TÖRTÉNETEK A CSELLÓRÓL

A hagyomány szerint minden év november 14-én rendezik a Zeneakadémia – és a Zeneakadémia Baráti Köre – születésnapi koncertjét a Nagyteremben. Idén már a 143. évfordulót ünnepeljük, hiszen 1875. november 14-én kezdte meg működését az Országos Magyar Királyi Zeneakadémia. Az idei ünnepi hangverseny programjában – Kodály és Debussy darabjai mellett – Fekete Gyula Csellóversenye is szerepel, amelynek szólistája a Baráti Kör által többször támogatott, Junior Prima díjas Baranyai Barnabás. Az apropó tehát ünnepélyes, az interjú viszont hétköznapi: Barnabással néhány héttel ezelőtt, egy szerdai napon, ebédidőben találkoztunk egy Liszt téri kávézóban, miután végzett a próbával a Zeneakadémián.

-Melyik volt az első alkalom, amikor a Nagyteremben játszott?

-Tíz-tizenegy éves lehettem, amikor a Tóth Aladár zeneiskola rendezésében felléphettem szólistaként egy koncerten. Nem tudom már, mit játszottam, csak arra emlékszem, hogy elcsúszott a csellómnak a lába. Reflexből visszarántottam, és be is akadt hálistennek, de a csellótanárom majdnem szívrohamot kapott.

-Akkor már jó pár éve tanulhatott csellózni.

-Pontosan emlékszem, hogy három nappal a 7. születésnapom után kezdtem. Az egyik bátyám hegedülni tanult, és anyukám nem hagyhatott minket, a két legkisebb gyereket otthon, ezért  beültetett az idősebb testvérünk szolfézsóráira. Egy alkalommal – ez volt három nappal a szülinapom után – bejött az órára a csellótanár, mert mondani akart valamit a kollégájának, végignézett rajtunk, odajött hozzám, kicsit megfogdosta a kezemet, és kihívott az óráról. Azt mondta, hogy nekem jó csellista kezem van, és rögtön oda is adott egy hangszert, hogy kipróbáljam.

-Azért a csellót nem lehet egyszerű megszólaltatni, nem ad azonnali sikerélményt, van egy kis szenvedés előtte, nem?

-Ez így van, és a mai napig nagyon sokat gyakorlok, de valahogy a csellóval rögtön valami természetesség érzésem volt: amikor a kezembe vettem, tudtam, hogy ezt szeretném csinálni. Az első alkalommal, amikor hazavihettem a hangszert gyakorolni, apukám aludt, és nem vehettem még elő. Viszont amint felkelt, rögtön négy órát pengettem rajta, és gyakorlatilag fél év alatt behoztam 3-4 éve csellózó társaimnak az anyagtudását és technikáját. Sokat is gyakoroltam, meg pár dolog természetesebben ment: nem találtam könnyűnek a hangszert, de gyorsan tanultam.

-Tehát passzoltak egymáshoz.

-Igen. Lehet, hogy ha más hangszert kezdek, az is ment volna, ezek a koordinációs dolgok mindenféle sportban jól mentek. Bár az is lehet, hogy ez már a csellótanulás következménye volt: egyre jobban tudtam koncentrálni, és javult a két kéz és az agy koordinációja is.

-Mi mindent sportolt, ami erre vezethető vissza?

-Volt sok minden, vívtam, fociztam, tollasoztam – ezt szerettem egyébként a legjobban. Öt-hat éve pedig szinte naponta sakkozom, ez már egy komolyabb hobbi. Most azt tervezem, hogy belépek egy egyesületbe is, szeretnék legalább egy kismesteri szintet elérni.

-Tehát mindig is betáblázott élete volt: iskola, zeneóra, edzés…

-Persze, de ez nem volt gond, nem is szerettem volna mást csinálni. Inkább az volt a probléma általános iskolás koromban, hogy a délelőtti órákon és szünetekben nem értettem meg magam a társaimmal. Öt különböző általánosba jártam, én mentem el mindenhonnan, de volt olyan, amikor ők is jobbnak látták, ha távozom.

-Az kellett, hogy egyívásúak közé kerüljön?

-Igen, mert a konziban ez teljesen megváltozott. Ott nagyon jól éreztem magam, a társaimmal jól kijöttem, de a tanárokkal voltak konfliktusaim, bár zeneileg elismertek. Szóval a konziban még megpróbáltak visszatartani, az akadémián viszont nagyon sok támogatást kaptam, például ösztöndíjakat. Ezek abban segítettek, hogy nem kellett a megélhetésért haknikat elvállalnom, és ezt az időt a gyakorlásra tudtam fordítani.

-Miből adódtak a konfliktusok?

-Szerintem arról lehet szó, hogy eléggé megosztó személyiség vagyok: van, aki nagyon szeret, úgy ahogy vagyok, van, aki meg nem. Talán a közvetlen stílusom zavar sokakat. Amikor megvolt a kölcsönös tisztelet – a konzis tanár-diák viszonyban is – soha nem volt semmiféle probléma. Ha viszont lekezelően bántak velem, azt nem tudtam elviselni, ennek hangot is adtam, és kezdődtek a konfliktusok.

-Pedig az együttműködési készsége nyilván nagyon jó, hiszen régóta vonósnégyesezik, és ezeket a formációkat ritkán váltogatja.

-Kis korom óta kvartettezem, most a Kruppa kvartettben játszom, hivatalosan december óta. Az együttműködési készség mellett szerintem nagyon nagy önismeretre is szükség van, az embernek tudnia kell, mitől lesz feszült, és azt hogyan lehet kezelni. Én például azt vettem észre, hogy általában akkor leszek ideges a többiekre, amikor én nem tudok elég jól egy darabot. Tehát saját magammal van bajom, és ezt kivetítem másra. Idővel, ha az ember megtanulja, hogy milyen szituációkban hogyan reagál, akkor ezt nagyon jól lehet kezelni.

-Többekkel is beszélgettem arról, hogy egy kvartetten, vagy bármilyen formáción belül szükség van-e barátságra, vagy elég a hasonló zenei gondolkodás. Mit gondol?

-Érdekes egyensúly ez a vonósnégyes. Mi például nagyon szeretjük egymást a mostani kvartettben, és ez néha a próbák idejéből vesz el, mert viccelődünk és barátkozunk ahelyett, hogy dolgoznánk. Másrészt viszont, ha nem vagytok jóban, az rossz hangulatú, kényelmetlen, és görcsös próbákat eredményez, mert egyszerűen nem jó nektek egy fedél alatt ülni. Talán meg kell tanulni a barátságot kicsit kívül helyezni. Mikor próba van, próba van, szünetben pedig lehet barátkozni.

-Azért úgy tűnik, hogy – a barátkozás ellenére – keményen dolgoznak is, mert nagyon sok felkérést kapnak. Mi a következő program a kvartettel?

-A felvételért játszunk a „European Chamber Music Masters” elnevezésű programba, november 3-án Párizsban lesz a meghallgatás. Egy romantikus, egy kortárs, és egy klasszikus darabot kell vinni, és összesen fél órát játszani, ami azt jelenti, hogy nyilván mindenből választani fognak. Minidig borzalmas, mikor tudjuk, hogy bármit kérhetnek, nekünk pedig az egész művel kell készülnünk. Ilyenkor van ez a súlyozás, hogy mit gyakoroljunk többet.

-Párhuzamosan építi a szólista és a kamarazenei pályát?

-Én igazából soha nem építettem semmit, csak szenvedélyesen érdekel a zenélés és a zene történeti múltja. Mindig is elvártam magamtól, hogy naprakész legyek a hangszeren, és megtanuljam a csellórepertoárt. Az, hogy ösztöndíjakat kapok, hogy ilyen helyeken léphetek fel, és hogy ennyire jó kvartettünk van, szerintem csak annak a következménye, hogy sokat gyakorolok, és szeretem csinálni. A külsőségek nem érdekelnek. Szeretnék sokat kamarázni a barátaimmal, olyan művésszé válni, aki ismeri az egész csellórepertoárt, és aki úgy tud tanítani, hogy mindenről van kialakult véleménye.

-Ezek szerint a tanítás is érdekli?

-Nagyon, és úgy érzem, talán tehetségem is lenne hozzá. Persze nagyon sokat kellene még tanulnom.

-Tavaly végzett a Zeneakadémián. A vonósnégyesen kívül van még állandóság az életében?

-Fix még a Fischer Annie ösztöndíj, ami által sokszor játszom együtt a többi ösztöndíjassal. Emellett van egy szonáta partnerem, Menyhei Ádám, akivel most már három éve játszunk együtt, és nagyon jól működik ez a felállás.

-November 14-én, a Zeneakadémia és a Baráti Kör születésnapi koncertjén a Nagyteremben játssza Fekete Gyula Csellóversenyét. Nem ez lesz az első találkozása a darabbal, önhöz kötődik a 2017-es premier is.

-Igen, tavaly júniusban, a Miskolci Operafesztivál egyik hangversenyén mutattuk be a Pannon Filharmonikusokkal. Bogányi Tibor vezényelt, ő adta kölcsön egyébként a csellóját erre az alkalomra, mert az én hangszerem alkalmatlan lett volna egy ilyen nehézségű csellóversenyre. Izgalmas volt a bemutató előtt hat nappal kapni egy teljesen új hangszert!

-Amivel a premierig előtt össze kellett barátkozni….

-Ráadásul úgy, hogy a hat napból kettőt a hangszerésznél töltött. Úgyhogy hirtelen jött, de nagyon sokat segített, e nélkül nem is ment volna.

-Most min játszik?

-Pertorini Rezső adott nekem a diplomám előtt egy hónappal egy ír csellót, amit aztán később meg is vettem, és ez van most nálam. Ezen játszottam a diplomakoncertemet, sokkal jobb, mint az előző hangszerem, de persze a határ a csillagos ég.

-Hány napot bír ki csellózás nélkül?

-Nagyon keveset. Egyrészt vágyom játszani, másrészt tudom, hogy ha pár nap kimarad, az átlagosnál is jóval többet kell gyakorolnom ahhoz, hogy visszahozzam magam arra a szintre, ahol előzőleg voltam. Szerintem egy zenésznek a napi gyakorlás adja meg a stabilitást, ettől érzi magát jól a bőrében. Ha e helyett egy előre eltervezett program van, ami kitölti az időt és lefoglal, az tényleg nagyon jó: akkor lehet 3-4 napig nem gyakorolni, és frissen visszatérni a hangszerhez. A kényszerpihenőt viszont rosszul viselem. Ha az ember a lekötetlen energiáját beleadná a hangszerébe, de nem teheti, az nagyon kimerítő. Még zavarodottsághoz is vezethet.

-Hol mindenütt gyakorolt már? Volt rendhagyó helyszín?

-Kapolcson három koncertem volt, és nem mentem közben haza, úgyhogy a koncerthelyszín mellett, a templom mögötti temetőben gyakoroltam két napig. Nekem ez végül is nem tűnt aberrált dolognak, lehet, hogy másnak igen, mert elég furcsán néztek rám ott a sírrendező hölgyek….

-Ez olyan kicsit, mint egy filmjelenet. Egyébként más helyzet az, ha ott ül valaki, egy önhöz közel álló ember, amikor játszik?

-Ennek inkább koncerten van jelentősége. Amikor nem olyan jó a közönség, nem érzem a reakciójukat, akkor nagyon jó érzés, hogy tudom: édesanyám ott ül hátul, és neki tudok játszani. Ez sokat számít.

Bokor Gabriella

[hana-code-insert name=’baranyai’ /]