UTAK ÉS ÖSVÉNYEK

Tízévesen kezdett verseket írni, mellette zongorázott, kórusban énekelt, színjátszó-stúdióba járt. Azt gondolták, zenei pályára megy, ő viszont egy hirtelen kanyarral az ELTE filozófia-esztétika szakára jelentkezett. És mire itt végzett, és megszerezte a filozófus-diplomát, elhatározta, hogy mégiscsak visszatér a zenéhez. Felvételizett a Zeneakadémia jazz-ének szakára, és mivel a másoddiploma megszerzésének igen komoly anyagi vonzatai vannak, a Baráti Körtől kért és kapott segítséget. Karosi Júlia jelenleg a mesterképzésben tanul, mellette koncertezik – a legtöbbször saját zenekarával – tanít, és lemezt készít. Legutóbbi CD-je, a „Hidden Roots” egy New-York-i kiadó gondozásában jelent meg, a lemezbemutató koncertet a Tavaszi Fesztivál keretében tartották a Bálnában. Julival két nappal a koncert után  találkoztunk.

–Amikor vártalak, és kitettem ide, az asztalra a lemezeidet, az jutott eszembe, hogy az első interjút 2010 őszén készítettük.

-Éppen akkor jöttem haza Lengyelországból, még egészen friss élmény volt a Voicingers versenyen nyert különdíjam. Akkoriban volt egyéves a zenekarom, 2009 őszén kezdtünk próbálni, és 2010-ben adtuk az első koncerteket.

–Két évvel később is találkoztunk, az első CD-tek, a „Városi kószáló” kapcsán. Az már saját dalokat tartalmazott, a zenét és a szövegeket is te írtad.

-Mindkét lemezemnél fontos volt, hogy legyen egy alapkoncepció, ami gondolatilag összekapcsolja a dalokat. Az első CD-nél az útkeresés volt a meghatározó élmény, ezért is szól a kószálásról. Ezzel zártam le azt az utat, amit bejártam, amíg végül megtaláltam a zenei pályát, az éneklést, a jazzt. Ez volt az alapgondolat, és ezek a dalok nagyon „kijöttek” belőlem.

–Tehát lezártad azt az időszakot, amikor még nem voltál biztos abban, hogy a zene a te utad, és filozófiát hallgattál.

-Így van, akkor még nagyon bennem volt ez az élmény és a keresés. Az új lemez is a keresésről szól, de itt már arról van szó, hogy a műfajon belül megtaláljam az identitásomat. Itt leginkább az foglalkoztatott, hogy én, mint magyar jazzénekes, hogyan határozom meg magam és hol lehet a helyem a műfajon belül. Ez volt az alapgondolat, ezért jöttek a képbe a népdalok is, és a saját szerzeményeimen is érezhető, hogy keresgéltem: milyen zenei hatások érnek, és mennyire erősen hatnak rám. Az első lemezem dalait is szerettem énekelni, mert jó volt, hogy ezeket az élményeket zenében meg tudtam fogalmazni, és újra át tudtam élni. Most az új anyagnál pedig azt érzem, hogy sokkal jobban kijelöltem a helyemet és az utamat. Ennek persze még az elején tartok, de úgy látom, hogy az irány megvan, és ez biztonságérzetet ad.

–És hová tart ez az út?

-Szerintem ez most sokkal modernebb, kísérletezőbb, bátrabb zene, mint amit eddig csináltam, és ritmikailag is változatosabb. Jobban elszakad a megszokott énekes-sémáktól, nem ez a groove-os-popos vonal, sokkal instrumentálisabb. Ha a stílust kellene leírnom: egy modern kortárs kísérletező vokális jazz az, amit most játszunk.

–És ebbe emeled be a népdalokat?

-Igen, és úgy érzem, hogy ez a két világ nagyon szerencsésen találkozik össze. A népdalok feloldják kicsit az instrumentális témák elvontabb jellegét, mindenkihez szólnak, mindenki érti a szöveget, legalábbis nálunk. Aki meg nem magyar, annak pedig épp azért izgalmas, mert egy különleges nyelv és világ. Szóval a népdal egyből a szívekhez szól, és tényleg nagyon jól kiegészíti egymást ez a két réteg. A sajátoknál a virtuozitáson van a hangsúly, a népdaloknál meg arra törekedtünk, hogy jazz maradjon. Nem arról van szó, hogy népiesen próbálok énekelni, nem is tudnék, nem ez a szakmám. Én jazzénekesnőként akarok ezekhez a dalokhoz nyúlni, engem az érdekel, hogy egy népdal hogy él meg ezen a műfajon belül.

–És mindez egy hirtelen ötletből fejlődött ki, igaz?

-Tavaly Csehországba mentünk egy tizenkét állomásos turnéra, és előtte azon gondolkoztam, hogy a saját dalok mellett jó lenne magyarul is énekelni. Így jutottak eszembe a népdalok, elsőként a Szól a kakas már és a Madárka, madárka. A cseh közönség nem értette a szöveget, mégis nagyon tetszett nekik, különlegesnek tartották. Mi is nagyon megszerettük ezeket a dalokat, úgyhogy megtartottuk a repertoárban, és játszottuk itthon is. És mivel egyre inkább úgy éreztem, hogy illenek az új irányba, elhatároztam, hogy néhány más népdalt is szeretnék a lemezre.

–A most megjelent CD, a Hidden Roots előtörténete is érdekes. Merthogy nem is lemeznek indult…

-Júniusra elhívtuk koncertezni német szaxofonos barátunkat, Tobias Meinhartot, és annyira jól sikerült a közös munka, hogy felvettünk vele néhány dalt. Amikor meghallgattam a felvételt, arra gondoltam, milyen jó lenne ebből egy lemez. Elkezdtem kiadókat keresgélni, többet is felírtam egy listára, és belebotlottam ebbe a New York-i székhelyű kiadóba is. Elsőként nekik küldtem el az anyagot, és ettől kezdve nem nagyon hittem el, hogy ez velünk történik, mert olyan volt, mint egy álom! Azonnal válaszoltak, hogy tetszik nekik, és aznap délután már skype-on beszélgettünk. Rögtön azt kérdezték, hogy mikor lesz kész a lemez, pedig csak három számot küldtem nekik!

–Nyilván elmondták, hogy miért éppen titeket választottak, amikor Amerikában azért nem kevés jazzénekes van.

-Azt mondták, hogy nagy potenciált látnak a zenémben, valami eredetit és különlegeset éreztek a saját szerzeményekben, és a népdalokat is szerették. Számukra ez egy különleges, egzotikus, semmihez sem hasonlítható világ, már maga a magyar nyelv is, és tetszett nekik, hogy mindezt párosítjuk a dallamainkkal, a harmóniáinkkal. Azt is hozzátették, hogy egyáltalán nem érdekelte volna őket, ha én, az európai énekes, történetesen remekül énekelek jazz-standardeket. Ők amerikaiak, náluk az Over the rainbow folyik a csapból is.

–Nyilván közömbös nekik, ha ugyanazt csinálod, amit egy amerikai – még ha magas színvonalon is. Közben itthon is halad a pályátok. Ez a szezon hogy telik?

-Ezen a nyáron is játszunk majd szombatonként a Budapest Jazzboat-on. Ez a sorozat tavaly indult, és mivel manapság már egyre ritkább a rendszeres fellépési lehetőség, nagyon örülünk neki. Megint fogok énekelni a Borbély Műhely vendégeként Pécsett, múlt évben is volt egy ilyen alkalom, és az annyira jól sikerült, hogy újra meghívtak. Játszottunk az Operabálon, és felléptem a Musiciens Libres nevű társulattal is, Gershwin-dalokat énekeltem velük a Zeneakadémia Solti-termében. Múlt héten pedig megtartottuk a lemezbemutató koncertet, már önmagában az is óriási élmény volt, hogy a Tavaszi Fesztivál programjában szerepelhettünk. Nagyon jól sikerült, teljes teltház volt a Bálnában! Most azon vagyunk, hogy a lemezanyag beérjen, jó lenne minél többet élőben játszani. A koncertek élményéből ugyanis nagyon sok tanulságot lehet levonni, jobban látjuk, hogy merre lehetne még továbbfejlődni.

–A CD további sorsáról mit lehet tudni? A világ más pontjain is lehet majd kapni?

-Igen, a kiadó terjeszteni fogja világszerte, és ez óriási lehetőség nekünk. És persze annak is nagyon örülünk, hogy vállalták: segítenek a promócióban, és kijuttatnak minket fellépésekre. Április végén például elutazhatunk a brémai Jazzahead Fesztiválra, ami az egyik legjelentősebb fesztivál, és ahol nagyon ritkán lép fel magyar előadó. Ez nagyon nagy lehetőség, mert ide eljön az összes jazz-kiadó, az összes jazzfesztivál-szervező – és nem csak Európából, hanem a világ minden pontjáról. Önmagában már az is óriási, hogy ott szerepel a nevem a honlapon meg a programfüzetben! A koncertünk egy hajón lesz, amit a kiadó egy estére bérelt ki az általa menedzselt művészeknek. Mi kezdünk hétkor, utánunk egy olasz énekesnő következik, aztán egy amerikai, végül egy portugál.

–Akkor Brémában arra is lehetőség lesz, hogy megismerkedj különböző zenészkollégákkal.

-Persze, mert koncert után mindig van jam session. A fesztiválon egyébként világsztárok is fellépnek, és előfordulhat, hogy az örömzenélésre valamelyikük lejön, mert épp olyan hangulata van, és ott a fiúkkal, vagy velem eljátszik egy bluest. Szóval bármi megtörténhet!

Bokor Gabriella