STÁCIÓK – Interjú Vörös Szilviával

Jó néhány évvel ezelőtt, a Baráti Kör egyik rendezvényén egy akkori támogatott, az operaének szakos Vörös Szilvia – kellék és díszlet nélkül, zongorakísérettel – a Csókáriát énekelte, és én elhittem minden hangját és gesztusát. Ekkor kezdődött az ismeretségünk, és született ebből két interjú itt, a Legatóban, az első 2012-ben, a második 2014-ben. A mostani beszélgetésünk a pálya egy újabb stációján készült: Szilvi, aki 2018 óta a bécsi Staatsoper tagja, az első, most megjelent CD-jén Mika Kares finn basszistával és a Helsinki Filharmonikus Zenekarral Bartókot énekel, méghozzá Juditot.

Tudom, hogy sokáig nem láttad magad Juditként. Most jött el az idő?

Amikor Medveczky tanár úrral Judit szerepét tanultuk a Zeneakadémián, tettem magamnak egy ígéretet: azt, hogy harminc éves korom előtt én ezt nem akarom elénekelni. Nem csak a vokális, technikai dolgok miatt, hanem azért, mert az embernek a személyiségében is meg kell érnie erre, tapasztalnia kell több mindent az életben. Voltak megkereséseim már korábban is, de azokat mind visszamondtam, szóval hű maradtam magamhoz. 2017-ben jött egy felkérés, hogy 2020-ban énekelhetném Juditot, és akkor úgy éreztem, hogy addigra már fogok annyit érni hangilag és személyiségemben is, hogy ez működhessen.

Most mennyi idős vagy?

Most leszek harminchárom.  Azt gondolom, hogy a legjobb időben talált meg.  Tavaly ősszel is énekelhettem volna a Concerto Budapesttel, de ez sajnos a járvány miatt elmaradt. Viszont már akkor is, kilenc hónappal a lemezfelvétel után is éreztem, hogy mennyire másképp csinálnám, mennyit formálódott bennem.  Az a csodálatos Juditban és Kékszakállúban, hogy minden zenei, szövegbeli megkötés ellenére, nagyon is szabadnak érzem az interpretálást. Soha nem hagyható figyelmen kívül, hogy az előadó, hol tart éppen a saját életében, mit tapasztal. A helsinki projektnek azért volt egy ilyen „első” hangulata: idegesebb voltam, még keresgéltem magam kicsit a szerepben. Lelkileg nehéz időszak társult a koncertek és a felvétel napjaihoz, megviselt,  mindennek ellenére is nagyon jó élmény volt. Azt hiszem, akkor kicsit naivabbnak láttam a karaktert, most már erősebbé formálnám. Juditnak teljesen egyenrangúnak kellene lennie a Kékszakállúval, de ezek az erők soha nem egyszerre vannak jelen, mindig pulzál a darabon belül.

Úgy beszéltük meg, hogy akkor vesszük fel az interjút, amikor hazaértél a Staatsoperből. Próbán voltál?

Igen, most Ottaviát próbálom a Poppea megkoronázásából. Elvileg nem én fogom énekelni, csak coverelem, de ez egy olyan időszak, amikor bármi megtörténhet.  Nagyon szeretem a karakterét, a szélsőségeket, érzelmeket, amik tombolnak benne. Nem vagyok egy barokk specialista, nem nagyon szoktam régizenét énekelni, de ez jó kihívás, nagyon élvezem. Májusban lesz a premier, amit online biztosan közvetítenek, de hogy lesz-e közönség, még nem tudni. Húsvétig mindenképpen zárva vagyunk a nézők előtt.

Hogy telt neked az elmúlt év?

Tavaly márciusban teljesen leálltunk, nem volt lehetőség semmit sem csinálni. Aztán júniusban hálistennek megint kinyithattunk, és száz embernek énekelhettünk, tematikus koncerteket tartottunk.

Aztán ősztől megint előadásokban énekeltél, igaz?

Nagyon fura volt ez az évad, mert szeptemberben és októberben szinte alig volt feladatom. Covereltem a 2. szolgálólányt az Elektrából, meg Olgát az Anyeginből, de egyikbe se kellett beugranom. Aztán épp elkezdhettem volna énekelni, amikor jött a 2. lockdown, és minden elúszott: lett volna Ariadné Naxosban, amiben Driádot kaptam, Hyppolita a Szentivánéji álomból, Jancsi a Jancsi és Juliskából, de minden elmaradt. A január viszont  nagy meglepetéssel szolgált, mert a vezetőség úgy döntött, hogy műsorra tűzi és közvetíti a Nabuccót, amiben Fenénát énekelhettem.

Abban az előadásban Domingo énekelte Nabuccót.

Igen, és a születésnapját is ott ünnepeltük! Szóval ez egy hatalmas megtiszteltetés és lehetőség volt nekem. Egy élő legendával osztottam meg a színpadot és az egész szereposztás fantasztikus volt. A februári Carmen is nagy élmény és fordulópont volt az énekesi pályámon. Elsősorban, mint színész jelentett nagy kihívást a Calixto Bieito rendezte opera. Mercedest énekeltem, időbe telt, míg elsajátítottam a karaktert, de minden percéért megérte. Nagyon erős jellemrajzok és szinte a végletekig felpörgetett energiájú jelenetek voltak jellemzők. Azt hiszem, ezt még képernyőn keresztül is érezni lehetett.

Te hogy bírod ezt? Ugyanolyan hőfokra tudod vinni magad, ha nincs ott közönség, csak a kamerák?

Azért a belső izgalom meg a jó stressz benne van az emberben. Nekem mindig a közlés az elsődleges.  De nyilván más, mert ilyenkor  nincsen visszacsatolás, energiaátadás. Ez főleg a Nabuccoban volt érezhető, mert ott a kórusrészek, az áriák és kisebb együttesek mind zárt számokként követik egymást. A Carmen valahogy fluidabb, ott könnyebb volt egyik jelenetből a másikba átjutni, de a Nabucconál mindig megvolt az érzés, hogy most kell jönnie a visszajelzésnek, de csak a nagy csend maradt. Jó, a karmester lendíti tovább a kezét, megyünk tovább. Ez furcsa.

Először vagy társulati tag, és rögtön egy ilyen operánál, mint a bécsi Staatsoper, ahol biztos nagyon szigorú hierarchia van.

Olyan hirtelen jött minden, hogy nem volt időm rajta gondolkodni, vajon hol állok a rangsorban. Flóraként debütáltam a Traviátában, és utána egyből be kellett ugranom Berlioz Trójaiak című operájában Anna szerepébe, ahol a nővéremet, Didót Joyce di Donato énekelte. Olyan felfoghatatlan és csodálatos élmény volt, amiért nem tudok elég hálás lenni. A szerencse hozta így, hogy beugorhattam, és hatalmas tapasztalás volt. Akkor kezdtem érezni, hogy kikkel állok egy színpadon. A művészek többsége, akikkel eddig találkoztam, mind barátságos, közvetlen, kollegiális volt, nem néztek le, mert kezdő voltam, segítettek, lehetett kérdezni tőlük.

Anna Netrebkóval is énekeltél, méghozzá Salzburgban.

Tavaly nyáron volt egy orosz estje Netrebkónak és férjének, Yusif Eyvazovnak. Az egyik operarészlethez, amit a Pikk Dámából választottak, szükség volt még egy szereplőre, a grófnőre. A salzburgi Young Artists projekt igazgatónőjének juthattam eszébe, és ő keresett fel, hogy lenne-e kedvem részt venni ebben a pár perces jelenetben. Persze örömmel igent mondtam. Úgy gondolom, hogy nemcsak a Salzburgi Fesztivál vagy Anna Netrebko nívója miatt volt fontos állomás az életemben ez a koncert, hanem mert egyedül kellett helyt állnom. Megerősödtem végre magamban és már képes vagyok egyenrangú partnerként megjelenni egy ilyen kaliberű eseményen is. Soha nem gondolkodtam azon, hogy kikkel vagy hol akarok énekelni. Csak zenélni, játszani szerettem volna mindig és igazat szólni minden szerepemben.

Mennyire „laktad már be” a Staatsoper színpadát?

Mostanában jöttem rá arra, hogy én igazából a színházat szeretem a legjobban. Ez a Carmen annyira intenzív volt! Ahogy már mondtam, az elején nehéz volt összecsiszolódnom Mercedes karakterével, de aztán elkezdtem élvezni. Ez egy kihívás, és én ezt szeretem. Kíváncsi voltam erre a lányra, akit énekelnem kellett. Őszintén szólva mindig ez a legizgalmasabb része a munkafolyamatnak. Azok a pillanatok, mikor próbálom megfejteni, feltárni a szerepet. Szinte magamba kell injektálni az érzéseit, a gondolatait, amik vezérlik. Ez hihetetlen izgalmas munkafolyamat volt, nagyon szerettem. Magát a próbafolyamatot is, meg azokat az energiákat, amik összeadódtak, és egyszercsak tűzijátékszerűen kirobbantak ebben az előadásban.  Régebben azt hittem, hogy én ugyanannyit szeretnék majd a pályámon daléneklésből, oratóriumból, és operából, de most már azt gondolom, hogy én leginkább színházi ember vagyok.

A helyeden vagy most?

 Nagyon szép dolgokat kaptam, még így is, hogy a járvány miatt nem énekelhettem el mindent, amit nekem szántak. A Wiener Staatsoper sajátja, hogy a főszerepeket általában nagy nevű vendégművészekkel énekeltetik. Ez persze nem azt jelenti, hogy idővel ne bízhatnának rám nagyobb szerepet, mondjuk coverelni, de azt hiszem, nem itt fogok megöregedni.  Az jó, hogy nem kapok olyan feladatot, ami még korai lenne és ártana a hangomnak, viszont én meg sokszor kishitű voltam, és megbújtam. Azért most már egyre jobban érzem, hogy merre szeretnék majd haladni, mit szeretnék énekelni. Várom nagyon, hogy megosszák velünk a jövő évad terveit, mire számíthatunk, mit énekelhetünk. Van egy magvassága a hangomnak, és egy elég erős karaktere, remélem, nem akarnak még túl korán hangfajsúlyos dolgokba belerakni, ugyanakkor meg már nyitogatnám a szárnyaimat. Nehéz megtalálni az egyensúlyt. Szóval kíváncsi vagyok, miket szánnak nekem, milyen irányba gondolkodnak velem.

Mi az, aminek most jött el az ideje? Juditról már beszéltünk, de mellette?

Két éve énekeltem Brüsszelben a Giocondából Laurát, azt nagyon-nagyon magaménak érzem hangilag is, karakterben is. Őt nagyon szívesen énekelném megint, ráadásul az elmúlt két évben is fejlődtem, biztos sok mindent jobban csinálnék. Charlotte-ot is nagyon szeretem Massenet Wertheréből, azt érzem, ideje lenne ismerkedni a szereppel.

És Delila, amiben megismertelek?

Megmondom őszintén, hogy az egész operát nem ismerem, csak az áriákat. A karakter mindenképpen jöhetne, azt gondolom, hogy ezt már képes lennék megjeleníteni, de hangilag még nem tudom, elég érett vagyok-e rá. Lehet, hogy most még egy kicsit mély nekem, ami nem azt jelenti, hogy nem tudom elénekelni, hanem, hogy egyelőre más szerepekben kiugróbb alakítást tudnék nyújtani. De persze, szívesen megpróbálnám. Ami nagyon érdekel, az Carmen. Most, hogy Mercedest énekeltem és részt vettem jó néhány jelenetben vele, jobban ismerem a darabot, van egy átfogóbb elképzelésem. A Carmen is azért érdekes, mert nem hangilag nehéz igazán, hanem azért, mert ki kell balanszírozni ezt a femme fatale karaktert: hogy játékos legyen, ugyanakkor erős és magabiztos, ne legyen vulgáris, de mégis olyan, akiért mindenki eped. Ezeket a finomságokat, nagyon érzékeny színeket nehéz megfogni ebben a karakterben, de most már kezdem azt gondolni, hogy képes lennék rá a színpadon.

Bokor Gabriella