VERSENYDÍJ MÁR VAN, NÉV MÉG NINCS

„A G. Horváth Laciék kvartettje. Így emlegetik őket, mégpedig egyre gyakrabban. Az, hogy egyre többet beszélnek róluk, egyebek közt annak is köszönhető, hogy az idei Weiner-versenyen a zsűri két első díjat adott ki, és ők kapták az egyiket. A másik ok, amiért a primárius nevével kapcsolják össze a kvartettet, egészen prózai: a vonósnégyesnek ugyanis még nincs neve. G. Horváth Lászlóval a Weiner-verseny utáni napokban beszélgettem.

– Önnel kapcsolatban most már szinte csak a kvartettről beszélnek. Volt egyáltalán élet a vonósnégyes előtt is?

– Igen, de nagyon régen, még a Konziban. Akkoriban legfőbb mentorom, Petőfi Erika néni volt az irányadó, akinél hegedülni tanultam. Mindig is a kamarazene állt az első helyen, de abban az időben még a fontosabb hegedülési- technikai problémákkal kellett foglalkoznom.

– Miért izgatta ennyire a kamarazene? Nem tudta elképzelni magát szólista szerepben?

– De, hiszen fiatalabb korában azért minden muzsikus arra vágyik, ráadásul csodálatos darabok vannak a szólóirodalomban….Talán a közösségi lét miatt szerettem mindig jobban a kamarazenét. Tudja, én nagyon utáltam egy szobába bezárva egyedül gyakorolni. Egyszerűen önző dolognak találtam, hogy én csak a saját hegedűmmel és a saját tökéletesítésemmel foglalkozzam. Valamiféle elhagyhatatlan, szükséges rossznak éreztem. Lehet, hogy ezek nagyon erős szavak, de én akkor ezt gondoltam. És abban a pillanatban, amikor már legalább még egy valaki bejött a szobába, a gyakorlás is sokkal jobban ment, igazi örömöt jelentett. Hogyha van kiért, kinek, de leginkább kivel játszani, az mindennek csúcsa. Ha ketten, hárman összejövünk a zene nevében, az szerintem gyönyörű dolog.

– A Konziban megtanulta a hegedülés technikai alapjait. Ahogy mondta, az volt a kvartett előtti élet. Amikor aztán bekerült a Zeneakadémiára, azonnal belevetette magát a vonósnégyesezésbe?

-Igazából én már a Konziban szerettem volna elkezdeni a kamarazenélés csúcsát, vagyis a kvartettezést. Több próbálkozásom is volt, a legjobb barátokkal, aztán a legjobb hangszeresekkel, de egyik kísérlet sem jött össze. Azt hiszem, akkoriban még éretlenek voltunk ehhez. Aztán itt a Zeneakadémián is csak többszörös próbálkozás után sikerült egymásra találnunk. Végre olyanok vannak körülöttem, akikkel egymást elviselve, türelemmel, odaadással tudunk a másikért is játszani. Ha valaki technikailag nem igazán jó a hangszerén, akkor nem jöhet számításba, de a Zeneakadémián ilyen szempontból már könnyebb. Aki ide bekerül, annál már evidencia, hogy uralja a hangszerét. A barátság meg azért elengedhetetlen, mert annyit kell együtt próbálni, hogy időnként szinte összeköltözünk. Ilyenkor aztán rengeteg emberi dolog előjön, és ha a személyiségek komolyan ütköznek, akkor nagyon nehéz közösen dolgozni. Vagy talán nem is lehet.

– Önök végül is hogyan találtak egymásra?

– A brácsással, Hargitai Bencével, és Jobbágy Andorral, aki a második hegedűsünk, már első év végén beszéltünk erről. Második év elején már együtt játszottunk mi hárman, csak a csellista személye volt még kérdéses. Több próbálkozásunk is volt, aztán negyedévben végre sikerült megtalálnunk azt, akit kerestünk, vagyis Migróczi Tamást. Úgy érzem, most lett kész ez a négy ember arra, hogy mindenki egy kicsit magából feláldozva, egy közös célért tudjon dolgozni. Szóval, kell a hangszeres tudás meg a barátság, ahogy már mondtam, de ezek evidenciák. Ami igazán fontos, hogy magáért a kvartettezésért, magáért ezért az életformáért, és azért, hogy ez működjön, mindenki tudjon és akarjon tenni. Ha ez csak egyikünkből is hiányzik, nem lehet együtt kvartettezni.

– Mi volt az első közös munka, ami után felálltak, és azt mondták, hogy igen, nekünk ezt folytatnunk kell?

-Igaz, hogy Tamás akkor még nem volt köztünk, de az első meghatározó élmény az volt, amikor megtanultuk Debussy g-moll quartet-jét, és eljátszottuk egy koncerten. Az óriási örömöt jelentett nekünk, ráadásul nagyon jó visszajelzéseket is kaptunk. Ez adta az első löketet ahhoz, hogy komolyan elkezdjünk foglalkozni a vonósnégyesezéssel.

– Más évfolyamra járnak, mások az elfoglaltságaik; hogyan tudják megszervezni a kvartett-életet?

– Nehezen, hiszen Andor már végzett, neki pénzt kell keresni, munkák után járni, mi Bencével jövőre diplomázunk, arra is készülnünk kell, Tomi meg most harmadéves. A kölcsönös alkalmazkodás a legfontosabb. Azt tervezzük, hogy mindenképp tiszteletben tartjuk, ha valamelyikünknek megélhetési kötelezettségei vagy iskolai feladatai vannak. Viszont mindenki maga dönti el, hogy ezt hogyan intézi, előtérbe tudja-e helyezni a kvartett-munkát. Pontosan meg kell beszélni a próbaidőpontokat, mindig egyeztetni kell, és nagyon rugalmasnak kell lenni. Ha valakinek bejön egy jó lehetőség, áttesszük a próbát, de a rendszeresség, vagyis az, hogy hetente több alkalommal is tudjunk próbálni, elengedhetetlen. Ezt mindenképpen meg kell oldani, ehhez kell a rugalmasság. Én úgy gondolom, hogy egy héten legalább három alkalommal kell próbálnunk, a versenyeket megelőző két hétben pedig napi rendszerességgel.

– Mi volt az Önök számára a Weiner verseny legnagyobb tanulsága?

– Az, hogy a klasszikus kvartetteket nehezebb volt megvalósítanunk. Ezek nem mentek olyan jól, mint a modernebb darabok. A visszajelzések alapján a mi produkciónkból a Weiner darab aratta a legnagyobb tetszést, ezért különdíjat is kaptunk. Én most arra szeretném megtalálni a választ, hogy a mi generációnk miért nem tudja úgy eljátszani a klasszikusokat, hogy utána nyugodt szívvel jöhessünk le a színpadról, és a közönségnek is tetsszék. Egyszerűen nem tudjuk úgy előadni ezt a kvartett- irodalmat, mint az elődeink néhány évtizeddel ezelőtt, és nem tudom, hogy miért.

– Önt azért mostanában nemcsak a kvartett foglalkoztatja, hanem egy „tágabb kör” is. A vonósnégyes tagjaival közösen egy egész kamarazenekart alapítottak….

– Igen, és ez is összetart minket, négyünket. Február eleje óta működik az a kamarazenekar, ami a Zeneakadémia volt és jelenlegi növendékeiből alakult. Többekkel együtt nagyon nehezen viseljük azt a hozzáállást – ami egyébként a fogyasztói társadalom egyik velejárója -, hogy a zenész gyorsan, pár próba után összedob valamit, azt lejátssza, felveszi a pénzt, és hazamegy. Ennek a felfogásnak akarunk ellenébe menni, vagyis: sok próba, sok munka, és törekvés a minőségre. Ez a szellemiség tart össze bennünket, szeretnénk mindent megtenni, ami a határainkon belül lehetséges. Az „Anima musicae”, vagyis a „Zene lelke” nevet választottuk, és most júniusban tartottuk a bemutatkozó koncertünket az Óbudai Társaskörben.

– A zenekarnak tehát már van neve, a kvartettnek azonban még mindig nincs.

-Igen, és ez egy fájó pont. A kamarazenekar esetében is nagyjából három hónapon át gondolkodtunk az elnevezésen, és most épp azon tűnődöm, hogy mivel átfedés van, talán a kvartett is kaphatná ugyanezt a nevet. Ezt viszont még meg kell beszélnem a többiekkel.

– Laci, demokrácia van a kvartettben?

– Igen is, meg nem is. Én ezt inkább irányított demokráciának nevezném. Mindenki elmondja a véleményét, és a primáriusnak az a dolga, hogy ezeket egyeztesse. Ha pedig eldöntetlen kérdés van, pontot tegyen a végére. Szerintem ez az egyetlen járható út.

Bokor Gabriella