EGY KIS ZONGORAÓRA

2009 meglehetősen mozgalmas év volt Farkas Gábor számára. Rengeteg koncertet adott, szólistaként részt vett a Zeneakadémia novemberi, távol-keleti turnéján, megnyerte a Weimarban megrendezett Nemzetközi Liszt- versenyt, ahonnan még a közönségdíjat és a legjobb Haydn-előadásért járó díjat is elhozta, itthon pedig- a Junior Príma Díj mellett-, a Márciusi Ifjak Díjat és a Gundel Művészeti Díjat is megkapta. Ötévesen kezdett zongorázni, és 2005-ben szerzett diplomát a Zeneakadémián, ahol jelenleg tanársegéd, és a doktoriskola hallgatója.

– Akiknek elmondtam, hogy Önhöz jövök interjúra, úgy reagáltak, hogy „a Farkas Gabit nagyon szeretem”. Tényleg úgy tűnik, hogy mindenki kedveli, ami azért ritka tünemény.

– Örülök neki, ha ezt váltom ki az emberekből, mindenki szereti, hogyha szeretik.

– Tesz érte? Eljár például a kollégák koncertjére?

– Persze, gyakran elmegyek. És az is természetes, hogy próbálok soha nem ártani senkinek. De speciális dolgokat nem tartogatok, nem teszek semmi különöset. Arról egyébként, amit most mondott, Bartók néninek, vagyis Bartók édesanyjának a szavai jutottak eszembe. A Zeneakadémia XIV.termében, ott, ahol Bartók tanított, áll ez a mondat: „Szólj, gondolj, és tégy jót, és minden szó, gondolat, és tett tiszta tükörként fog visszamosolygani rád.” Igyekszem eszerint élni.

– Tavaly annyi sikerélmény érte, annyi kitüntetést, elismerést és versenydíjat kapott, hogy már az első irigykedők is megjelenhettek.

– Nem tudom, egyelőre ezt még nem veszem észre. Meg én úgy vagyok ezzel, hogy ha az ember teszi a dolgát, akkor előbb-utóbb majd csak alakul valami. Igazából a szorgalom a legfontosabb. Azzal, hogy esetleg vannak irigyeim, nem foglalkozom, de eddig még nem is találkoztam ilyesmivel.

– A szorgalmon kívül még sok minden kell a pályához, erről órákat beszélgethetnénk. De most csak nézzünk egyvalamit: elengedhetetlen például az, hogy tudjon hinni magában, igaz?

– Ez a egyik legfontosabb dolog talán, ami ebben a szakmában létezhet.

– Nem lehet szerény. Nem engedheti meg magának.

– De lehetek.

– Civilben legfeljebb, de nem a színpadon.

– Ez igaz. Ott, – viccesen szólva -, az összes „rossz vágyamat”, vagyis minden exhibicionizmusomat kiélhetem. És nem csak a koncerten, hanem azután is. Ki nem örül, ha tapsolnak neki, ha szereti a közönség?! Persze azért meg kell küzdeni a kegyeikért. Mondjuk, az is szubjektív, hogy éppen kit szeret a publikum, és kit nem, kinek van olyan kisugárzása, ami megérinti a közönséget, és kinek nincs, hiába játszik el mindent. Nekem is volt már olyan tapasztalatom, hogy jött egy külföldi művész, aki tökéletesen játszott el minden hangot, a lelkem mélyén irigykedtem is, hogy hogyan lehet ilyen perfektül zongorázni. Mégsem érintett meg különösebben. Egyébként Richter írja a könyvében, hogy egy muzsikust hallgatva arra gondolt, ennyire tökéletes produkcióval még soha nem találkozott, kár, hogy ő maga ilyenre nem képes, és hogy fantasztikus, ahogy ez az ember zongorázik, de akkor miért unatkozott mégis? Szóval, vannak ilyen megmagyarázhatatlan dolgok.

– Nagyon fontos lehet önnek, hogy mi sugárzik a nézőtérről…

– Természetesen. Minden közönség más és más. Ha megérzem a pozitív energiát, az doppingol, ilyenkor még jobban kifejezem magam, még nyitottabb leszek, még inkább merek improvizálni a színpadon, persze, azért csak bizonyos határokon belül, nem játszom más hangokat, mint amiket a szerző leírt. Ebből a szempontból is érdekes volt a mostani, távol-keleti turnénk. Ott több ezer évig azt tanították, hogy nem szabad kimutatni az érzelmeket. Ezt a közönséget meghódítani, azt látni, hogy állva tapsolnak és bravoznak, amikor meghajolunk, hát az egészen fantasztikus érzés. Ezért mondtam az előbb, hogy bizonyos helyzetekben meg kell küzdeni a közönség visszajelzéséért, ovációjáért, és ez is nagyon tudja doppingolni az embert. Mert akkor arra gondolok, hogy „már csak azért is kihozlak a sodrodból”. Más helyzetben meg az van, hogy jaj de jó, itt már szeretnek, akkor adhatom önmagamat, és játszhatok. Illetve ez sem igaz így teljesen. Vásáry Tamás mindig azt mondja, hogy az a jó, amikor kiülök a színpadra, és nem én játszom a zenét, hanem a zene játszik engem. Szerintem ez az egyik legszebb dolog, amit valaki mondhat és érezhet, mert valóban az a legjobb, amikor csak úgy árad az emberből a zene. Olyankor tényleg megszületik valami.

– Említette a távol-keleti közönséget. A művészek milyenek, ők is nehezen mutatják ki az érzelmeiket?

– Ez érdekes, mert más és más jellemző a különböző országokra. Vegyük például Japánt. Azok a művészek, akiket én hallottam, tudtak nagyon szép dolgokat csinálni, de az úgy keretek közé volt szabva. Ugyanakkor, -ahogy szokták mondani -, vérprofik voltak. Koreában kicsit más a helyzet, ezt azért ismerem jobban, mert fél évig éltem ott, és valamennyire beleláttam a mostani kultúrába.

– Mit csinált ott?

– Néhány évvel ezelőtt tanítottam egy szemesztert az egyik szöuli egyetemen. Koreában azt tapasztaltam, hogy ők már törekednek arra, hogy kimutassák az érzelmeiket. A televízióban például olyan csöpögős, sírós filmeket adnak, amelyek még a dél-amerikai szappanoperákat is felülmúlják. Ez a változás most már érződik a színészeken, az operaénekeseken, és a komolyzenészeken is. Ott tehát már találkoztam olyan muzsikussal, aki igenis kimutatja az érzelmeit a hangszeren. Csakhogy ez még mindig nem rokonszenves nekem, mert kicsit felszínesnek tűnik. Sokszor az volt az érzésem egy-egy koreai zongoristát hallva, hogy túlságosan is tetszeleg, szépeleg. Most a nyáron viszont Németországban találkoztam egy fiatal kínai zongoristával, aki gyönyörűen játszott. Szerintem életem egyik legszebb Chopin előadását hallottam tőle, és az is megfogott, ahogyan Beethoven egyik szonátáját játszotta. Szóval, nem lehet teljes mértékben általánosítani, vannak különbségek a távol-keleti országok között.

– Több éve tanít itthon, a Zeneakadémián. Csak néhány évvel idősebb a tanítványainál, nem volt nehéz tekintélyt kivívnia? Vagy erre nincs is szükség?

– De igen, mert vannak követelmények, amiket be kell tartani. Azért igyekszem baráti viszonyba kerülni a tanítványaimmal. Példáúl tegeződünk, és azt is látom, hogy nagyon sok mindent elmondanak nekem, amit talán egy idősebb tanárnak nem. Ilyen szempontból tehát partnerként kezelnek. Nem tudom, hogyan, de valamiféle tiszteletet azért mégiscsak sikerült kivívnom, mert készülnek és jönnek az órákra. Kicsit az is közrejátszhat ebben, hogy nem az a típus vagyok, aki csak ül a tanári asztalnál és magyaráz. Én mindig megmutatom, hogy mire gondolok, és több visszajelzés is érkezett, hogy ez nekik szimpatikus. Látják, hogy meg lehet valósítani azokat a dolgokat, amiket kérek. És hogyha nekem sikerül, akkor másnak is sikerülhet. Tulajdonképpen szeretem őket bíztatni, mert akkor valamiféle löketet kapnak, de persze csak azokat, akik arra érdemesek, és ha látom, hogy készülnek. És azt is megmondom, ha valami borzasztó.

– Egy korábbi interjúban azt mondta Liszt kapcsán, hogy a zongorázás kódfejtés. Mire kell rájönni, arra, hogy Liszt mire gondolt, mit érzett, vagy hogy Farkas Gábor mit szűr le ebből?

– Szerintem azt már képtelenség megtudni, hogy Liszt mit érezhetett az adott pillanatban. Inkább azt mondom, hogy azokat a tapasztalatokat, amiket én idáig megszereztem a tanulmányaim során, a mestereimtől, a kurzusokon, és azt, amit abban a pillanatban érzek a darabból, megpróbálom a tökéletességre fejleszteni. Előnyben vagyok például egy színésszel szemben, mert ő nem kapja meg azt az instrukciót a szöveghez, hogy azt most lassan, gyorsan, hevesen, vagy éppen lágyan kell elmondania. Nekünk viszont a szerző rengeteg utasítást beír a kottába, és ha mindezt figyelembe vesszük, akkor rá kell éreznünk, és addig kell kutatnunk a saját tudatunkban, érzelmi világunkban, és tapasztalatunkban, amíg abban a darabban nem tudjuk azt érezni, amit a szerző követel tőlünk. Az, hogy a hangokat ismerjük, csak az alap. Ehhez jönnek azok a dolgok, amik évszázadokon keresztül „tanulódnak”. Most zongoraórát tartok, jó?

– Persze, nyugodtan.

– Az például természetes, hogy a bal kéz,- ha kíséreti szerepben van -, akkor a kíséret mindig alárendelt a dallamnak, a dallam a legfontosabb, azután a basszus, és a legkevésbé fontos a „töltelék”, azaz a többi szólam. Tehát a milliónyi általános információ, amit az ember megtanult az élete során, meg az utasítások, valamint azok az érzelmek, amelyeket kivált belőlem a darab, összeadódnak. Valahogy így alakulhat ki aztán a mű az én fejemben, az én olvasatomban. Ezért van az, hogy ha meghallgatok egy bizonyos művet, mondjuk, Richtertől, Horowitztól, Cziffrától, és Rubinsteintől, mindig más lesz, pedig ugyanazokat a hangokat játsszák.

– Emlékszik arra, hogy Liszt mikor fogta meg először?

– Az első darab, amit tőle játszottam, egy consolation volt, méghozzá az első és a második. Utána jött, – azt hiszem-, a Szerelmi álmok. Előtte, a zeneiskolában természetesen nem sokat játszottam Liszttől, akkor az ember még nincs olyan kapcsolatban a hangszerével, hogy erre képes legyen. Amikor viszont őt felfedeztem magamnak, azt éreztem, hogy ez egy egészen más világ, mint amit eddig ismertem. Ugyanez az érzés jött elő egyébként az első Chopin-, aztán később az első Mozart-darab eljátszásánál is. Mert jó, rendben van, az ember a könnyű szonatínákban, meg esetleg kisebb darabokban megismerkedik olyan szerzőkkel, mint Clementi, vagy Pleyel, nem mondom, hogy ők másodrangú szerzők, inkább azt, hogy a nagyokhoz képest egy kicsit kisebbek. De azt azért megérzi az ember, amikor egy óriással találkozik. Aztán utána valahogy kezembe került az első Liszt életrajz, és teljesen beleszerelmesedtem. Azért az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nemcsak Liszt ekkora szerelem az életemben, hanem Mozart és Brahms is. Nagyon közel áll hozzám Chopin, Schumann, a sorrend persze attól is függ, hogy milyen kedvem van éppen. Bizonyos lelkiállapotokban például nagyon jól esik Schumannt játszani, Schumannt hallgatni. Néha, amikor a koncertszervezők két évre előre kérik a műsort, arra gondolok, hogy Úristen, hát honnan tudjam én, hogy abban a pillanatban épp mit fogok szeretni?!

– Gondolom, ez nem érdekli őket, hiszen profival állnak szemben…

– Igen, ez a profizmus. Nekem abban a pillanatban majd éppen azt kell szeretnem. Az ember is megváltozik azáltal, hogy éppen mikor, mit játszik.

– A tavalyi siker-sorozatba tartozik még az is, hogy az első CD-jéért megkapta a Liszt Nemzetközi Lemeznagydíjat, és ezzel igen előkelő társaságba került. Hogy néz ki egy ilyen díj?

– Egy gyönyörű bronzplakett. Nagydíjas lemez lévén egyébként majd az összes CD-t felplakettírozzák. Persze, ennél jóval fontosabb, hogy a díjnak óriási az eszmei értéke. Ha megnézem az eddigi díjazottakat, olyan neveket találok köztük, mint Horowitz, Cziffra, Kocsis, vagy Jandó. Nagyon jó és megtisztelő érzés ebbe a névsorba tartozni.

Bokor Gabriella