Hírlevel archívum > Legato 7 – 2010 december > Támogatott tehetségeink – Váradi László

TÖRTÉNET A ZENÉLŐ HANGYÁKRÓL ÉS A REPEDTHASÚ ZONGORÁRÓL

Mindenki Lacikának nevezi, pedig most már külsejében sem kisfiú. Tényleg nagyon kicsike volt, óvodás még, amikor elkezdődött története a zongorával, és talán ezért is maradt rajta a becézés. A tizenöt éves Váradi László, – aki a Zeneakadémia Különleges Tehetségek Osztályában Gulyás István növendéke -, túl van már több versenygyőzelmen, koncertezett a Nagyteremben Rolla János Kamarazenekarával, valamint Ausztriában, Belgiumban, és Hollandiában. Legutóbb a Baráti Kör novemberi koncertjén hallhattuk, májusban pedig az Operaházban játssza Mozart egyik zongoraversenyét. Azt, hogy a jászkiséri fiú tanulni tudjon, hogy készülhessen a pályára, a kezdetektől fogva a két fantasztikus szülő teszi lehetővé. Bár ők ezt a jelzőt biztosan visszautasítanák, amit tesznek, természetesnek érzik. Lacival, és édesanyjával, Annával, egy délutáni zenetörténet óra után beszélgettem a Régi Zeneakadémián.

Tényleg úgy történt pontosan minden, ahogy mesélik? Az óvodás Lacika Richtert hallgatott?

Váradi Anna: Igen, ötéves volt, ült a tévé előtt, azt hittem, mesét néz. Megyek be, látom, hogy csendben figyeli, ahogy egy műsorban zongoráznak. Richter játszott, akit abban az időben még nem ismertünk. És akkor azt mondta, hogy ő is ezt akarja csinálni. Gondolkoztam, hogy hova kellene vinnem egy ötéves gyereket….

Rögtön komolyan vette, amit mondott?

V.A.: Én mindent komolyan vettem kicsi korától kezdve, és láttam rajta, hogy tényleg akarja. Volt egy általános iskolai osztálytársam, aki zongoratanárnő lett tőlünk tíz kilométerre, Jászapátiban. Hozzá vittem el Lacit, ez volt szeptemberben, és a karácsonyi koncerten már fellépett. Egy kopogóst meg a Hull a pelyhes-t játszotta, amit végig is énekelt.

Laci, emlékszel, hogy mi fogott meg ötévesen? A zene, a látvány, a hangszer?

Váradi László: Ez mind. Nemcsak a zene, – azt hiszem, Bachot játszott –, hanem az előadása is. Otthon nagyon sokszor hallgattak zenét a szüleim, én is szerettem. Emlékszem, az óvodában olyan hangyákat rajzoltam, akik zenéltek, ezt az óvónéni meg is mutatta anyukámnak. Sokszor rajzoltam ilyesmit.

Milyen volt az első zongoraóra?

V.L.: A tanárnő nem tudta, hogy én még nem ismerem az ABC-t, és amikor tanultuk a hangokat, akkor kérdezte, meg tudom-e nevezni, amit mutat. Apukám is bent ült, ő súgott, otthon meg egy-egy kis rajzot készített minden betű mellé, hogy felismerjem. Így tanultam meg a hangokat.

V.A.: Hetente háromszor vittük az órákra, szolfézson is benn ültem addig, amíg nem tudott írni-olvasni. Én írtam, amit a tanárnő mondott, aztán otthon együtt megtanultuk. Zenei órákra is bejártam, és ez elég sokáig így ment. Karácsonyra ugyan megtanult írni-olvasni, de otthon még kellett segítenem, hogy mi is volt az órán, mit is beszéltek meg, mert azért még kicsi volt, hatéves. Aztán néhány hónap múlva már magának osztotta be az időt és a tanulnivalót is.

Ha ennyi zeneórát végigült, ön is megtanult egy kicsit zongorázni?

V.A.: Azt nem. Viszont kottát olvasni elég jól tudok.

Laci, te nagyon gyorsan haladtál, néhány hónap után már tudtad az ABC-t, ismerted a hangokat, a kottát, felléptél…

V.L.: Igen, egyre több koncerten vettem részt, például a zeneiskolai könyvtári esteken. Másfél év után, hétévesen elindultam a megyei versenyen, ahol második lettem. Előtte a tanárnőm megkérte az orgonaművész Réz Lórántot, hogy segítsen a felkészülésnél. Réz Tanár úr attól kezdve magához vett, és komolyabban kezdett velem foglalkozni. Minden évben elküldött három-négy versenyre, indultam az országoson is, tízévesen pedig negyedik lettem egy nemzetközi versenyen.

Otthon mikor lett meg a zongora, amin gyakorolni lehetett?

V.A.: Lacikának először egy pici szintetizátora volt, azon tanultuk meg a hangokat. Két év után tudtunk venni egy zongorát, elég rossz állapotú volt, szétrepedt hassal, viszont olcsón adták. Sokáig ezen gyakorolt.

Anna, ön és a férje korábban nem tanultak zenét. Biztos sokszor beszélgettek arról, hogy honnan jöhet Laci elképesztő tehetsége.

V.A.: Az anyai nagyapám prímás volt, de őt Lacika nem ismerte, meghalt, amikor én tizenhat  éves voltam. Apósom is zenél, gitározik és dobol, de őt sem sokszor hallotta a fiam játszani, messze lakik tőlünk, Szegeden.

A nemzetközi verseny után mi volt a következő állomás?

V.L.: A zeneiskola Jászapátiban kezdett elszegényedni, és úgy volt, hogy megszűnik. Tanár úr akkor arra gondolt, hogy próbáljuk meg a Zeneakadémia előkészítő osztályát, ahova fel is vettek. Szerencsére közben az iskola helyzete megoldódott, mégsem kellett bezárni.

Akkor megint nagy váltás következett, még több utazással…

V.A.: Nem is gondoltunk bele, mi vár ránk. Laci tízéves volt, borzasztóan örültünk, hogy sikerült a felvételi, és csak utána kezdtünk el azzal foglalkozni, hogy is lesz ezután.  Augusztusban feljöttünk Gulyás István Tanár úrhoz, aki elmondta, hogy heti két órája lesz majd a fiammal, de a szolfézshoz is igazodnunk kellett.  Az otthoni iskolából elengedték, mert kitűnő tanuló volt, tehát a pesti napok nem számítottak hiányzásnak. Hetente kétszer jöttünk,  a  párom úgy szervezte, hogy napközben szabad legyen. Egy jászberényi bevásárlóközpontban dolgozott targoncásként, és mindig éjszakai műszakot vállalt, délelőtt picit aludt, aztán jöttünk Pestre.

Anyukád mondta, hogy kitűnő voltál az iskolában. Tényleg minden tárgy felé nyitni tudtál?

V.L.: Igen, mert önmagában az ismeretgyűjtés érdekel, szeretek mindenről tudni. Az összes tantárgyból jó voltam, egyedül a testneveléssel voltak problémák.

Az osztálytársaiddal így, a sok távollét ellenére is kialakultak barátságok?

V.L.: Persze, de nem olyan szorosak, mint nekik egymás közt. Az elfoglaltságaim miatt én  délutánonként nem tudtam velük találkozni.

Volt valami, amiről úgy érzed, lemaradtál? Például focizás a többiekkel?

V.L.: Nem. Semmi. Ebből sosem volt gond.

Mennyi idő telt el ebben az ingázásban?

V.A.: Két és fél év. A hetedik osztály után költöztünk fel, mert akkor már hetente két szolfézs lett volna, meg kamaraórák, próbák…Heti négy alkalommal pedig már nem bírtuk volna az utazást, Jászkísér mégiscsak 130 kilométerre van Pesttől, ezért Lacika nyolcadikban átiratkozott a Konziba.

Akkor otthon mindent fel kellett számolni?

V.A.: A lakást megtartottuk, de különben jöttünk mindannyian, édesanyámat is hoztuk, aki velünk együtt lakott, nem hagytunk ott senkit. A párom áthelyeztette magát az eddigi munkahelyének rákoskeresztúri részlegébe, de most már nem éjszakás, hanem délutános. Kerestünk egy pesti albérletet, most ott lakunk. Nem tudnám megtenni, hogy a Lacit kollégiumba küldjem. Nincs több gyerekünk, szeretem, hogy ha én gondoskodhatom róla, meg ő is szereti szerintem.

Hogy ment a pesti beilleszkedés?

V.L.: Nagyon nehezen. Nem az iskola, hanem a város miatt. Megszoktam, hogy kertes házban élünk, megszoktam a tág látóteret, itt meg úgy éreztem, mindig egy nagy fal van előttem. Nagyon más volt otthon. Az iskolában viszont jobban érzem magam itt, mert zenészek között lehetek. Most vagyok elsős a középiskolában, ez nehéz év, nagyon sokat kell tanulni, de azt mondják a tanáraim, hogy a második már könnyebb. Úgyhogy várok türelmesen.

Egyre több a fellépésed. Amikor a színpadon vagy, de még nem ültél le a zongorához, vagy utána, a meghajlás….Ezeket megszoktad már?

V.L.: Általában izgulok, de ez nem baj, mert érzem, hogy akkor kicsivel jobb lesz az előadás.  A színpadi viselkedés, például a meghajlás, még nehezen megy, bele kell abba is tanulni.

A mostani, tizenöt éves lelkiállapotodhoz, egyéniségedhez melyik zeneszerző áll legközelebb?

V.L.: Liszt és Beethoven, ők a kedvenceim. Liszt zenekari darabjait még nem ismerem annyira, de a zongorairodalomban őt szeretem a legjobban. Prokofjev is érdekel, de nagyon sok zeneszerző van, akit még nem igazán fedeztem fel.

Az most már biztosnak tűnik, hogy a jövőd – a zongora. Hogyan képzeled a pályádat, mit fogsz csinálni tíz év múlva?

V.L.: Nem tudom még igazából, hogy előadóművész vagy tanár szeretnék-e lenni. Talán mindkettő egyszerre, úgy, mint a tanárom, Gulyás István.

Minden nap zongorázol? Ez létszükséglet?

V.L.: Persze. Még akkor is, ha a darab készen van, ha már nem is nagyon kellene dolgozni rajta, kell a kontaktus a zongorával. Az mindennap kell.

Mennyire megoldott az otthoni gyakorlás?

V.A.: Azzal vannak gondjaink, mert az alattunk lakó nem nagyon szereti, ha gyakorol, úgyhogy leszigeteltük a padlót hungarocellel, a zongorának meg kibéleltük az alját. Lacika most magántanuló a Bartók gimnáziumban, ezért délelőtt tud otthon gyakorolni egészen négy óráig, amíg haza nem ér az alattunk lakó. A halkabb részeket hagyja általában utoljára, és akkor este hétig is zongorázhat. A hangszer sem az igazi, még mindig bécsi zongorája van. Már nem a régi repedt hasú, hanem az, amit a férjem nagybátyjától kaptunk két éve, de ez is elég rossz állapotban van. Lehet, hogy most majd tudunk venni egy angolmechanikásat, sikerült ugyanis a MOL-tól nyernünk egy összeget zongorára, a Baráti Kör is segít minket havi 50 ezerrel, és Rektor Úr közbenjárására még egy négyéves koreai ösztöndíjat is kaptunk, ami 1300 euro évente. Ezúton is szeretnénk megköszönni ezt a sok támogatást, így talán már Karácsonyra megvásárolhatjuk Lacikának az új zongorát.

Bokor Gabriella