MIMI ÉS AZ ÁLMOK

Jakab Ildikó a Baráti Kör támogatásával utazhatott decemberben az olaszországi Vercelliben megrendezett 1. Pavarotti Ifjúsági Énekversenyre – ahonnan a harmadik díjjal tért haza. Ildikó, aki már diplomázott magánének-tanár, és az oratórium szakot is elkezdte, jelenleg első éves az opera szakon, ahol Marton Éva növendéke. És mivel az egyik siker hozza a másikat, a januári zeneakadémiai operavizsgán nyújtott teljesítményéért elnyerte a finn Ari Kupsus Salon Concerts Society úgynevezett „Álom-ösztöndíját”, amiből egy szakmai álmát válthatja valóra. Ezekből pedig akad bőven.

–Egy Pavarotti nevével fémjelzett versenyen nyilván nem indulhat minden jelentkező. Hányan próbálkoztak?

– CD felvétel alapján történt az előválogatás, 260 jelentkezőből végül húsz embert választottak ki. Vercelliben – ami egy gyönyörű város Milánó és Torinó között fél úton – mi  már úgymond a középdöntővel indítottunk. Egy áriát kellett énekelni, saját választásunk szerint, és délután tudtuk meg, ki az a nyolc ember, aki továbbjut az aznap esti döntőbe.  Nehéz volt egy nap alatt kétszer is annyira felfűteni magam, hogy a színpadon a maximumot tudjam adni.

–Ez volt élete első versenye. Mennyire viselte meg az ezzel járó stressz?

-Meglepően jól bírtam, pedig féltem tőle. Attól tartottam, hogy míg itthon támogat a Baráti Kör, az egész Zeneakadémia szurkol értem, én meg kimegyek, és esetleg annyira izgulok, hogy nem fogok tudni élni a lehetőséggel. Két dolgot határoztam el. Az egyik, hogy magamhoz képest akarom a legjobbat nyújtani, tehát nem valamilyen helyezés volt a célom. A másik, hogy szerettem volna mindenképpen őszintén énekelni. Eldöntöttem, hogy nem fogom figyelni, előttem-utánam ki, mit, hogyan énekel, úgy gondoltam, hogy azt adom, ahol most tartok. Ez az út eleje még, de hiszem, jó irányba visz. Szóval, senkinek nem akartam megfelelni, mindössze szívből, alázattal énekelni. Amikor kinn álltam a színpadon, csak azt éreztem, hogy szerencsés vagyok, hogy itt lehetek, és ez nyugalmat adott. .

–Az őszinteséget nyilván az is könnyítette, hogy ön döntötte el, mit énekel, így olyan dalt választhatott, ami közel áll az egyéniségéhez.

-Igen, a Bűvös vadászból énekeltem Agáta áriáját, ami annyira összetett, hogy az ember végig megy benne egy teljes jellemfejlődésen, tehát muszáj ehhez idomulni. Ha nem azonosulok azzal, amit előadok, akkor csak leéneklem, és nem történik utána semmi. Én meg úgy jöttem le a színpadról, hogy kiadtam magamból mindent. Az, hogy az órákon mit teljesítek, csak az egyik oldal, hiszen nagyon sok múlik azon, hogy koncert-, vagy versenyhelyzetben mennyit  tudok kihozni magamból. Énekelhetek én gyönyörűen az órán, ha a tanszaki koncertre kiállva ennek a tizedét sem tudom hozni. Ezért voltam nagyon elégedett a versenyen, azt éreztem, hogy száz százalékot tudtam nyújtani ahhoz képest, ahol most tartok.

–Figyelte közben a zsűri arcát?

-Nem. Lehetőségem sem volt rá, mert mi meg voltunk világítva, ők pedig nem. A Teatro Civico egy fantasztikusan szép színház Vercelliben, bementem, és csak azt éreztem, hogy ó, Istenem, ilyen színpadon sem álltam még. Azt sem láttam, hányan vannak, hol ülnek, de ez nem zavart, mert soha nem konkrét szempároknak énekelek, hanem azoknak, akik ott vannak. Azt meg a levegőből is érezni lehet, hogy megvan-e a kapcsolat, és én úgy érzékeltem, hogy „befogadóak” arra, amit a színpadon adok. Egyébként óriási szerencsém, hogy Alter Katalin, a korrepetitorom is eljöhetett velem, az ő költségeit is a Baráti Kör állta, és ezért nagyon hálás vagyok. A többi versenyző helyi kísérővel dolgozott, nekem viszont sokkal könnyebb volt, mert köztünk már régóta megvan az összhang, Sose engedi például, hogy távolabb álljak a zongorától, mert akkor nem érez engem. Muzsikáltunk, ahogy szoktunk. Ettől is jó lett a produkció, az, hogy Alter Tanárnő ott van velem, nyugalmat és biztonságot adott. Lejöttünk a színpadról, és azt mondtuk, hogy akárhogy is lesz, mi kiadtuk a lelkünket.

–Hogyan töltötték a délutánt? Mit lehet ilyen idegőrlő helyzetben egyáltalán csinálni?

-Előszöris megebédeltünk, igazi olasz pizzát. Két órával később kellett visszamenni, addigra volt meg az eredmény, hogy ki az a nyolc ember, aki az esti döntőn részt vehet. Háromszor mentem vissza megnézni, hogy tényleg azok között szerepel-e a nevem, akik továbbjutottak….. Ez se könnyű, mert az ember annak a mámorában, hogy bejutott a döntőbe, kicsit leereszt, és vigyázni kell, nehogy elveszítse a kűzdőszellemét, mert néhány óra múlva aztán megint színpadra kell állni. Délután a szállodában maradtam, aludtam, olvastam, és nagyon sokat ettem. Marton Tanárnő arra tanított, hogy ilyenkor nem beszélünk, nem sétálunk a hideg utcán, hanem pihenünk.

–Milyen volt a döntő?

-Este a Figaro házasságából a Grófné cavatináját énekeltem, utána pedig az Ékszeráriát a Manon Lescaut-ból. A döntő már nyilvános volt, úgyhogy megtelt a színház. Tapsolniuk nem lehetett a nézőknek, de az ember így is érzi, ha a közönség reagál, ha valamit elindít a nézőkben. Utána tudtuk meg, hogy ki az a három ember, akinek ott kell maradnia Vercelliben a gálán, amit csak négy nappal később rendeztek, és hogy én is köztük vagyok. A következő két napban pihentem, sétáltam, feltöltődtem. A gála nagyon érdekes volt, ott is énekeltünk, hiszen meg kellett mutatni, miért is kaptuk az elismerést. Pavarotti lánya, Giuliana is eljött, ő adta át a díjakat, illetve a Rotary Club vezetői. Mindhárman egy-egy ösztöndíjat kaptunk, egy összeget, amit bármilyen, énekléssel kapcsolatos feladatra használhatunk fel.

–A díjazottak egy ilyen versenyen kapnak ajánlatot meghallgatásra vagy fellépésre?

-A zsűriben olyan elismert szakemberek ültek, mint Marton Éva, Luis Alva,  Peter Theiler, Dmitry Vdovin. Mindenképpen nagy dolog, hogy előttük énekelhettem, de konkrét ajánlatokkal nem járt a verseny. Az viszont, hogy ezen részt vettem, és hogy harmadik díjat nyertem, kicsit felhívta rám a figyelmet, mert azóta kaptam néhány új lehetőséget. Január közepén például, amikor az UNESCO lezárta a Chopin-, és megnyitotta a Liszt évet, én képviselhettem a Zeneakadémiát a párizsi gálakoncerten, ahol Liszt-dalokat énekeltem. És úgy tűnik, egyik lehetőség hozza a másikat, mert a párizsi fellépés után jött egy e-mail, hogy Milánóba szeretnének meghívni engem, a tenort, akivel énekeltem Párizsban, és a minket zongorán kísérő Alter Tanárnőt, de erről még nem tudunk részleteket. Ezt nyilván csak akkor szabad elvállalni, ha nem megy az iskolai kötelezettségek és az egyéb koncertek rovására, mert azért ne felejtsük el, hogy én csak elsős vagyok az opera-szakon. És bár jöttek ezek a sikerek, nekem továbbra is az a célom, hogy olyan felkészültséggel és technikával tanuljak meg énekelni, amivel majd hosszú távon is színpadon lehetek. Egy pillanatra sem gondolom ugyanis, hogy én már „kész” lennék.

–Hosszan sorolhatnánk, hogy a hangi adottságok, a muzikalitás, a színpadképesség, a szorgalom mellett még mi minden kell ehhez a pályához. Ön szerint mi az, ami még igazán lényeges?

-Az alázat nagyon fontos, és a türelem magunkkal szemben. Marton Éva művésznőtől én rengeteg dolgot tanulok, nem feltétlenül csak direkt módon, hanem abból is, ahogyan létezik melletünk, ahogy tanít. Ugyanolyan intenzitással dolgozik az énekórámon, mint én, és ezt végigcsinálja naponta többször. Aztán megtanulom tőle az alázatot a zenével, a művel, a zeneszerzővel kapcsolatban. Például azt, hogy nem kezdünk úgy egy műhöz, hogy”na majd én ezt eléneklem”, hanem mindig körbejárjuk, hogy miről szól, hogy soha nem egyből az egészet hanggal képzeljük el, hanem először megismerjük zeneileg, megnézzük, hogy a művön belül hol helyezkedik el az az ária,  miről szól, milyen az a karakter. És azt, hogy mindig olyat énekeljünk, amivel azonosulni tudunk. Nagyon fontos még a szerencse is. Hatalmas dolog az életemben, hogy Marton Éva növendéke lehetek, ilyen közelről ismerhetem őt, és tanulhatom tőle nem „csak” az éneklést, hanem a színpad és az élet kapcsolatát is. Emellett olyan korrepetitorom, zongorakísérőm, tanárom van, mint Alter Katalin. Négy éve dolgozunk együtt, ő beszélt rá a zeneakadémiai felvételire is. Olyan zenei igényességre nevel, amire egész életemben szükségem lesz. Ők ketten minden növendék álma, nem csupán szakmailag. Keményen dolgoznak együtt a sikereinkért, és ugyanezt várják tőlünk is.

–Hol tart most hangban és karakterben? Melyik az a szerep, amit szeretne és már el is tudna énekelni?

-A Figaro házasságából Susanna. És szeretném – talán nem is olyan sokára –  a Carmen  Micaëláját énekelni…. Nagyon nehéz ez, mert az ember karakterileg néha nem pontosan ott tart, ahol hangilag. Még én is keresgélem önmagamat, keresem azokat a szerepeket, amelyekkel teljesen azonosulni tudok, nemcsak hangilag. Marton Tanárnő mindig arra int, hogy soha ne kategorizáljuk be magunkat teljesen, legyünk nyitottak, keresgéljünk, mindent próbáljunk meg, kóstoljunk bele, mert így lehet a legjobban megtalálnia magát az embernek.

–És mi az, amit nagyon szeretne majd egyszer énekelni, de most még nem tart ott?

-A Bohéméletből Mimit. És a tanárnőim is azt mondják, hogy fogom én ezt még énekelni.  Tudjuk, hogy Puccini nagyon nagy zenekart írt az énekesek alá, tehát ehhez még nagyon sokat kell fejlődnöm, biztosabbá kell tenni a technikámat, de Mimi a szívem vágya, az ő   karaktere áll hozzám legközelebb.

Bokor Gabriella