A VILÁG – HEGEDŰN INNEN ÉS TÚL

A háromévenként megrendezett Weiner Leó Országos Kamarazene Versenyről Osztrosits Éva idén két díjat is hazavihetett: zongorista kamarapartnerével megnyerték a hegedű-zongora kategóriát, vonósnégyesükkel pedig második díjat kaptak. Évát – aki Kokas Katalin növendéke, és ősszel kezdi a mesterképzés utolsó évét a Zeneakadémián – már többször láttam és hallottam színpadon, de beszélgetni idáig még nem volt alkalmunk. Ezt egy meleg, júniusi szombat délelőttön pótoltuk.

Lesz a hétvégén a hegedűtől független programod is?

Nem nagyon, mert folyamatosan a jövő pénteki koncertre gondolok: a nővéremmel Bach d-moll kettősversenyét fogjuk játszani Szombathelyen. Úgyhogy most azzal telnek a napjaim, hogy gyakorolok, aztán ebédelek valamelyik barátnőmmel, és visszamegyek gyakorolni.

Mi a legmegfelelőbb jelző arra, ha a testvéreddel játszol?

Az, hogy veszélyes ügy…nagyon jól ismerjük egymást, pontosan tudjuk, melyikünk mit gondol a darabról, és ez segít, mert meggyorsítja a folyamatokat. A rossz oldala viszont az, hogy mindenféle finomítás nélkül, sokszor nyersen megmondjuk egymásnak a véleményünket, és ebből könnyebben kialakul veszekedés vagy sértődés, ami nem családi viszonylatban elő se fordulna.

Nyilván jobban elengeditek magatokat. A nővéred most diplomázott a Zeneakadémián, ő is hegedűs. Mennyi köztetek a korkülönbség?

Eszter csak másfél évvel idősebb. Nekem evidens volt, hogy én is hegedülni fogok, mint a nővérem. A másik két testvérünk is zenélt középiskoláig, a húgunk hegedült, ő most mérnöknek készül, a bátyánk pedig – akiből gépészmérnök lett – trombitált.

Mi az, amivel sokat foglalkozol, és nem zene?

Nagyon szeretek olvasni. Most éppen Schumann leveleinek kezdtem neki, végtelenül szellemes stílusban írt, nagyon szórakoztató.

Ha a levelein keresztül közelebb kerülsz hozzá, talán játszani is könnyebb lesz, nem?

Nem tudom még. Van két szonátája, amit nagyon szeretnék eljátszani, ha majd tanulom, biztosan felidézem magamban az írásainak a stílusát. Lehet, hogy ez a játékban is segíteni fog, mert könnyebben rátalálok valamilyen hangulatra. A leggyakrabban egyébként verseket olvasok, a kedvencem Pilinszky. A verset végig tudom élni, a regényhez viszont nincs elég időm. Ide is gyakorlásból jöttem, és innen is gyakorolni megyek.

Ezt a gyakorlásmennyiséget fizikailag sem lehet egyszerű bírni. Mi jelzi, hogy elég? Ha megfájdul a karod?

Nem, nekem a hátam szokott megfájdulni. Leginkább hátizom erősítés kellene, ami együtt jár azzal, hogy a hasizmot is erősíteni kell. Igyekszem rávenni magam, hogy mindennap elmenjek futni húsz percet a Ligetbe. A futás mindenre jó, erőnlétet ad.

Ülve vagy állva gyakorolsz?

Mindig állva, úgy koncentráltabban megy. Ha ülök, könnyebben elterelődik a figyelmem, kevésbé tudok összpontosítani. Állva valahogy a mozdulatokat is gyorsabban megérzem. A színpadon is jobban szeretek állva hegedülni, mert akkor oldottabban tudok játszani. A mozgás segít nekem feloldani a koncerteken a kezdeti izgalmakat is.

Arról, hogy az idősebb hegedűs-generációnak könnyebb vagy nehezebb dolga volt-e pályakezdőként, hosszan lehetne vitatkozni. Mi az, ami szerinted jobb volt néhány évvel vagy évtizeddel ezelőtt?

-Most mindenki annyira érvényesíti az akaratát, annyira nyomakodik, mindenhova kell magunkról küldeni mindenfélét….régebben talán jobban felkarolták az igazán tehetségeseket. Nyilván akkor is sokan voltak, de talán jobban működött a szűrő. Most viszont azt látom, hogy egy közepes képességű is lehet befutó, ha elég ügyesen menedzseli magát, és ez szerintem nem jó.

Próbálkoznak, hiszen – azt mondják – mindenki szólista akar lenni.

Én például nem szólókarrierre vágyom, hanem arra, hogy taníthassak. Akár középiskolai szinten, de a nagy álmom az, hogy egyszer a Zeneakadémián tanítsak hegedűt. Emellett pedig mindenképp szeretnék kamarazenélni. A szólistaság magányos pálya, hozzám közelebb áll, ha másokkal játszhatok együtt. Nem is tudom pontosan megfogalmazni, hogy miért, valahogy személyesebb nekem. Jobban érzem magam abban, ha egymáshoz formálódhatunk, egymás reakcióit figyelhetjük.

Úgy tűnik, ez megy is neked, a Weiner kamaraversenyen mindkét csoportoddal díjazott lettél. A vonósnégyesben mióta játszol?

Négy éve kezdtem Kruppa Bálintékkal, akkor még brácsásként, aztán egy év múlva átkerültem 2. hegedűre.

Egyetlen lányként jól kijössz a fiúkkal?

Nagyon jól. Szeretek fiúkkal dolgozni, mert sokkal kevesebb a műbalhé, a sértődés, és ezért gördülékenyebben megy a munka. Ráadásul jóban is vagyunk, filmet nézünk, sörözünk együtt, szóval, ez egy baráti társaság is.

A duóval is jól mehet a munka, első díjat nyertetek Kérges Barnabással.

Barnával régóta ismerjük egymást, osztálytársak voltunk a Konziban, de csak három éve kamarázunk együtt. Nagyon jól tudunk együttműködni, ugyanaz az elképzelésünk egy-egy darabról, és szerintem kifejezésben is hasonlót tudtunk adni. Úgy éreztem, hogy a többi csoportnál vagy a hegedűs volt erősebb, vagy a zongorista, és így túl nagy volt a kontraszt. Barnával legalább heti két-három alkalommal próbálunk, és egyénileg is készülünk minden próbára, szóval ez majdnem mindennapos feladat.

Zenekar most nincs a programban?

Tavaly dolgozhattam a Concerto Budapestnél, ott voltam 2. hegedű szólamvezető is! Nagyon megtisztelő, hogy ilyen fiatalon oda bekerülhettem, hálás is vagyok érte Keller Andrásnak. Idén viszont már nem zenekaroztam, mert időben nem fért volna bele a mindennapos délelőtti zenekari próba.

Darabok, helyszínek, vagy partnerek inspirálnak inkább?

Leginkább darabok. Nagyon várom már a januárt, mert akkor a Régi Zeneakadémián eljátsszuk a Schubert Vonóskvintettet, ami az egyik kedvencem. Meg jó lenne a Prokofjev duó, és Brahms is különösen közel áll hozzám, szeretnék tőle is minél több darabot eljátszani. Szerintem a színpadi tapasztalat kell majd a tanításhoz is. És akkor azt is el fogom tudni mondani, hogy milyen érzetek jönnek, amikor kimegyek a színpadra, és hogy miként lehet bizonyos dolgokat leküzdeni. Régen például az izgalomtól az első fél percben még remegett a vonóm, de ezt most már tudom kontrollálni.

Vagyis a legnehezebb elkezdeni.

Igen. Egyébként nagyon sokat gyakorlom, hogy hogyan kell egy darabot elkezdeni. Elképzelem azt a szituációt, hogy ott állok, sőt még azt is, hogy kik ülnek a nézőtéren. Szerintem ezt be lehet gyakorolni előre is. A színpadon pedig segít, ha visszaidézem ezeket az érzeteket.

Néhányan azt mondják, nem kell semmiféle pluszt adni a színpadon, tökéletesen elég az átszellemült zenélés.

Én nem így gondolom. Szerintem gesztusokkal, mozdulatokkal is közvetíteni kell az érzelmeket. Ha én nagyon megélem a darabot a színpadon, de ebből kifelé nem jön semmi, akkor az nem sokat ad a közönségnek.

Elég zsúfolt az életed. Mi az, aminek most igazán elsőbbsége van?

A legfontosabb az, hogy egyszer majd taníthassak. Szeretnék indulni hegedűversenyeken, hogy legyenek versenyeredményeim, legyen miért bekerülnöm a Zeneakadémiára, és hogy fejleszthessem magam hegedülésben és gondolkodásban is.

Mi hozta meg ennyire a kedvedet a tanításhoz?

Néha azzal jön oda hozzám egy-egy zeneakadémista, hogy hallgassam meg. Megtisztelő, hogy egyáltalán kíváncsiak a véleményemre, és ha egy instrukciót mondok, megfogadják. Ez nagyon jó érzés, úgy tűnik, tényleg tudok nekik segíteni. Annak a híve vagyok, hogy be kell mutatni a hangszeren, amit elmondok. Egyrészt, mert hitelesebb, ha nem csak beszélek, másrészt meg nagyon meggyorsítja a megértést. A másik, hogy azt tapasztaltam: néha sikerül kioldanom belőlük a stresszt, a görcsös szorításokat.

Tehát nem csak a szakmai dolgokra figyelsz.

A mi konzis tanárunk, Kalló Zsolt mindig nagyon sokat beszélgetett velünk, és ezzel teljesen feloldott minket. Mindent tudott rólunk, mi meg emiatt teljesen felszabadultan tudtunk játszani az órákon. Ezt a mintát szeretném követni. A beszélgetés nagyon fontos, mert másképp játszik az ember, ha rossz-, vagy jókedvű. Szerintem tanárként azt is meg kell találni, hogy kit, mikor, mennyire lehet terhelni, és mivel – annyira összetett dolog ez a tanítás, ezért is tetszik nekem!

Bokor Gabriella