amivel a templomokban találkoztak a felszabadított rabszolgák. Azóta a fekete kultúrán kívül az európai és más népek, kontinensek zenéi is mind- mind beépültek a jazz zenébe. Tehát az elmúlt húsz évben a jazz muzsika területén a legfontosabb dolgok Európában történtek. És hogy mit mond egy tanár a tanítványának, amikor útjára bocsátja? Azt, hogy dolgozzon és találja meg az ő egyéni zenei világát, a saját hangját. Ne epigonként utánozza egy amerikai jazz zenekar hangzásvilágát, vagy ne egy amerikai jazz zongorista stílusjegyeit hordozza magán, hanem mindig keresse meg a saját individuumának megfelelő kifejezési formát. Nyilván ehhez hozzátartozik az a kultúra, amelyben felnőtt, amit magába szívott, hiszen azt tudja a legjobban, a leghitelesebben átadni. Erre talán egy jó példa, hogy ha azt mondom egy indiai muzsikusnak, hogy játsszon erdélyi népzenét, vagy azt mondom egy norvég halásznak, hogy menjen le Ghánába és doboljon afrikai népzenét, – erős fantázia kell hozzá, hogy elképzeljem – az nem lesz az igazi. Mindig azok tudják ezt a legjobban, akik saját kultúrájukból merítenek.

Bokor Gabriella