EMŐKE ZENE-CSODAORSZÁGBAN

Baráth Emőke, a Zeneakadémia Ének-és Oratórium szakának utolsó éves hallgatója számára igen jól alakultak az utóbbi hónapok, és az előtte álló időszakra sem lehet panasza. A nyáron a Baráti Kör támogatásával részt vett egy innsbrucki versenyen és a Verbier Festival mesterkurzusán – mindkettő várakozáson felül sikerült –, ősztől pedig Firenzében tanul. A beszélgetésünk októberben, két nappal az olaszországi utazás előtt készült, és néhány héttel később derült ki, hogy Emőke újabb lehetőséget kapott: 2012 nyarán ő énekli a Poppea megkoronázása címszerepét az innsbrucki Régizenei Ünnepi Hetek olasz nyelvű operaelőadásában.

–Kezdjük a nyárral, azon belül az innsbrucki versennyel, ami különösen jól alakult.

-Innsbruckban rendezték második alkalommal a Pietro Antonio Cesti barokk operaversenyt, ahova tavaly még nem volt merszem jelentkezni, de idén megpróbáltam. Kiküldött hangfelvétel alapján történt a válogatás, végül hetvenegyen indulhattunk. Három forduló volt, és olyan jól alakult, hogy tizedmagammal bejutottam a döntőbe.

–Mi több, megnyerted a versenyt és mellé a Közönségdíjat is megkaptad. Úgy hallottam viszont, hogy már a döntőbe jutás előtt is ajánlottak neked egy lehetőséget.

-Igen, a zsűriben ott ült Alan Curtis, a neves, barokk zenét vezénylő karmester, aki megkért, hogy énekeljek neki valamit. Bementünk egy terembe, és a Julius Caesarból, Sesto szerepéből adott két áriát. Leblattoltuk, és utána megkérdezte, milyen érzés volt elénekelni. Mondtam, hogy fantasztikus és komfortos. Ekkor felajánlotta, hogy elénekelhetem a szerepet egy lemezfelvételen és négy előadáson. Amikor elsorolta, hogy hol mindenütt, kicsit megijedtem, de igent mondtam. Bécsben a Theater an der Wien-ben, a párizsi Champs-Elysées Színházban, Lyonban, és Braunschweigben lesznek előadások, nagy művészekkel énekelhetek együtt, úgyhogy számomra ez óriási megtiszteltetés.

–Ezek tényleg impozáns helyszínek. Koncertszerű előadásokban léptek fel?

-Igen, arra, hogy megrendezzék, már nem is lenne idő. November második felében, erőltetett menetben, vagyis elég feszített tempóban fog mindez lemenni.

–Az innsbrucki barokk operaverseny volt. Mi áll hozzád legközelebb, merre akarsz elindulni? Barokk, opera, daléneklés…

-Ez mind. A barokk az egyik szívem csücske, de mást is szívesen énekelnék. Rettenetesen szeretem a daléneklést is, és azt se csinálják olyan sokan… Nagyon közel áll hozzám a 20-ik századi zene, aztán az opera is, abból ugyan nem minden való nekem, de például Mozart és Haydn igen.

–Mozartot volt alkalmad énekelni nyáron, egy másik sikeres versenyen, még Innsbruck előtt, a svájci Verbier-ben.

-Ez inkább mesterkurzus volt, mint verseny. Barbara Bonney a kedvenc énekesnőm, és még januárban elkezdtem keresgélni, hogy hátha tart valamikor mesterkurzust. Így találtam rá a Verbier Festival Academy kurzusára, ahol szerepekre lehetett jelentkezni a Cosi fan tutte-ből. Beadtam a jelentkezést Despina szerepére, mert mindenképpen szerettem volna találkozni Bonney-val. Azt válaszolták, hogy rendben, részt vehetek a kurzuson, de inkább Fiordiligi szerepét énekeljem. Kupaktanácsot tartottunk a tanárnőmmel, Pászthy Júliával, hogy ezt vállalhatom-e, mert egyrészt korai még nekem, másrészt súlyosabb hangok szokták énekelni. Végül úgy döntöttünk, hogy mivel vonósnégyes kísérettel megy az egész, ráadásul csak az opera keresztmetszetét fogják előadni, elvállalhatom, és majd a saját hangomon, egy könnyedebb Fiordiligit énekelek. Nagyon jól tettem, hogy nem léptem vissza, mert meghatározó három hét volt ez, óriási lehetőségeket kaptam. A fesztiválon van egy nagy színpad, ott egy koncertszerű előadáson énekelhettem néhány apróbb szerepet a Dido és Aeneas-ból, ráadásul világsztárokkal, Dido például Angelika Kirchschlager volt. Utána az 51. Bach kantátát énekeltem egy éjféli koncerten egy templomban, ami egyébként tömve volt. Ez is jellemzi az ottani közeget, az emberek annyira lelkesek és érdeklődőek, hogy még éjszaka is elmennek egy-egy hangversenyre. Összesen négy koncertem volt, és a fesztivál végén, amikor az Akadémia növendékei között díjakat osztottak ki, én nyertem el a Nagydíjat. Ez óriási elismerés és egy ösztöndíjjal is jár, ráadásul visszahívtak énekelni a jövő évben is.

–Milyen volt Bonney? Amilyennek képzelted?

-Fantasztikus egyéniség. Nagyon jó tanár, és valami hihetetlen, hogy micsoda nyugalom árad belőle, és mennyire érzékeny és intelligens zeneileg. Egyébként Kiri Te Kanawa-val is volt ott  mesterkurzus, aki egy teljesen más egyéniség, de vele is nagyon nagy élmény volt dolgozni, aztán Alfred Brendellel volt Schumann-dal mesterkurzus, szóval nagyon nívós fesztivál volt. Mentem az utcán, és hol Jevgenyij Kiszin jött velem szembe, hol Joshua Bell, vagy Thomas Quasthoff…néha olyan hihetetlennek tűnt, hogy is kerülök ide én, a gödöllői lány, úgy éreztem magam, mint Alíz Zenecsodaországban.

–Némelyik világsztárral dolgoztál is. Nem voltál eleinte zavarban?

-Dehogynem, de gyorsan feloldódtam, mert segítőkészek voltak, közvetlenek és kedvesek. Nem volt semmi fakszni, nem játsszák meg magukat.

–Bekerültél a nemzetközi vérkeringésbe, látod, milyen iszonyatosan erős a verseny. Mit gondolsz, a sokszor emlegetett adottságokon kívül mi kell ahhoz, hogy hosszú távon a pályán tudj maradni?

-Én is sokat gondolkozom azon, hogy a nagy világsztárok hogyan tudnak folyamatosan jól alakítani. Arra jöttem rá, hogy a belső nyugalom az, amit muszáj az embernek valahogy megtalálnia, mert a folyamatos stressz egyszerűen elveszi az energiát. Én is próbálom megtalálni azt, ami leginkább megnyugtat, és igyekszem tudatosan nem idegeskedni. Maguk a fellépések akaratlanul is rengeteg izgalommal járnak, ha még plusz dolgok miatt túráztatom magam, az mindent csak megnehezít.

–Sokan ilyenkor fordulnak a jóga felé.

-Igen, azzal én is próbálkoztam, de csak idegesebb lettem tőle. Úgy tűnik, nekem nem ez az utam.

–Akkor mi az, amivel relaxálni tudsz?

-Foglalkozom tibeti gyógyítással, ezt alkalmazom magamon és azokon a barátaimon is, akik kérik. Ezt használom arra, hogy lenyugtassam magam, és idáig be is vált. Néhány éve keveredtem bele, volt egy rossz időszakom, és ez hozott ki. Azóta tanulom folyamatosan.

–Reméljük, előbb-utóbb megtalálod mindazt, amire szükséged van. Ilyen például a külföldi tapasztalatszerzés is, ami szintén fontos lehet neked, nyilván ezért is pályáztál meg egy Erasmus ösztöndíjat Firenzébe.

-Igen, már régebb óta nagyon vágytam arra, hogy egy időre elmenjek külföldre. Szeretnék megtapasztalni egy másik világot is, és mivel az utolsó évben már nincs sok tárgyam, arra gondoltam, miért ne végezhetném el ezeket Firenzében. Ráadásul akkor az olaszt is szépen megtanulom, és a várost is megismerem.

–Hol fogsz tanulni?

-A Luigi Cherubini Konzervatóriumban, ami tulajdonképpen az ottani főiskola. A tanárom egy tenorista, Leonardo de Lisi lesz.

–Egy nő számára nem megfelelőbb egy hasonló hangfekvésű tanárnő?

-Nekem nagyon jó volt Pászthy Júliához járni, ő lírai szoprán, és amit most tudok, azt neki köszönhetem. A mai napig felügyeli a fejlődésemet, és amikor csak lehet, megyek hozzá órára. Minden énekesnek ki kell választania azt az embert, akinek a véleményében tökéletesen megbízik, és nekem ez Pászthy Júlia. Viszont ő is mindig azt tanácsolta, hogy menjek, és tapasztaljam meg, hogy mások mit mondanak, gyűjtsem össze az ötleteket, mert egy fiatal énekes így alakítja majd ki később a saját egyéniségét, így találja meg a saját útját. Szóval mindig bátorított, és most már nem is aggódik értem, úgy gondolja, hogy már nem „ronthatnak” el. De Lisitől azt remélem, hogy segít bővíteni az olasz nyelvű repertoáromat, úgyhogy biztosan hasznos lesz nekem, ha hozzá járhatok. Néhány koncert és előadás itthon is lesz, január végén – február elején Barbarinát fogok énekelni az Operában, áprilisban pedig Händel Teodóráját a MÜPA-ban Vashegyi Györggyel, tehát egész biztos, hogy gyümölcsöző lesz ez az egy év.

Bokor Gabriella