A ZENE SZÍVE

Karasszon Eszterrel éppen négy évvel ezelőtt beszélgettem itt, a Legatoban – akkor jött haza Izraelből, a Zeneakadémia és a Jeruzsálemi Akadémia közös workshopjáról, és az ott szerzett benyomásairól mesélt. Novemberben, amikor a Nagyteremben hallottam és láttam játszani, arra gondoltam, hogy azóta megkapta a csellóművészi diplomát, és annyi minden történhetett vele, hogy jó lenne újból leülni beszélgetni. 

–A Baráti Kör születésnapi koncertjén, november 14-én egy Dohnányi csellóversenyt játszottál. Az öröm volt erősebb benned előtte vagy az idegesség?

-Az utolsó pillanatban már leginkább játszani akartam, tehát akkora csak az izgatott várakozás maradt, előtte viszont jött mindenféle érzelmi fordulat: két nappal korábban például ültem otthon, és úgy éreztem, hogy egy hangot nem tudok csellózni. Ha pánikban vagyok, a bátyámat, Dénest szoktam felhívni, aki most is megnyugtatott: azt mondta, hogy ez normális, nem kell megijedni. Abban, hogy ennyire izgultam, nyilván benne volt az is, hogy amióta csak az eszemet tudom, mindig arra vágytam, hogy a Nagyteremben játszhassak. Nem ez volt az első lehetőség, és ennél jobb nincs is. Kovács Jánossal együtt dolgozni pedig eddigi zenei pályám egyik legnagyobb élménye volt.

–Nagyon jó lehet itt koncertezni, de ugyanakkor – ezek szerint – félelmetes is.

-Igen, talán nem kell belegondolni, hogy ez a Zeneakadémia Nagyterme, mert ettől azért be lehet pánikolni. Ilyenkor leülök, azt mondom magamnak, hogy én én vagyok, nem véletlenül kell, hogy én játsszak, és mindenki azt várja, hogy ez a lehető legjobban sikerüljön, nekem pedig ezért kutyakötelességem mindent megtenni. Elkezdek koncentrálni a hangokra, és akkor már a zenével foglalkozom, nem magammal. Onnantól kezdve nincsen arról szó, hogy hogyan dobog a szívem, csak arról, hogy hogyan dobog a zene szíve. Dani bátyám, aki nem zenész, azt mondja: ha játszom, változik valami a tekintetemben. Neki ez félelmetes talán, nekem viszont dicséret.

–Ha a koncerten hibázol, utána ostorozod magad?

-Nem hiszem, hogy ez ostorozás. Inkább az az érzésem egy-egy fontos koncert után, hogy most kéne még ötször, tízszer, húszszor eljátszani, amíg annyira jó lesz, hogy élményt adjon a hallgatóságnak. Olyan élményt, ami valamit megváltoztat vagy kimozdít az ő életükben.

–És melyik az a darab, amire gondolkodás nélkül azt mondod, hogy képes „kimozdítani?”

-Nekem meghatározó élmény az életemben a Brahms Klarinét trió, olyan, ami mindig visszatér. Most is játszom. Ott minden alkalommal elérzékenyülök, például a 2. tétel alatt, mert az egészen varázslatos. A következőhöz sem kell messzire menni: ma este lesz a Concerto Budapesttel Rahmanyinov 2. zongoraversenye. Fantasztikus, amikor tíz cselló játssza együtt a csellószólót! Valahogy mindig oda kanyarodom vissza, hogy amit éppen játszom, az valahogy mindig a szívem közepén van. Mostanában egyébként Sosztakovics mámorban úszom, rám leginkább ő hat most. A Csellóversenye a legtöbb helyen nem szép, nem a szeretetről szól, hanem a fájdalomról, a gúnyról. Szóval, ha utána nekem azt mondják, hogy de szép volt, akkor nem biztos, hogy én annak örülni fogok…

-Nyilván akkor leszel boldog, ha az ismerőseid azt mondják koncert után: megtépáztad a lelküket.

-Igen. Azt mondta valaki a diplomám után, hogy alig tudott felállni utána….hát én is nehezen álltam fel. Úgy megyek bele minden egyes koncertbe, hogy teljesen belerakom magam. Épp Sosztakovics nagyon jó példa erre: ha úgy játszom az első tételt, hogy arra gondolok, istenem, mennyi erő kell nekem majd, hogy az utolsó tételt is eljátsszam, akkor soha nem lesz jó. Már az elején úgy kell nekimenni, hogy minden erőm benne legyen, az utolsó kis hajszálammal is játsszak. Akkor van esély rá, hogy ez megszólaljon. Más daraboknál is így van, de Sosztakovicsnál aztán végképp nem szabad erőt tartalékolni, mert akkor nem születik meg.

–Ha ennyi szívet és energiát teszel a zenélésbe, kell valami más is, ami hozzáadja a tapasztalatot, érzelmeket, benyomásokat.

-Nagyon szeretek élni, mindent felfedezni. A diplomámra a családtól kaptam egy biciklit, amivel már sokat kalandoztam. Nyár óta van felnőtt színezőm, és amikor úgy érzem, hogy se olvasni nincs kedvem, se elmenni biciklizni, szóval, ha már semmi sem megy, akkor ott van a színezés. Lehet, hogy viccesen hangzik, de amikor ideges vagyok, vagy fáradt, elkezdem színezni ezeket az apró mintákat, van már hozzá ceruzám és zselés tollam is, és tíz perc után egészen kisimulok. Valahol ez is alkotás, olyan, mint a patchwork, azt is sokat csináltam egy időben. Nagyon szeretek színházba járni, és barátokkal beszélgetni, sétálni, kirándulni. Múltkor a legjobb barátnőm kisfiával voltam a játszótéren, másfél óra homokozás és szaladgálás után úgy éreztem, hogy egy hetet pihentem.

–Ha otthon zenét hallgatsz, az lehet háttérzene is? Például mosogatáshoz, főzéshez…

-Persze. Egyébként ha főzni nem is annyira, de sütni nagyon szeretek. Ha közben például a Hot Jazz Bandet hallgatom, akkor még táncolok is! Öt évig balettoztam, tehát van bennem egy ilyen hajlam. Szívesen járnék megint, kinézek néha tánctanfolyamokat, csak soha nincs rá idő.

-Májusban kaptad meg a diplomád, kijöttél egy valamennyire védett burokból. Mennyire ment könnyen az átállás?

-Otthonom lett a Zeneakadémia az itt töltött öt év alatt. Vártam, hogy milyen érzés lesz kézhez kapni a „papírt”, de az élet úgy hozta, hogy sokkal hamarabb kellett felnőni, amikor édesanyámat elveszítettem. Azóta önellátó vagyok, dolgozom egy családi vállalkozásban, és a szóló és kamarakoncerteken túl zenekarban is játszom. Úgyhogy átmenetet most nem érzek, főleg, hogy maradtam az iskolapadban. Többet szeretnék tanulni, ezért kezdtem el a doktori képzést is. Órákra is járok még a mesteremhez, Onczay Csabához, úgyhogy ha bármi kérdés van, azt neki feltehetem, és majdnem minden héten járok Wagner Ritához is, aki nem egyszerűen zenei vezetőm, sokat tanulok tőle mindenben.

–Említetted, hogy négy éve játszol a Concerto Budapestben, úgyhogy a zenekari létet is bőven megtapasztalhattad.

-Nagyon szeretem csinálni, annyi féle művet eljátszhatunk! Nagyon nagy darabismeretem lett az elmúlt négy év alatt, hiszen minden héten mást játszik a zenekar. És micsoda művészekkel találkozhattam! Itt volt Isserlis – még zeneakadémistaként részt vehettem a kurzusán – jönni fog Gidon Kremer, Várjon Dénessel pedig lemezre vettük az összes Beethoven zongoraversenyt. Meghatározó élmény ilyen emberekkel játszani! Vannak kamaraprodukciók is, triózhattam Keller Andrással, és Csalog Gáborral is játszhattam.

–A zenekaron kívüli koncerteket viszont most már magadnak kell megszervezni. Belejöttél már?

-A Zeneakadémia Karrierirodájának egyik támogatottja vagyok, így ők is szerveznek nekem koncertet. A többi pedig személyes szálon jön: Szabadi Vilmossal egy kínai út során ismerkedtünk meg, és hála istennek olyan jól ment a közös munka, hogy azóta már játszottunk együtt a Nagyteremben és New York-ban is. Aztán ősszel volt egy négy koncertből álló sorozatunk a Reformáció 500. évfordulója alkalmából: itt Virágh András Gáborral játszottunk, aki régi barátom, ha jön egy koncertlehetőség, mindig gondolunk egymásra. És előfordul, hogy személyes ismeretség nélkül keres meg valaki: Szokolay Balázs azzal hívott fel, hogy már sokat hallott rólam – általa kerültem a weimari Liszt fesztiválra, ahol egy orosz zongorista lánnyal, Balázs egyik régebbi növendékével játszottam együtt. Vele azt tervezzük, hogy beveti az otthoni kapcsolatait, és ha sikerül, Oroszországban is tudunk majd koncertezni.

–Nemrég Spanyolországban volt több fellépésed. Azt a lehetőséget is személyes ismeretség hozta?

-Igen, ezt az utat Llorenc Prats Bosca szervezte, az a spanyol zongorista fiú, aki itt tanul a Zeneakadémián. Beethoven szonátát vittünk, de játszottunk Liszt és Cassado darabokat, amiket nagyon szeretett a közönség. Mivel Llorenc katalán, azt tervezzük, hogy megtanulunk néhány katalán darabot is, és azokat is bevesszük a repertoárunkba. Jó lenne, akkor felfedezhetném Spanyolországot! Szóval, valahogy szerencsésen hozza a dolgokat az élet. Nagyon sok mindent elvállalok, mert az tüzel fel, hogy ezt is meg kell csinálni, meg ezt is, meg ezt is. Szeretem a kihívásokat.

–El tudod képzelni, hogy kicsit visszavegyél majd a tempóból és mással is foglalkozz?

-Persze, idővel biztosan más is fontos lesz az életemben, ahogyan haladok majd előre. Várom, hogy mit hoz a jövő. Szeretnék majd saját családot alapítani, társat találni. Úgy érzem, hogy a családomért is elhivatott vagyok, nemcsak a szakmában, és ilyen társat szeretnék.

–Tehát nem is kell, hogy zenész legyen, az is elég, ha „csak” elhivatott?

-Igen, most azt gondolom. Aztán majd meglátjuk….

Bokor Gabriella

[hana-code-insert name=’karasszon’ /]