NEHEZÍTETT PÁLYA

Tíz megkérdezettből tíz szép, magas, és erős férfit lát maga előtt, ha arra kérik: mondja el, milyennek képzel egy kürtöst – legalábbis ezt az eredményt adta civilek között végzett, hirtelen ötlet vezérelte kvázi-közvéleménykutatásom. Kürtös beszélgetőtársam ezúttal a klisék éles ellentéte, vagyis egy kifejezetten nőies és törékeny lány, Varga Evelin, aki ötöd-, egyben utolsó éves a Zeneakadémián, Varga Zoltán növendéke, és többször volt a Baráti Kör támogatottja.

–Körülötted nyilván mindig több volt a fiú, már csak a választott hangszeredből adódóan is.

-Ez így volt már kezdettől fogva, és idővel egyre többen lettek. A zeneiskolában még volt néhány rézfúvós lány, de aztán lemorzsolódtak. Jóval kevesebben kerültünk a középiskolába, és még kevesebben a Zeneakadémiára. Azért remélem, ez változni fog!

–És jól bánnak veletek a fiúk? Megbecsülik a női kisebbséget?

-Ezt típusa válogatja. Van, aki tisztelettudóan bánik velünk, de van olyan is, aki fiúként kezel. Például nagyon csúnyán beszél, vagy egyáltalán úgy viselkedik, ami egy lánynak rémisztő. Persze én ehhez már hozzászoktam, nem nagyon lepődöm meg semmin.

–És szakmailag? Azt is típusa válogatja, hogy mennyire fogadnak el téged egyenrangú muzsikustársként? Mert azért már én is hallottam olyan lekezelő hangokat, hogy egy lány úgysem tud úgy fújni…

-Hogyne, sok ilyen van, főleg amikor az ember még a pálya elején tart. Most például próbáról jöttem, nem ismertem a zenekar tagjait, és egy-két ember elmosolyodott, amikor elővettem a hangszert. Sokszor van ilyen: ott van előttük egy elég alacsony, viszonylag törékeny lány, és nem értik, hogy mit keres a kezében egy ilyen nagy rézdarab. De azt is tapasztaltam már, hogy ha nem látnak, akkor nem tudnak különbséget tenni, hogy ezt most lány fújta, vagy fiú. Ha viszont szem előtt vagyok, többször megkapom, hogy ez egy „kicsit lányos” volt. Próbajátékon is volt már ilyen.

–Erre is jó egyebek között, ha paraván mögött játszol.

-Igen, de én még soha nem voltam olyan próbajátékon, ahol lett volna paraván.

–Miért választottál olyan hangszert, ahol állandóan küzdeni kell a „női egyenjogúságért”?

-Mert a bátyám is kürtöl, ő egyébként most már egy profi zenekarban játszik Bécsben. Én eleinte zongorázni tanultam, de mindig hallgattam otthon a testvéremet, ahogy gyakorol, és amikor bekerült Kiskunmajsán egy fúvószenekarba, én is minden áron be akartam kerülni. Kicsi voltam, azt láttam, hogy milyen jó barátai vannak a bátyámnak, meg hogy ott mindig vidámság van…zongorával nem juthattam be, és a kürt hangja amúgy is tetszett, ráadásul kevés volt a kürtös. Így kezdődött.

–És innentől kezdve egyenes volt az út?

-Nem, mert nagyon vékonyka voltam, és fizikailag nem bírtam a terhelést. A gerincem sem volt jó, nehéz volt tartani a többkilós hangszert, úgyhogy egy időre abba is kellett hagynom, de mindig talonban tartottam, hogy én ezt szeretném csinálni. Eldöntöttem, hogy „felerősödöm” a kürthöz, rengeteget úsztam, tornáztam, és végül sikerült is.

–Akkor te már komoly áldozatokat hoztál a hangszerért.

-Én ezt nem áldozatnak nevezném, hanem a dolog velejárójának. Amint elkezdtem ezt a hangszert, nagyon megszerettem, és a zeneiskolai tanárom is dicsért, meg bíztatott. Elvitt versenyekre, ahol helyezéseket is szereztem, és egy idő után egyértelmű volt, hogy ezt szeretném csinálni. Aztán megint jött egy kemény időszak, az, amikor felvettek a Weiner Leó Zeneművészeti Középiskolába. Tizennégy évesen elkerültem otthonról, kollégista lettem, és megtanultam, hogy a magam ura vagyok, amit én eldöntök, az úgy lesz. Azt is tudtam, hogy a szüleimmel – akik támogatnak – sem tehetem meg, hogy ne csináljam teljes erőbedobással, de ez nem is volt kérdés, csináltam.

–A zongorával véglegesen szakítottál?

-Igen, mert én nem szeretek sok órán át, mindig csak egyedül gyakorolni, jobban érzem magam, ha emberek között lehetek.

–A rézfúvósok speciális légzéstechnikáját nehéz volt megtanulni?

-Sokat járok úszni, és énekesektől vettem órákat, hogy megtanuljam, ők hogyan csinálják. Ez egy olyan technika, amit a fúvós egy életen át tanulhat.

–Hamarosan elutazol Németországba, egy ideig ott fogsz tanulni.

-Weimarba megyek egy évre Erasmus ösztöndíjjal, nagyon kíváncsi vagyok, milyen lesz. Annyit tudok már, hogy milyen zenekari projektben játszom. Sok jót hallottam az új tanáromról is, aki a Müncheni Filharmonikusok szóló kürtöse. A város meg egyszerűen gyönyörű a képek alapján!  Egyébként tényleg egészen új élet lesz ez nekem, mert sosem voltam ilyen hosszú időt távol a családomtól, de cserébe ott tanul a párom.

–Akkor sok szerencsét Weimarhoz. Azon szoktál gondolkodni, hogy azután hogyan tovább?

-Azt is el tudom képzelni, hogy egy ideig Németországban maradjunk, biztos, hogy megyek majd ott is próbajátékra, de most az az első, hogy lediplomázzak. Szeretnék majd zenekarban dolgozni, azt nagyon élvezném. Nagyon jó, hogy a bátyám is kürtös, ő járja előttem az utat, tudom, hogy mikor, min megy keresztül, és ez segít a saját szakmai döntéseimnél. Hálás vagyok a sok segítségért, amit nyújt, és nagyon büszke vagyok rá.

–Itthon már sok feladatot kaptál, több formációban is játszol.

-Nagyon szeretem a kamarát, leginkább fafúvósokkal, vagy zongorával-hegedűvel. Van egy nagyon jó fúvósötösöm, ők egyben a legjobb barátaim. Három éve zenélünk együtt, vannak fellépéseink is. A társaim eljöttek már játszani a falunkba, és a babakoncerteken is gyakran szerepelünk, szóval, vannak már lehetőségek.

–Mi az a babakoncert?

-A Müpában rendezik ezeket, szülők jönnek az egészen kicsi gyerekeikkel, három évesnél nincs is idősebb. Nekik játszunk gyerekműsorokat.

–Tehát a kürt, amit elsőre férfias, hangos, nagyzenekari hangszernek képzel el az ember, arra is alkalmas, hogy kisbabákat szórakoztasson?

-Persze. Lehet rajta hangosan, de halkan is játszani, magasan és mélyen, gyorsan és lassan, amit csak az ember bír.

–El tudod képzelni, hogy ha gyereked lesz, altatót játszol neki a kürtön?

-Igen, és szoktam is erre gondolni. A párom harsonás, és már azt is kitaláltuk, hogy felváltva játsszuk majd az altatót!

Bokor Gabriella