RÖVIDÍTETT CSELLÓLECKÉK

Hogyan szólaltatják meg? Hol támasztják meg, hova fújnak, mit nyomnak le – csupa olyan kérdés, ami megfogalmazódik abban a koncertlátogatóban, aki nem csak fizikailag, de gondolatban is minden ízében jelen van egy hangversenyen. Azaz: nem csak a muzsikusok, de a megszólaltatott hangszerek is kíváncsivá tesznek sokunkat. A Legato egy korábbi számában nagyon jól fogadták az olvasók azt a beszélgetést, amelyben egy fiatal trombitaművésszel, Elmauer Jánossal az interjú kereteit feszegetve – és sok fotót is publikálva – a szó szoros értelmében szétszedtük a hangszert. Ezúttal a cselló kerül sorra, mégpedig a Legato portré rovatában tavaly már bemutatott Karasszon Eszterrel, aki jelenleg a Zeneakadémia Karrierirodájának egyik támogatottja.

– Amikor egy csellista kijön a színpadra, gyakran hoz magával egy kis segédeszközt, egy „lyukacsos valamit”, és abba helyezi a hangszer lábát. Viszont az is előfordul, hogy támasztás nélkül játszik. Ez mitől függ?

– A hangszerhez tartozik egy támasztóláb, amit általában a padlóba szúrunk. Ki lehet hegyeztetni és akkor parkettában, fában, vagy kicsit recés kőben megáll a cselló, viszont a kemény kőben nem tud. Évente többször is hegyeztetem, nekem is parkettám van itthon, és abban csak egészen pici lyukat ejt, alig lehet észrevenni. Egy idő után viszont a sok apró lyuk már látszódna, úgyhogy néha én is használok ilyen kör alakú gumitalpat, de nem igazán szeretem.

– És koncerten?

– Ha választhatok, akkor nekem az az ideális, ha beszúrhatom a padlóba, ott megáll biztonságosan, és akkor külön boldog vagyok, ha van egy zongoraszékem, aminek könnyedén tudom állítani a magasságát. Létezik egyébként csellószék, ami kicsit magasabb a többinél, ék alakú, és lefelé lejt egy kicsit, a zenekarban ilyet használunk. Nagyon jó, mert megtámasztja a gerincet, én mégis jobban szeretem a zongoraszéket.

– A hegyezésen kívül milyen szertartások vannak még?

– Például rendszeresen kell húrokat cserélni, mert hamar elhasználódnak. Van olyan művész, ismerek is ilyet, aki minden koncert előtt új húrkészletet vesz. Ez nem olcsó mulatság egy cselló esetében, 80-90 ezer forint körül van egy garnitúra. A vonónkat is karban kell tartani, évente több alkalommal szőröztetni kell. A benne lévő lószőr ugyanis a használattól kikopik, elfárad, tönkremegy, úgyhogy ki kell cseréltetni.

– Gondolom, az átállás egy új hangszerre sem megy egyik napról a másikra.

– Amikor a mostani csellómon elkezdtem játszani, sokszor előfordult, hogy stresszhelyzetben – ha hirtelen kellett reagálni – a régi hangszeremhez kapcsolódó reflexek ugrottak be. Talán egy év is eltelt, mire ezt teljesen megszoktam. Ez a hangszer kisebb, a menzúra, tehát az a játszófelület, ahol a bal kezünkkel a hangokat lefogjuk, itt körülbelül egy centivel rövidebb. Mivel nincs hatalmas kezem, ez nekem nagyon sokat jelent: vannak bizonyos helyek, amiket így erőlködés nélkül elérek. Amikor a hangszerváltás megtörtént, épp Bach Esz-dúr szvitjét játszottam, és voltak bizonyos állások, amiket ha gyakoroltam, hamar elfáradt a kezem. Ezzel a hangszerrel ez nem fordult elő, mert pont annyival kisebb, hogy sokkal kényelmesebb játszani rajta.

– Ez a hangszer mióta a tiéd?

– Amióta megkaptam a BA diplomámat, vagyis négy éve. Akkor hozta be Szabó Judit kolléganőm a zenekarba, hogy szeretné eladni. Ez egy 1928-as, Spiegel János által készített cselló, tehát magyar hangszer, ami idén 90 éves.  Abban az időben egyébként Magyarországon hatalmas kultúrája volt a vonós hangszerkészítésnek.

– Helyre kellett hozatni, miután hozzád került?

– Tökéletesen jó állapotban volt, de úgy emlékszem tíz éve nem játszott rajta senki. Kicsit fojtott hangja volt, nem tudott énekelni. Pár apró beállítást kellett rajta elvégezni. Tehát nem derült ki akkor még, hogy milyen a hangszer, de valahogy éreztem, hogy összetartozunk, és nem bírtam otthagyni. Judit ideadta nekem, épp a születésnapomon játszottam az első koncertet vele, aztán három nappal később egy másikat. Ott álltam huszonkét évesen, összetalálkoztam „A” csellóval, de egy fillérem sem volt, édesapám segített.

– Ez hanyadik csellód?

– Nem is tudom, sokadik. Négyévesen egy egészen pici harminckettedes hangszeren kezdtem, ahogy nőttem, a zeneiskolában évről évre nagyobbat kaptam, és 13 évesen kezdtem úgynevezett egészes csellón játszani. Ez volt az első saját hangszerem, anyukám vette nekem. Négy évvel később ugyanott vettünk egy jobbat, kicsit kellett ráfizetnie anyukámnak, és 16 éves koromtól a BA diplomámig azon a csellón játszottam. A mostani hangszerem értékben és hangban is akkora ugrás volt, mint egy Trabant után egy Mercedes.

– Nekem, nem-zenésznek, aki nyilván nem hallja, hogyan tudnád elmagyarázni ezt az óriási különbséget? Mit tud a drága hangszer?

– Nemesebb, több színt tud, és bizonyos dolgokért nem kell annyira megküzdeni, mint egy kevésbé jó csellón. Nekem egyébként nagyon jó iskola volt, hogy amikor mások ott álltak a kiváló hangszerükkel, nekem pedig egy kevésbé jó volt a kezemben, akkor is helyt kellett állnom és azzal kiemelkednem.

– Ha elengeded a fantáziád: melyik az a kor vagy műhely, ahonnan a legszívesebben választanál?

– Nyilván szívesen a kezembe kapnék egy 300 éves olasz hangszert, de azért az a legfontosabb, hogy hogyan szól. Csak ez a fontos. Az is lehet, hogy még el sem készült az a hangszer, ami 20 év múlva a szívem csücske lesz.

– Orgonistákkal és zongoristákkal ellentétben neked megvan az az előnyöd, hogy mindig a saját, tökéletesen ki-, és megismert hangszereden játszhatsz.

– Ha muszáj, akkor játszom egy másik csellón is, de azért az ember mégiscsak összeolvad a hangszerével.….mondom ezt úgy, hogy nem szeretek nagy szavakat használni.

– És ez fizikai értelemben is igaz valamennyire.

–Épp pár napja nevettem azon, hogy mentem ki a kapun, automatikusan oldalra fordultam, hogy kiférjek, és csak azután jutott eszembe, hogy nincs is rajtam a hangszer!

– Mindenhova be tudtok menni együtt?

– Majdnem, mert például a boltban, ahova vásárolni járok, forgóajtó van. Ott nem tudok bemenni, csak ha előtte leveszem a hátamról. Vannak ilyen kalandok a csellóval. Vagy például koncerten: mielőtt kilépek a színpadra, úgy fogom meg a hangszert, hogy tudom, nem egyedül megyek ki. Nem akarom ezt túlmisztifikálni, de egy biztos: a csellómban bízhatok. Azt fogja visszaadni, amit én beleteszek.

Bokor Gabriella

Zenés beszélgetések címmel indított sorozatot ez év tavaszán Karasszon Eszter az Adna kávézóban. A kötetlen, szalonhangulatú programon – ahol a cselló mellett mindig egy másik hangszer, és az azt megszólaltató kolléga a vendég – június 16-én, este 7 órától Szabadi Vilmossal találkozhatnak az érdeklődők.

[hana-code-insert name=’karasszon2′ /]