MOZART MINDEN MENNYISÉGBEN

…és nem csupán ő. Rab Gyulával annyi mindenről lehet beszélgetni, például utazásokról, élményekről, vagy éppen arról, hogy hogyan is képzeli el magát a későbbiekben családapaként – hogy másnap, az interjú megírása közben az jut eszembe: kár, hogy mindennek csak a töredékét adhatom vissza a leírt interjúban – egyszerűen terjedelmi okokból. Persze azt, hogy a beszélgetésen nem csak szakma, hanem mindenféle más is szóba került, ráadásul ráérősen kávézgatva, az is indokolja, hogy viszonylag stressz mentes időszakban, augusztus vége felé találkoztunk. Túl a vizsgaelőadáson és az operaénekesi diploma átvételén – az opera-szak második évének tandíj költségeit részben a Baráti Kör ösztöndíjából finanszírozta – nyaralás után, egy újabb, ezúttal angliai „kalandra” készülve.

– Ön korábban mindenfélét kipróbált, énekelt például rockot, gyerekként pedig népdalversenyeket nyert.

– Tényleg hosszú és eléggé kanyargós úton jutottam el az opera műfajáig. A zene iránti szeretetem talán onnan ered, hogy az édesanyám – akinek az eredeti szakmája óvónő – rengeteget énekelt nekünk. A családban egyébként többen foglalkoztak zenével hobbi szinten, Rab nagyapám kalaposmester volt, majd vasutas lett, de mindvégig hegedült egy kisújszállási „bandában”. Apám gépészmérnökként végzett a főiskolán, klarinétozott, a bulikon pedig   mindig ő volt a DJ. Az anyai nagyanyám szólót énekelt a templomban és mandolinnal kísérte magát, míg a másik mamám a színjátszó körben Blaha Lujzát alakította…Gyerekkorunkban a nővérem sorra nyerte a népdaléneklő versenyeket, és egy idő után én is szerettem volna ezeket megpróbálni. Kunhegyesen, ahova általános iskolába jártam, szerencsére van egy nagyon jó zenepedagógus, Nagy Tibor, aki felkészített minket, és egy ilyen sikeres verseny után felvettek a szolnoki Tiszaparti Gimnázium ének-angol tagozatára. Aztán tizenöt-tizenhat évesen – a lázadó korszakomban – lett egy rock-zenekarom, gitároztam, énekeltem, a saját verseimet zenésítettem meg. Mellette már elkezdtem klasszikus hangképzést tanulni Bálint Erikánál, az Ádám Jenő Zeneiskolában, és beleszerettem abba a csengésbe, amit tőle hallottam. Elhatároztam, hogy operaénekes leszek.

[hana-flv-player
video=”http://zakbk.hu/wp-content/uploads/2012/09/gyula_rab.flv”

style=”text-align: center;”>
width=”480″
height=”360″

description=”Rab Gyula”
clicktarget=”_blank”
player=”5″
autoplay=”false”
autoload=”true”
loop=”false”
autorewind=”true”
splashimage=”http://zakbk.hu/wp-content/uploads/2012/09/rab_gyula.jpg”
more_2=”showVolumeSlider: false, controlsOverVideo: ‘locked’, controlBarBackgroundColor: 4A2051, controlBarGloss: ‘low’ ” /]

– Nyáron megkapta az operaénekesi diplomáját. Ekkora már teljesen kész van egy hang?

– A hang minősége állandóan változik, jó esetben pozitív irányba. Sok mindentől függ ez, elsősorban adottságoktól, valamint attól, hogyan bánunk a hangunkkal, hogyan fejlesztjük azt. A férfihangok közül talán a tenor érik be legkésőbb, bár lehet, hogy ezzel a basszusok vitatkoznának. Magamnak harminc éves koromra saccolom azt a hangi állapotot, ahol „beáll” egy érési folyamat. Addig is sok mindent lehet énekelni, de csak azt, amire már fel van készülve az ember, vagy ami a hangunkra van írva.

– Mi az, amit már most biztonsággal tud énekelni?

– Mozartot minden mennyiségben, úgy érzem, Ő az én utam. Az operaszak egyik színpadi vizsgáján Idamante és Tito szerepét énekeltem, a két év alatt pedig Taminot, Don Ottaviot és Pedrillot is megtanultam. Ha viszont kedvenc figurát kellene említeni, nekem most biztos Nemorino lenne az, a Donizetti Szerelmi bájitalból. Az opera mellett természetesen oratóriumok és dalok is szerepelnek a repertoáromon, és itt is megemlíteném Mozartot, hiszen áprilisban a Művészetek Palotájában a Requiem tenor szólóját énekeltem. Egy operaénekes pályáját egyébként sokszor befolyásolja az is, hogy milyen lehetőségeket kap. Néha hamarabb jön egy felkérés, mint hogy az ember készen állna rá.

– Az ilyesmit állítólag nem nagyon tanácsos elvállalni. Vagy olyan nagy a verseny, hogy a lehetőséget soha nem szabad visszautasítani?

– Bármilyen felkérést kapok, mindig megkérdezem tanáromat, Marton Évát, mit gondol a feladatról, mert az Ő tapasztalata és tudása példaértékű számomra. Ebben a szakmában nagyon fontos, hogy türelmesek legyünk, vannak dolgok, amelyekre – nincs mese – várni  kell. Imádom a sportokat, nagyon szeretek mozogni, és szerintem az éneklés nagyban hasonlít a sporthoz. Ha az ember nem elég erős ahhoz, hogy egy könnyebb súlyt egy nehezebbre cseréljen, megsérülhet. Így előfordulhat, hogy hamarabb vége szakad egy pályának, minthogy igazán elkezdődött volna.

–A sport már azért is fontos, mert „csak” az énekléshez is kiváló kondíció kell, de önök még ráadásul rengeteget mozognak is közben a színpadon, ezt láttam a vizsgaelőadásokon. Milyen helyzetekben énekelt eddig?

– Erre azt mondanám, milyenben nem? Mondjuk, fellógatva, fejjel lefelé még nem énekeltem.  Almási-Tóth András színészmesterség óráin és a vizsgák kapcsán sok féle helyzetben kipróbálhattuk magunkat. Ma már az operajátszás nem azt a világot éli, hogy kiáll az énekes szép ruhában, és elénekli az áriáját. A Jancsi és Juliskában például a Boszorkányt játszottam, ott tejszínhabbal kenegettem a gyerekeket, én pedig különböző mártásokat ettem éneklés közben, de az elmúlt két évben volt ennél nehezebb feladatunk is. Egy alkalommal például úgy kellett duettet énekelnünk, hogy a partnernőmmel közben vetkőztettük egymást – természetesen nem meztelenre! Az ilyen gyakorlatokkal – a ruhákkal együtt – nagyon sok gátlástól is megszabadultunk, nyitottabbak lettünk, nincs bennünk szorongás. Ráadásul azt is megtanultuk, hogyan kell az éneklés mellett a színpadi mozgásra is koncentrálni.

– Említette az operavizsgákat. Az idei igazán különleges volt, hiszen a júniusi vizsgán zeneakadémiai társuk, Bella Máté operáját adták elő, ami nyilván egészen más volt, mint az eddig tanult Mozartok és Donizettik. Hogyan birkóztak meg vele?

– Hála Istennek birkózni azért nem kellett Mátéval! Nagyon jól együttműködtünk a kezdetektől a fináléig, előzetesen egyeztetett velünk az adottságainkról, és így a hangunkra írta a Tavasz ébredését, sőt egy-egy frázis komponálásakor kikérte a véleményünket. Ott volt szinte minden próbánkon, együtt boncolgattuk, elemeztük az operát.

– A Tavasz ébredése egyik főszerepét játszotta. Milyen ez a fiú?

– „Jó pasi, izmos, sportos, jó a segge, egy Don Juan” – a szöveg szerint. Menyus egy tizenéves fiú, aki a társaival együtt a szexualitás felfedezésének küszöbén áll. Látszólag sokat tud a dologról, viszont nincs szülői segítsége a téma megértésében, így rosszul értelmezi azt. A legjobb barátja öngyilkos lesz, részben miatta. Aztán megerőszakolja Vendlát, aki teherbe esik, s belehal az abortuszba. Menyust nevelőintézetbe zárják, ahol megőrül… Lírai tenor vagyok, így a hangomból az következik, hogy általában szerelmes, vicces, kedves srácokat játszom a színpadon. Ez volt az első alkalom, hogy tragédiában szerepeltem, ráadásul úgy, hogy a szörnyűségek okozója vagyok. Nem volt könnyű mindezt napi szinten megélni a színpadon. Ez tehát egy újabb lépcsőfok volt, és nagyon örülök, hogy kipróbálhattam magam ebben is. Közönség előtt csupán egyszer játszottuk a darabot, a vizsgánkon az Operaházban. Remélem, hogy a jövőben újra előadhatjuk, hisz rengeteg munka van benne és pozitív visszajelzéseket kaptunk a bemutató után.

–Kortárs zenében is kipróbálhatta magát, igaz, az jóval könnyedebb történet volt. Úgy tudom, Fekete Gyula kifejezetten önnek írta a dalokat. Hogyan találtak egymásra? (Gerlóczy Márton A csemegepultos naplója c. kötetétből Fekete Gyula A csemegepultos dalai címmel írt dalciklust – a szerk.)

-A Baráti Kör jóvoltából az operaszak hallgatói elutazhattak Berlinbe, a Komische Oper fesztiválra. Fekete Gyula, a zeneszerzés tanszék vezetője is ott volt velünk, és egyszer megkérdeztem tőle, hogy vannak-e dalai tenor hangra – korábban hallottam a műveit és nagyon tetszettek. Azt mondta, nem nagyon, főleg női hangokra írt vokális darabokat. Aztán később ajánlott egy könyvet, hogy olvassam el, ez volt a Csemegepultos naplója. Tetszett a téma, Gyula megírta a dalokat, én pedig nagy örömmel énekeltem őket.

– És hogy érezte magát csemegepultosként?

– Fantasztikusan, de azért nem cserélném fel érte a szakmámat. Na jó, talán egy hétre. Gerlóczy Marci egy évre állt be a pult mögé író létére, és közben lejegyezte tapasztalatait a társadalmunkról. A kétkezi munka mellett azért a „kalandokra” is volt ideje, így egy-egy jelenet bohókásra, vagy éppen nagyon szenvedélyesre sikeredetett, amit a zenei anyag is tükröz.

– Igazán nem lehet panasza a lehetőségekre, és nemcsak a színpadon. Erasmus ösztöndíjjal fél évig Firenzében tanulhatott, ahol egyszerűen elképzelhetetlen, hogy az ember rosszul érezze magát.

– Bevallom őszintén, hogy azért választottam Firenzét, mert három évig ott tanult a barátnőm, aki ötvös és ékszertervező. Először tehát a szerelem vitt oda, és később magával a várossal is szerelembe estem, hiszen ott minden épület, minden utca történelem és művészet. A Luigi Cherubini Conservatorio, ahol tanultam, nagyon jól szervezett intézmény, rengeteg jó élményt szereztem. Ez volt életemben az első alkalom, hogy úgy éreztem, körülöttem az egész világ: olasz nyelvórán vagy színészmesterségen a társaim közt volt japán, koreai, kínai, perui, német, olasz, francia, román… Megismertem őket és ezzel együtt a kultúrájukat is.

– Befejezte a Zeneakadémiát, de úgy döntött, még kicsit meghosszabbítja a diákkort, és Angliába utazik. Pontosan mit fog csinálni?

– Elnyertem a Joseph Weingarten ösztöndíjat, így egy évet a Birmingham City University Conservatoire-ban tanulhatok. Ez egy személyre szabott program, ahol én állíthatom össze, hogy mivel akarok foglalkozni. Ugyanúgy, mint itthon az elmúlt két évben, az operára szeretnék összpontosítani, de szívesen tanulnék a barokk tanszéken régi zenét, és ezek mellett természetesen nyelveket is. És hogy ezután hogyan alakul az életem, az már a jövő zenéje.

Bokor Gabriella