ÚJRAKEZDÉSEK

Négy éve ismerem Varga István gordonkaművészt, sokszor hallottam koncerten, láttam tanítani, beszélgettünk is többször. Tudtam róla, hogy korábban Újvidéken élt, hogy öt gyereke van – egyik fiával, Oszival, azaz Varga Oszkár hegedűművésszel az októberi Legatot olvasva is találkozhattak. Szóval, kialakult róla egy kép a fejemben, és eléggé meglepődtem, amikor egy ismerős azt mesélte: Varga István anno Újvidék egyik legnépszerűbb rock-gitárosa volt.

Azt hallottam rólad, hogy volt egy időszak, amikor igazi rocksztár voltál, népes rajongótáborral…..persze előtte volt már egy csellista-múltad.

Anyám családjában a fiúk csellóztak, a lányok hegedültek, énekeltek, vagy zongoráztak, mint anyám. Volt egy meghatározó élményem: három éves lehettem, amikor a Jenő nagybátyám, akit nagyon szerettem – ő is csellista volt –, anyukámmal eljátszotta a Beethoven F-dúr szonátát. A rondó tétel nekem annyira megtetszett, hogy azonnal felkúsztam a zongorára, és megpróbáltam a témát elpötyögni. Attól kezdve állandóan azt hajtogattam, hogy én is csellózni akarok, és ötévesen el is kezdtem. A hatvanas évek elején nekünk már volt tévénk, és láttuk Casalst játszani. Ott ült előtte az egész család ünnepélyes hangulatban, és engem ez nagyon megragadott, azóta vagyok abszolút Casals fan. Akkor már csellóztam, de ez még jobban megerősített.

Mégis elcsábultál, volt egy csellómentes időszakod.

Nagyon elkezdtem serdülni, és öt év csellózás után kijelentettem, hogy én ezt már nem akarom. Ez ötödikben történt, szereztem egy gitárt, megtanultam játszani, és nemsokára már szólógitárosként jártam táncokra meg bálokra. Aztán alapítottam egy együttest, ez volt a Vajdasági Blues Band. Képzeld, ez még ma is létezik, és az alapító tagok közül is ott van még egyvalaki. Eric Clapton, Cream, és Jimi Hendrix számokat játszottunk, nem volt se lemezünk, se kottánk, a rádiót hallgatva próbáltuk lekoppintani a harmóniákat. Nagyon komolyan vettük, jártunk mindenféle klubba fellépni, annyi ember előtt csellóval soha nem játszottam, mint gitárral…

Mennyi ideig tartott a rocksztár élet?

Pontosan öt évig. Addig hozzá se nyúltam a csellóhoz. Aztán első gimi után a nyáron még volt egy szerződésünk, két hónapig játszottunk egy szállodában, és amikor hazajöttem, éreztem, hogy ez engem igazából már nem érdekel. Akkor kezdtem el megint csellózni, de az rémes volt, mert nem emlékeztem semmire. Volt bennem becsvágy, mert kiskoromban nagyon jól ment, és ezt akartam visszahozni. Egy évig borzasztó nehéz volt, aztán belezökkentem. Elvégeztem a konzit, és ide felvételiztem, Mező tanár úrhoz.

Szóval a gitár csak egy kitérő volt.

Persze, egy serdülőkori kiruccanás volt. És egy jó tapasztalat.

A párizsi ösztöndíjas időszakodról mi jut először eszedbe?

Az nagyon meghatározó volt, mert két nagy mesterrel találkoztam. Először André Navarranál tanultam, nagyon erős egyéniség volt, szenvedélyes tanár, és büszke a boxoló múltjára, a bevert orrára….jóindulatú volt és jó humorú. Egyszer Montenegróban voltunk vele egy kurzuson, és utazás előtt kaptunk egy táviratot, hogy egy másik szállodában leszünk, nem ott, ahova eredetileg meghirdették. A kurzus negyedik napján volt az az egészen borzalmas földrengés, és képzeld, az a hotel, ahova eredetileg mentünk volna, úgy dőlt össze, mint egy kártyavár. Ha odamegyünk, akkor mindenki meghal. Itt is voltak károk, de senkinek nem lett semmi baja. Borzasztó volt, elmondhatatlan. Navarra is lerohant a szobájából, az értékes hangszere meg fennmaradt. Mi, fiúk később felmentünk, és lehoztuk az értékes holmikat neki, meg a lányoknak. A mesternek aztán sajnos egy infarktus miatt abba kellett hagynia a tanítást.

Akkor kerültél Maurice Gendronhoz?

Igen, ismertem a felvételeit, és ezek alapján döntöttem. Gendron látszólag nem foglalkozott technikával, mégis nagyon sokat tanultam tőle ezen a téren is. Elképesztő könnyedséggel csellózott, makulátlan tiszta hanggal, kifinomult ízléssel közelített mindenhez. Óriási hatással volt rám. 

Párizsban mit szerettél a legjobban?

A múzeumokat. Sokat dolgoztam, próbáltam, általában késő estig, szóval nem volt sok időm. Viszont egyetlen vasárnapot sem szalasztottam el, hogy ne lettem volna a Louvre-ban, a Jeu de Paume-ban, vagy valamelyik más múzeumban. Alap volt, hogy mindent végignézzek.

Belgrádban, majd Újvidéken kezdtél tanítani. Mellette hogyan kezdted a koncertező életed?

A Belgrad Strings-ben játszottam, egyébként róluk nevezték el magukat a Budapesti Vonósok. Bejártuk Európát, olyan termekben játszottunk, mint a Wigmore Hall, vagy a brüsszeli Bozar, és emellett szólóztam is sokat. Amikor viszont az első gyerekünket vártuk, úgy döntöttünk, hogy otthagyjuk Belgrádot, ami egy elég kaotikus város, és a jóval nyugalmasabb Újvidékre költözünk. Pár év múlva ott alapítottam egy kamarazenekart, szerveztem kamarazenei fesztivált, és szólóztam is sokat jugoszláv zenekarokkal, de aztán jött a háború, és mindent félbeszakított. Mi azért nem hagytuk rögtön abba, sőt: igazából akkor volt a legjobb az együttes, próbákon senki nem nézte az órát.

Ez egyfajta menekülés is, igaz?

Igen. Ilyen borzalmas időkben az ember úgy működik, mint gyerekkorában: ha elkezd játszani, megfeledkezik minden másról. Úgy tudtam ezt az egészet átvészelni, hogy „eljátszogattam” dolgokkal, rettegés helyett azon gondolkoztam, hogy milyen új darabokat tanuljunk. Szerveztem a Karácsonyi oratóriummal templomkoncerteket, jártuk a városokat, igyekeztem olyasmivel foglalkozni, ami eltereli a figyelmemet.

De eljött egy pont, amikor nem csak lélekben, de fizikailag is távolabb akartál kerülni a történésektől, hiszen már öt gyereketek volt.

Arról, amit otthon átéltünk, egyre kevésbé szeretek beszélni. Magyarországon egy teljesen új életet kellett kialakítani, lepedő, kiskanál, villa, mind lenn maradt. Erről egyébként mindig egy hollywoodi film jut eszembe. A tőzsdekrach után egy bankban az igazgatói irodában az emberek egymás után ugranak ki az ablakon. Egy öreg viszont nyugodtan üldögél az asztalnál, és azt mondja a másiknak: én is tönkrementem, de ez jó, mert most kezdhetem újból! Én végtelenül hálás vagyok, hogy ez így történt. Az áttelepedésünk után ismerkedtem meg például Csalog Gáborral, és rögtön kiderült, hogy milyen jól tudunk együtt játszani. Olyan jó úgy próbálni, hogy nem kell beszélni! Ha beszélünk, akkor csak arról, hogy ki hogy van, mert a többi egyértelmű. Ha történetesen úgy kell ülnünk koncerten, hogy nem látjuk egymást, az sem baj, van egy fluid, egy együttlélegzés… nagyon hasonló a tempóérzet, a frazeálás módja. Nagyon örültem az Auer Triónak is, mert így még otthonosabban érzem magam a kamarazenében. Sokan azt mondják, hogy a vonósnégyes az igazi kamarazene, a trió inkább három szólistából áll, de ez nem okvetlenül van így. Természetes, hogy mindhárman szólistaként is megálljuk a helyünket, de más egy állandó együttes, jó együtt játszani. Nagyon élvezem.

Hetedik éve tanítasz a Zeneakadémián. Milyen típusú tanítvánnyal tudsz a legeredményesebben dolgozni?

Én akkor tudok valakit igazán tanítani, ha ő választ engem, ha tőlem akar tanulni. Akkor szívesen foglalkozom vele. Nem nagyon tudok olyat tanítani, aki nálam van, és nagyon ügyes ugyan, de nem hozzám szeretett volna jönni. Érted? Nekem ez a legfontosabb.

És mi fontos még?

Ezt nehezen tudom megfogalmazni. Talán a legfontosabb a személyes, őszinte hozzáállás. A játékban a nemességet és szerénységet keresem. A hozzáállásban legyen a zene felé teljes odaadással.

Otthon tartotok még a gyerekekkel házikoncerteket?

 Persze, most karácsonykor is játszottunk, meg nyáron Vértesacsán, Csalog Gábornál is szerveztünk koncertet. Az első részben Rita lányom énekelt áriákat, a másodikban pedig eljátszottuk a Pisztrángötöst. Gábor zongorázott, Oszi fiam hegedült, egy barátja, Mézes Matyi brácsázott, Viktor fiam nagybőgőzött, én csellóztam. A gyerekeim közül csak egy, a középső lányom nem lett zenész. A többiek mind klasszikus zenészek, kivéve a legfiatalabb lányomat. Ő is az volt, de befejezte az utolsó évet a konziban, becsukta a zongorát, és azóta ki se nyitotta. Megtanult gitározni, és van egy együttese.

Te előveszed még néha a gitárt?

Nagyon ritkán. De azért most is le tudnék játszani bármilyen Hendrixet…

Bokor Gabriella