AZ „ÉNEKLŐ ZONGORA”

Már tíz évesen megnyert Zágrábban egy nemzetközi zongoraversenyt, és azóta is „gyűjti” a díjakat. Konyicska Renáta, aki a Zeneakadémián Baranyay László növendéke, és éppen a második évet végzi, a Baráti Kör támogatásával több versenyen is részt vett. Az elmúlt évben Renáta a Zeneakadémia Tehetséggondozó programjába is bekerült, amelynek év végi „tesztnapját” – ahol különböző képzeletbeli szituációkat kellett megoldani – neki, a második legfiatalabb résztvevőnek sikerült megnyernie.

–Melyik volt életed eddigi legjobb zongorája?

-Erre pontosan emlékszem. Kilenc évesen jöttem először Budapestre, és akkor, a Bartók Konzervatóriumban láttam életemben először Steinway zongorát, méghozzá egyenesen kettőt. Elképesztő élmény volt, azt se tudtam, melyikhez üljek először.

–Mindkettőt kipróbáltad?

-Igen, és azok után, amelyekhez én korábban szoktam, tényleg óriási volt a különbség. Azóta is a Steinway a nagy kedvenc, ha azon játszhatom, már egyfajta nyugalom van bennem. Azt szeretem bennük, különösen a régebbi modellekben, hogy éneklő hangjuk van, azt szoktam mondani, hogy „lelkük” van.  Az új zongorák hangja számomra inkább csilingelő, csengettyűszerű.

–Milyen körülmények között gyakoroltál korábban?

-Nagybányán, a festővárosban születtem, ahol igazán nagy kulturális élet van. Nem mondom, hogy rossz körülmények között gyakoroltam vagy tanultam volna, de mindez távolról sem volt olyan jó, mint a Zeneakadémián. Az ottani zeneiskolában a Díszteremben állt „a” zongora, különben csak pianínók voltak az iskolában. Viszont remek tanárnőm volt, Ádám Erna.

–És hogyan kerültél hozzá? A szüleid akarták, hogy zongorázni tanulj?

-Igen, és bár senki nem zenész a családban, kicsi koromtól kezdve sokat foglalkoztak velem. A nagymamám például rengeteg népdalt megtanított nekem, úgyhogy tulajdonképpen hamarabb énekeltem, mint beszéltem. Észrevették, hogy nagyon szeretem a ritmust, a zenét, a táncot. Akkoriban indult Nagybányán egy különleges foglalkozás nagycsoportos óvodásoknak, énekeket, mondókákat, verseket és rajzot tanultunk, és a tanárnő mindegyikünkkel külön is foglalkozott a zongoránál. Ő vette észre, hogy engem ez mennyire érdekel, és beajánlott a zeneiskolába.

–Mikor jött el az a pont, amikor eldöntöttétek, hogy Magyarországra költöztök?

-Amikor kilenc éves lettem, közölték, hogy igazgatóváltás miatt megszűnik a magyar nyelvű zenei oktatás a zeneiskolában. Válaszút elé kerültünk, aztán úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk itt Budapesten. Előtte persze még fel kellett térképezni, hogy milyen szinten állok egyáltalán az itteni diákokhoz képest. Nagypapám műbútorasztalos, többször dolgozott már Magyarországon, és az itteni kliensei egyike, aki ismerte Eckhardt Gábor tanár urat, kért tőle egy meghallgatást. A tanár úr meghallgatott, és azt mondta, esélyem van bekerülni a konziba, sőt, talán a Zeneakadémia előkészítő tagozatára is, ha kellőképpen felkészülök a felvételire. Néhány hónappal később eljöttünk felvételizni, és végül szerencsére mindkét helyre felvettek. Így kerültem a Zeneakadémiára Esztó Zsuzsa tanárnő osztályába, aki aztán nyolc évig tanított.

–Hogyan történt a költözés? Jött az egész család?

-Igen, és ez nem volt egyszerű az elején. Édesapámat sajnos korán elvesztettem, úgyhogy édesanyámmal és nagyszüleimmel jöttem. Nagy áldozatot vállalt értem a család, hiszen nem könnyű évtizedek után otthagyni a szülővárost. Esztergomba költöztünk, mert nagyon megtetszett nekünk a város, és nem volt messze Budapesttől.  A beilleszkedéshez kellett egy pár hónap, hiszen én új iskolába, új osztálytársak közé kerültem, édesanyámnak pedig munkát kellett találnia. A családom támogatása – úgy anyagilag, mint lelkileg – biztos háttér nekem. Nélkülük nem tartanék itt, és mindig hálás leszek nekik, hogy minden helyzetben mellettem állnak.

–Biztos nem bánták meg a döntést, hiszen téged tíz évesen felvettek a Zeneakadémia előkészítő tagozatára…

-Igen, és annyira jó helyre kerültem!  Most a felújítás miatt nincs nyitva az épület, de amikor én oda először beléptem, és megláttam azokat a márványoszlopokat, azokat a falakat, megéreztem azt a hangulatot, azt a levegőt, és belegondoltam, hogy milyen elődök jártak oda, micsoda muzsikusok! És hogy most én is itt lehetek! Az egészen fantasztikus érzés volt. Hálás vagyok ezekért az évekért, nyolc évig jártam oda. Rengeteget tanulhattam tanáraimtól, Esztó Zsuzsától, Baranyay Lászlótól, és Wagner Ritától. Ez alatt az idő alatt számos koncerten, fesztiválon, kurzuson és versenyen vehettem részt.

–Úgy tudom, hogy te – sokakkal ellentétben – elég jól bírod a versenyeket.

-Igen, mert koncertnek fogom fel a versenyeket. Általában már az első fordulóra is jön közönség, arra pedig, hogy ott ül egy zsűri is, amelyik pontozni fog, megpróbálok nem gondolni. Azt igyekszem tudatosítani magamban, hogy ez egy koncert, szívből kell játszani és szabadon, ez a lényeg…Egyébként kifejezetten szeretek versenyezni, jót tesz a kihívás, a stresszhelyzet felpörget. Előtte persze ideges vagyok és izgulok, de amikor már ott ülök a színpadon a zongoránál, túlestem az első három percen, és érzem a közönséget, az energiákat – nos, annál jobb érzés a világon nincs! Ilyenkor az ember tényleg más dimenzióba kerül. Aztán koncert után sem jó, nem tudok aludni, gyakran fáj a fejem, akkor jön ki a stressz. Tehát előtte és utána nem érzem jól magam, de koncert közben nagyon is!

–Ehhez a pályához fizikai állóképesség is kell. Sportolsz valamit?

-Nem vagyok különösebben sportos alkat, viszont sokat sétálok, az a fajta mozgás is nagyon jót tesz nekem. Emellett hetente járok a Konziba Pásztor Zsuzsához a „zenei munkaképesség gondozás” elnevezésű tornaórára, ami nagyon hasznos. Ez egy speciálisan zenészeknek kialakított torna, de nem csak a kézre, vagy a hátra, hanem az egész testre irányul, még a bordásfalon is gyakran lógunk!

–Akkor igazán fel lehetsz vértezve a fellépésekre. Mi volt az utóbbi időben a legemlékezetesebb koncerted?

-A Liszt-év kapcsán rendeztek egy jótékonysági hangversenyt az esztergomi zeneiskola javára  a Kongresszusi Központban, ott játszottam Liszt Esz-dúr zongoraversenyét a Duna Szimfonikusokkal, különleges élmény volt. Nagyon szeretek zenekarral játszani, azért óriási érzés, negyven-ötven emberrel együtt muzsikálni! Szerencsére erre minden évben lehetőségem adódik Esztergomban, az ottani zenekarral. Nyáron is volt egy emlékezetes koncert, méghozzá Biarritzban, egy fesztiválon. Az ilyesfajta rendezvényeket is nagyon szeretem, mert akkor összeismerkedhetek más országokból érkező, korombeli zongoristákkal. Egy gyönyörű, kör alakú teremben játszottunk, ahol legalább ötszázan ültek, vagyis teltház volt. Három fiatal zongoristát hívtak meg, mindannyian egy-egy negyven perces műsort adtunk, én Liszt műveket játszottam.

–Van már valamiféle specialitásod?

-Még nincsen. Szeretnék minél több stílust és szerzőt „kipróbálni”, tanulni, megismerni. Nyitott vagyok a barokk művektől a kortárs művekig mindenre. Azt vettem észre, hogy függetlenül  a stílustól és szerzőtől, mindig az aktuális művet szeretem meg. A munkafolyamat során hozzám nő és minél több idő telik el, annál jobban a magaménak érzem.

–A Zeneakadémián először induló Tehetséggondozó programba is bekerültél, amelynek március végén tartják a záró rendezvényét.

-Ez nem zenei képzés volt, de sok mindent megtanultunk, ami segíthet a személyiség fejlesztésében és egy karrier elindításában. Olyan tárgyaink voltak, mint például kommunikáció fejlesztés, beszédtechnika, színpadi mozgás, jogi ismeretek, protokoll ismeretek és még sorolhatnám. Tanáraink voltak például Szinetár Miklós, Kepes András, Horvát János, Petrovics Eszter, Kovács Géza, akikkel óriási élmény volt személyesen találkozni. Mindannyian közvetlenül beszéltek saját területükről, és őszintén válaszoltak a   kérdéseinkre. Ezen felül külön öröm volt számomra a többieket megismerni, hiszen sokakkal nem találkoztam ezelőtt. Tanulságos volt megtudni, hogy ők hogyan gondolkodnak a zenéről – és nem csak a zenéről. Vagyis barátságok is kialakultak itt.  Nem utolsósorban pedig ez egy önismereti kurzus is volt a számomra.

–Szóval több minden érdekel, nem „csak” a zongorázás.

-Nem, egyáltalán nem lep be mindent a zene, és figyelek is arra, hogy ne kizárólag a zenével foglalkozzam, hiszen annyi mindenről szól még az élet! A családom sem zenész, otthon nem beszélhetek velük a művek elemzéséről, és ez nem is baj. Szeretek olvasni, és érdekel sok minden, például a zenei nevelés. Azt látom, hogy manapság egyre kevesebb a zenei oktatás az iskolákban, és ezt jó lenne valahogy visszafordítani. Ezen gondolkodom néha, meg is ismertem néhány módszert, például a venezuelai El sistema rendszert, ami követendő példa lehetne. Persze, sok idő kell még ahhoz, hogy kikristályosodjon, mit is szeretnék ezzel a gondolattal.

–És mint zongorista, mit szeretnél elérni? Azt már látod nagyjából?

-Azt tudom ötéves korom óta. A színpadon lenni és örömet szerezni az embereknek, bár tudom, hogy ez közhelyesen hangzik. Mégis ezt szeretném, azaz elfeledtetni velük egy időre a mindennapokat, és elérni azt, hogy a zene által kicsit más dimenzióba kerüljenek. Eddig is szerencsém volt, és most már a Jóistenre bízom, hogy hogyan terelgeti a sorsomat. Én mindent megteszek annak érdekében, hogy ez megvalósuljon, hogy minél többet játszhassak, és hogy szívvel-lélekkel csináljam ezt.

Bokor Gabriella