A barcelonai viadal

Barcelona többször hozott már szerencsét magyaroknak, és ez idén sem volt másképp. A januárban megrendezett Francisco Vinas Nemzetközi Énekverseny „dal és oratórium” kategóriájában különdíjat kapott a Liszt Akadémián klasszikus ének szakon harmadéves Celeng Mária, a kategória győztese, valamint a Mozart-díj és egy különdíj birtokosa pedig Orendt Gyula lett, aki ez év nyarán veszi majd át operaénekesi diplomáját. Az utazás költségeihez mindketten a Baráti Körtől kértek és kaptak támogatást, de a közös interjúnak más oka is van. Az, hogy ők ketten az életben is egy pár. Ráadásul olyan közvetlenek és rokonszenvesek, hogy néhány perc után „muszáj” velük összetegeződni.

– Jártatok már is korábban Barcelonában?

Celeng Mária: Nem, ez volt az első utunk. Amint megérkeztünk, láttuk, hogy nem „német versenyszervezéssel” lesz dolgunk. A spanyolok lazábban veszik az életet. Éppen Három királyok ünnepe volt, és hiába mentünk volna gyakorolni, vagy kipróbálni a termeket, mindent zárva találtunk. Aztán másnap kezdődött az előválogató, ami két napig tartott. Összesen ötszázötvenen jelentkeztünk, a mi kategóriánkban egy oratóriumáriát és egy dalt kellett énekelnünk, és a második nap este derült ki, hogy mindketten továbbjutottunk.

– Mennyire készültetek itthon a versenyre?

Orendt Gyula: Eléggé, bár épp előtte volt operavizsgám, úgyhogy nem maradt sok időnk. Szerencsére a korrepetítorunk, Budai Márta annyira odaadó és rugalmas volt, hogy még ünnepek között is próbálhattunk vele. Zeneileg mindent nagyon aprólékosan kidolgoztunk, talán ez volt a siker egyik titka. Természetesen hangilag nem volt különösebb gondom a repertoár megvalósításával.  Márti egyébként jött velünk, ő volt mindkettőnk zongorakísérője.

C.M.: Örültem, hogy engem is lekísért a versenyen, és foglalkozott velem, pedig nem vagyok a növendéke. Nagyon hálás vagyok neki. És persze az énektanáromnak, Pászthy Júliának, akinek köszönhetően eljuthattam idáig.

– Mi történt az előválogató után?

O.Gy.: Este tizenegykor volt eredmény, a hotelben vártuk, hogy kirakják. Na, mondtuk, akkor holnaptól kezdjük újra a munkát, nem lehet megállni. A szállodába hazamenet vettünk egy kis bort, azzal koccintottunk. Egy ilyen hosszú verseny minden sikeresen megtett lépcsőjét érdemes valamilyen módon megünnepelni.

C.M.: Meg vittünk egy kis híres barcelonai sonkát is, mert az nagyon ízlett!

– Aztán elkezdődött a verseny. Mari, te mit énekeltél?

C.M.: Egy francia és egy német dalt, valamint egy oratóriumáriát. Összesen tíz percet énekelhettünk. Nagyon nagy öröm volt, hogy az ötszázötvenből legalább a százba bejutottam, de azt éreztem, hogy a döntőbe, – a legjobb húsz közé -, már nem fogok bekerülni. Belőlem még hiányzik az a profizmus és nyugalom, amivel ki tudok állni a színpadra, és az a hit sincs még meg bennem, hogy egyáltalán tudok annyit. Ráadásul nekem még nem megy az, hogy „kiszálljak” a darabból érzelmileg, nem tudom igazán kívülről tekinteni, nagyon benne vagyok még. Ezt nem szabad, mert fölemészt. A közönségnél sikerem volt, ez jól esett.

–És a zsűritől is kaptál egy különdíját…

C.M.: Ennek nagyon örültem, például azért is, mert így ott lehettem utolsó este a díjkiosztó-gálán. A díjjal egy francia és német dalkurzus jár, ezt jövő januárban tartják Barcelonában. Biztosan jó lesz, még több tapasztalatot szerzek arról, hogyan is lehet letisztultabban, nyugodtabban, tudatosabban énekelni.

– A versenyen a „dal és oratórium” kategória mellett az „opera” kategóriát is meghirdették. Gyula, neked egyértelmű volt, hogy az elsőben indulsz?

O.Gy.: Igen, tudtam, hogy ebben a kategóriában mutathatom meg igazán a tudásom. Az opera kategória számomra még korai lett volna és kevésbé hasznos, mint amennyire a dalok és az oratóriumáriák előkészítése volt. Mártika, a korrepetitorunk azt mondja, hogy csak olyan operaáriát énekeljek, aminek a szerepét is bármikor el tudnám énekelni a színpadon, és én ezzel teljesen egyetértek. Ez kizár minden olyan drámai, nagy hangot és állóképességet igénylő áriát, ami nem tesz jót egy fiatal hang fejlődésének. Az opera inkább hangcentrikus, a dal-oratóriumban viszont több a lehetőség a zenélésre, és sokkal intimebb műfaj.

– A középdöntőben mikor érezted, hogy tetszel a zsűrinek, hogy van esélyed?

O.Gy.: Volt egy olasz Schubert dalom, egy Rossini-paródia, ami szinte olyan, mint egy ária. Jópofa, mutatós, élénk, és amíg énekeltem, éreztem, hogy figyelnek, és tetszik nekik.

– És a döntőben mi volt a nyerő?

O.Gy.: Nagyon jól sikerült a Mozart-oratóriumáriám, ami azért volt fontos, mert annak, aki a Mozart-díjért is versenyzett, kötelező volt tőle két dalt és egy oratóriumáriát vinni. Ezt a darabot, – ami egyébként gyönyörű -, tizenkét éves kora körül írhatta. Viszonylag ritkán éneklik, és ezt is értékelték, ráadásul lírai és magas baritonnak, tehát éppen az én hangomnak való. Ez nagyon tetszett nekik. Miután mind a húsz énekest meghallgatták, másfél órás szünetet tartottak, utána pedig áthívtak minket egy másik épületbe az eredményhirdetésre.

– A különdíjjal mi jár?

O.Gy.: Egy dalkurzus Franciaországban Dalton Baldwin zongoraművésszel.

– Azt tudom, hogy az első díjjal és a Mozart-díjjal oklevelet és pénzt nyertél. Fellépést, szerződést, szerepet nem ajánlottak?

O.Gy.: Néhány menedzser felfigyelt rám, de ilyenkor még nem szerepeket ajánlanak, hanem meghallgatás-lehetőségeket. Több helyre is mehettem előénekelni, például Berlinbe, Bécsbe, Kielbe, Hannoverbe, és remélem, Münchenbe is sikerül majd eljutnom. A bécsi Volksopernél kaptam szerződést, ahol Puccini Gianni Schicchi című operájában a jegyző és az orvos szerepét fogom énekelni. Berlinben a Komische Oper vár engem operastúdióba, majd 2012-ben a Covent Garden operaházban énekelhetem a vadőr szerepét Dvořák Russalka című operájából.

–Mari, te hova vágynál? Operaszínpadra?

C.M.: Igen, de majd meglátjuk, mit hoz a jövő. Azt tudom, hogy nagyon nagy örömet ad, ha színpadon lehetek, akkor nem is izgulok annyira, mert egy szerepben vagyok ott. Szerencsére már kipróbálhattam, felszabadító élmény volt. Addig viszont még meg kell tanulnom a nyugodt és tudatos éneklést, és azt látom, hogy a nyelvtudás is borzasztó fontos. Szlovákul tudok, mivel egy kis felvidéki faluból jövök, és szeretnék még jobban megtanulni angolul és németül is.

O.Gy.: Én Sepsiszentgyörgyön nőttem fel, az iskolában egyenrangúan tanultam a  román nyelvet és irodalmat a magyarral. Ez nyitottabbá tette a gondolkodásomat, és nyelveket is könnyebben tanulok. Az olasz meg az angol elég jól megy, most a németet szeretném erősíteni, de a nyelvtudás nem minden. Egy énekes számára a legfontosabb az, hogy magas szinten és igényesen énekeljen minden szót, lehetőleg akcentus nélkül, a megfelelő nyelvi dallamban. Többen is megdicsértek a kiejtésemért, hogy az énekelt szavaimnak „élete” van, és ezt csakis énektanáromnak, Keönch Boldizsárnak köszönhetem. Az ő nagyszerű nyelvérzékével olyan irányt mutatott nekem, amelynek köszönhetően labdába rúghatok külföldön is, például Németországban és Ausztriában, ahol erre nagy hangsúlyt fektetnek.

– Aztán irány a világ és a legnagyobb színpadok?

O.Gy.: Az opera érdekel leginkább, de a koncerténeklést is nagyon szeretem, azt soha nem  akarom elhagyni. A legjobb lenne vegyíteni a kettőt.

– Nem bizonytalanít el, hogy irdatlanul nagy a konkurencia?

O.Gy.: Szerintem, ha valaki ráismer arra, hogy ő miben a legjobb, akkor lehetősége lesz érvényesülni. Ha pontosan tudom, hogy nekem mi való igazán, mit bírok fizikailag, mi az, amit könnyedén megcsinálok, mi illik legjobban a személyiségemhez és a hangomhoz, akkor megállom majd a helyemet a versenyben.