SORSFORMÁLÓ BRÁCSÁK

Bársony László lakásában még a falióra is brácsát formáz. Az ötven éve a Zeneakadémián tanító brácsaművésszel május elején beszélgettem, nem sokkal azután, hogy átvehette a Weiner Leó Emlékdíjat: a Weiner nevéhez kötődő hagyományt vitte-viszi tovább a tanításban, és minden alkalommal, amikor csak megszólaltatta a hangszert, akár szólistaként, akár  az Új Budapest Vonósnégyes tagjaként, vagy az Állami Hangversenyzenekar szólóbrácsásaként. A hangszer egyébként családon belül is „hagyományozódott”: egyik fia, Bársony Péter szintén brácsaművész, és a Zeneakadémián a brácsa szakot vezeti.

Az első, amit megláttam, amikor beléptem a szobába, hogy nagyon stílszerű faliórája van.

Hiányzik róla a két F lyuk, a két hangnyílás, de nem baj, hiszen ez mégis csak egy óra, ami ráadásul nagyon pontosan jár. Ajándékba kaptam egy kedves hallgatómtól, miután lediplomázott.

Látom, egy Mozart Vonósnégyesek kotta is elől van. Ezzel foglalkozik most?

Nem, ez a feleségemé. Van három zenetanár barátnője, és úgy havonta egyszer, amikor szabad a szombat délutánjuk, leülnek kvartettezni. Ő az egyetlen aktív muzsikus közöttük. Délután négykor kezdik, és néha este kilencig is játszanak.

Ön is részt vesz ezeken a szeánszokon?

Hallgatóként igen, de tanácsot nem adok, isten őrizz. Egyszer tettünk egy tétova kísérletet arra, hogy beszállok, és játszunk egy vonós kvintettet, de nekem problémám van a jobb kezemmel, ezért hosszú évek óta nem játszom, nem is gyakorolok. Úgyhogy nincs sok köszönet abban, ha én hangszert fogok a kezembe.

Amikor gyerek volt, hogyan választottak hangszert?

Engem a nagyszüleim neveltek, és hat éves koromban úgy döntött nagyapám, hogy tanuljak hegedülni. Zongoránk nem volt otthon, és egy hegedűt mégiscsak olcsóbb és egyszerűbb beszerezni. A nagymamám egyébként remekül játszott cimbalmon és zongorán is, de nem volt profi muzsikus a családban. Tehát hatévesen elkezdtem hegedülni, később felvettek a konziba, és az utolsó évben brácsát is kellett tanulnunk, ami nekem még tetszett is. Aztán egy koncerten be kellett ugranom egy megbetegedett brácsás kolléga helyett játszani. Lukács Pál is ott volt, és utána megkérdezte tőlem, volna-e kedvem brácsával felvételizni az Akadémiára. Volt kedvem.

Mi fogta meg a brácsában?

Akkor még semmi. Csak elhittem Lukács Pálnak, hogy jól áll a kezemben a hangszer. Mindössze három hónapom volt felkészülni a felvételire, kaptam kölcsön egy kisméretű, úgymond női brácsát, és bekerültem.

Mikor érezte a sajátjának? Hogy mégiscsak ez lesz az ön hangszere, nem a hegedű?

Egy-két év után, mert nagyon megszerettem a hangját, a hangszínét. Az évtizedek során rengeteg brácsa volt a kezemben, és mindig az fogott meg egy hangszerben, ha olyan hangja volt, amilyet én elképzeltem. Lehetett bármilyen értékes, ha nem úgy szólalt meg, nem érdekelt.

Az ön hangszere nyilván ideális. Mikor készült?

1756-ban, Milánóban. Amikor egy ismerősöm révén rátaláltam, nagyon rossz állapotban volt, egyetlen húrja volt mindössze, de rögtön éreztem, hogy nekem való lesz. Egyszer egy nyári egyetemen együtt tanítottam William Primrose-al, akinek egy csodálatos Stradivarija volt, egy viszonylag kicsi hangszer. Annyira megtetszett neki az én brácsám, hogy felajánlotta: cseréljünk. Ott volt a felesége is, aki a szívéhez kapott, amikor meghallotta, hogy Primrose nekem adná a Stradivariját…értékben az övé a sokszorosa volt az enyémnek, de mondtam, hogy köszönöm, nem.

De azért kipróbálta?

Hát persze! De most is azt mondom, hogy az enyém jobb. Sok évvel később a vonósnégyessel meghívást kaptunk Madridba, a királyi palotába, ahol van egy csodálatos hangszergyűjtemény. Négy Stradivari: két hegedű, egy cselló, meg egy brácsa. Ez nagyon kellemes emlék, mert életemben akkor utaztam először úgy koncertre, hogy csak egy sporttáskát vittem, hangszert nem, mert azt ott kaptunk. A két hegedű elmondhatatlanul csodálatos hangon szólalt meg, de meg kell mondjam, a brácsától nem voltam oda. Nagyon szép hangja volt, de nem igazán öblös. Fel sem merült természetesen, hogy a spanyol király nekem adja ajándékba, de nem is kellett volna.

Az Új Budapest Vonósnégyes
Kiss András, Balogh Ferenc, Bársony László, Botvay Károly

Az akadémista létben mit szeretett legjobban?

1964-ben felvételiztem. Volt egy atmoszférája a Zeneakadémiának, a felhólyagosodott linóleummal, meg mindennel együtt, például a portás nénivel, aki folyton lábasból ette a rakott krumplit, ott melegítette az egyik radiátoron. Mindig ételszag terjengett a levegőben, mégis különleges hangulat volt, ami az átépítéssel együtt eltűnt, illetve áttevődött a Wesselényi épületbe. Ott mindig nagy a zsongás, sok tucat fiatal kávézik együtt a tanárokkal, beszélgetés van és jó hangulat. Ha meg bemegyek tanítani a Liszt Ferenc térre, üres az épület. Gyönyörű és imádom, remekül szól a felújított Nagyterem, csodálatos a Kisterem, de a hangulat nem olyan, mint volt. Sokkal hidegebb.

És nyilván olyan tanárai voltak, akik még Weiner Leótól tanultak.

Igen, Lukács Pál és Mihály András révén „Weiner unoka” vagyok.

Vagyis a Weiner tanítványok második generációja. Ön szerint mi ennek a tradíciónak a lényege?

Nehéz megfogalmazni. Talán a nagyon gyorsan egymásra hangolódás az egyik titka. Nálam sokkal idősebb, azóta már meghalt, egykori Weiner tanítványtól tudom, hogy akárhol a világban, még ha évtizedekkel korábban is találkoztak utoljára, amikor leültek kamarázni, nem kellett sokat beszélni, mindenki tudta a dolgát.

Egyfajta iskolát képviseltek.

Igen. Weiner, mint egy zseniális színházi rendező, mindenkinek megmondta, hogy mikor kell kiállni a színpad elejére és elmondani a nagymonológot, és mikor kell visszavonulni, hogy teret engedj a másiknak.

Amikor az elmúlt évtizedekben leült játszani kollégákkal bárhol a világon, rögtön lehetett tudni, ki az, aki ugyanabból az iskolából jön?

Persze. Gördülékenyen ment minden, és az esetek legnagyobb részében meg sem kellett állni, hogy megbeszéljünk valamit. Emlékszem, egyszer a vonósnégyessel Vancouverben voltunk, és ott találkoztunk egy magyar zongoristával, aki akkor már évtizedek óta kinn élt. Siki Bélának hívták, tanult Weinernél, meg persze Dohnányinál és Bartóknál. Vele játszottunk egy zongorás kvintettet, és egyszerűen nem volt mit megbeszélni. Ő figyelt ránk, mi figyeltünk rá, zökkenőmentesen és gördülékenyen ment minden. A másik, ami nagyon fontos, az a zenei elképzelés, a frazírozás, amit Weiner elképesztő biztonsággal tudott átplántálni a hallgatóiba. Amikor 1967-ben bekerültem az Állami Hangversenyzenekarba, akkor ugyanezt a stiláris biztonságot kaptam Ferencsiktől. Bár legjobb tudomásom szerint ő soha nem tanult Weiner Leónál, azért ez a tradíció benne volt a levegőben.

A hangszer adta összes lehetőséget kipróbálta a pályája során.

Negyvenhárom évig voltam szólóbrácsás a zenekarban, huszonöt évig kvartetteztem, a diploma utáni tíz évben nagyon sokat szólóztam, és 1970 óta tanítok a Zeneakadémián. Mindegyiket szerettem csinálni, de a tanításban most egyenesen lubickolok.

Péterrel, a fiával játszott már együtt?

Egyszer-kétszer előfordult, de nem komoly koncerteken. Persze, néha szakmázunk, de csak akkor adok tanácsot, ha kifejezetten kéri. Ha nem kérdeznek, megtartom magamnak a véleményemet. És ezért rendkívül jó a viszony közöttünk.

Mi volt a legkülönösebb helyszín, ahol valaha koncertezett?

Egy Latin-amerikai turnén a kvartettel egy mexikói kisvárosban léptünk fel, ahol néhány nappal korábban földrengés volt. A házak nagyjából épségben maradtak, de az ablaküvegek kitörtek mindenhol, abban a teremben is, ahol játszottunk. Ez még nem lett volna baj, közönségünk is volt, de ötven méterre tőlünk, egy másik, szintén kitört ablakú épületben épp diszkót rendeztek. Nem tudtuk felvenni velük a versenyt, egymást sem hallottuk a pódiumon, olyan zaj volt. Az ügynökünk azt mondta, rövidítsük le kicsit a műsort. Nem ismételtünk, kihagytunk taktusokat, sőt, egész tételeket, és a másfél órára tervezett programot lezavartuk húsz perc alatt. Senki nem vett észre semmit, és óriási sikerünk volt.

Nem lehetett egyszerű koncert. Egyébként minden kontinensen megfordult?

Mindegyiken, csak az Antarktiszon nem. Nagyon sok élményben volt részem, a legtöbbje kellemes, és volt néhány kellemetlen is. Repültem tornádóban, tájfunban, és volt egy kimaradt élmény is: egy alkalommal meghívást kaptunk Dél-Franciaországba, Saint-Jean-de-Luzbe egy kamarazenei fesztiválra. Maurice Gendronnal, a csodálatos csellistával játszottunk együtt, aki nagyon fura figura volt: a próbákon hatalmas szivart szívott, és a hamu állandóan beleesett az F lyukon a csodálatos Stradivari csellójának a testébe. A szívünk vérzett, de ő megnyugtatott, hogy nem érdekes, nem lesz semmi baja a hangszernek. Gendron nagyon jó barátja volt Marc Chagallnak, aki akkortájt épp Svájcban élt, és azt mondta, elvisz minket hozzá, ilyenkor ugyanis minden vendég kap egy-egy grafikát. Nagyon közel voltunk a svájci határhoz, Gendron a kocsijával vitt volna minket, de nekünk nem volt svájci vízumunk – ez még bőven a rendszerváltás előtt volt. Felhívtuk telefonon a párizsi magyar követséget, hogy kérhetünk-e vízumot a svájciaktól, de elutasítottak. Úgyhogy Gendron másnap elment Chagallhoz, mi meg legfeljebb integethettünk az autója után. Hát így nem lett nekünk Chagall képünk.

Bokor Gabriella