VÁLTOZATOK FUVOLÁRA

Pontosan emlékszem egy mozzanatra abból a beszélgetésből, amit 2012-ben vettünk fel Győri Noémivel a Legato számára: arról mesélt, hogy egy New York-i taxiban ülve a sofőr megkérdezte, miért is megy a Carnegie Hall-ba. Amikor kiderült, hogy ott fog játszani, a taxis csak annyit mondott: ön akkor megérkezett! Szakmai „megérkezésekről”, családról, és a járvány okozta, másfajta életről beszélgettünk kilenc év után megint, augusztus utolsó napjaiban, egy, a Zeneakadémia melletti kávézóban.

Nagyobbik lányotok Londonban jár iskolába, te rendszeresen tanítasz Manchesterben. Akkor most Anglia az első számú otthon?

Amikor megkérdezik a nagylányunktól, hogy ő hol érzi magát igazán otthon, akkor azt szokta válaszolni, hogy ott, ahol a Mama van. Ezt én is így érzem: ott vagyunk otthon, ahol együtt tudunk lenni. Pillanatnyilag az időnk legnagyobb részét a két fő bázisunkon, Budapesten és Londonban töltjük, de mindig is egyfajta többlakiság jellemzett minket, ami az én életemben már gyerekkoromtól kezdve jelen volt. Rövidebb-hosszabb ideig éltem Japánban és Amerikában a szüleimmel és testvéreimmel, később Münchenben és Helsinkiben tanultam, illetve a férjemmel kettesben Bécsben és Manchesterben is eltöltöttünk pár évet. A gyerekekkel is rengeteget utazunk: általában velem jönnek a fellépéseimre, de olyan is többször előfordult már, hogy heteket töltöttünk el velük Svájcban, idén pedig közel egy hónapot voltunk négyesben Olaszországban. Nem is tudom számon tartani, hogy az életünk során hány Airbnb lakást otthonosítottunk már a világ legkülönbözőbb pontjain!

Akkor ez az életforma neked tényleg nem újszerű, hiszen téged is vittek magukkal a szüleid.

Pontosan. A szüleim már kiskamaszként megtanítottak arra, milyen fontos egyfajta otthonlét-érzést megteremteni, bárhol is legyünk, illetve milyen lényeges a lokális kapcsolati háló felépítése az új helyeken. A gyors és könnyű szociális kapcsolódás, a világra és más emberekre, kultúrákra való nyitottság a lányainkra is jellemző: múlt héten a Zempléni Fesztiválon játszottam az újhutai kastélyban egy koncertet, majd utána ottmaradtunk a környéken, hogy három napot nyaraljunk a szüleimmel és a gyerekekkel közösen Mádon. A lányok fél napon belül már összeismerkedtek a helyi gyerekekkel, még térülni-fordulni se volt időnk, ők már medencézni meg ebédelni jártak az újdonsült barátaikhoz. Ennek köszönhetően aztán mi, felnőttek is meghívást kaptunk családi étkezésekre, sőt még egy helyi ünnepségre is, így a gyerekeink révén nagyjából két nap után befogadott minket a mádi közösség.

Jó zsúfolt hetek vannak mögötted, ezt az interjút is régóta terveztük.

Az idei nyár tényleg hihetetlenül sűrű volt. Az elmúlt járványidőszak sorozatos lemondásai után most elképesztő mennyiségű koncertfelkérést kaptam. Összesen tizenegy fellépésem volt az elmúlt hat hétben, illetve két mesterkurzust is tartottam. A bezártság után nagyon vágytam már újra a színpadi szabadságra és úgy éreztem, nem lehet, hogy ne vállaljam el ezeket a nagyszerű lehetőségeket. Úgyhogy jó intenzív időszak volt, hiszen a nyaralás, a családi események és a sok koncert miatt gyakorlatilag folyamatosan úton voltunk.

Az idei nyár történése volt az is, hogy befejeződött a doktori képzésed.

Igen. Júliusban tartotta a Royal Academy of Music a tradicionális, nagyszabású és kifejezetten formális diplomaosztó ünnepségét Londonban, díszes talárokkal, bevonulással, beszédekkel, zenével. Számomra óriási meglepetés volt, hogy a ceremónián részt vevők talárja a diplomák és fokozatok szerint színben és szabásban is különbözött egymástól. Nekem például egy nagyon szép, bordó ruhát adtak, ami díszesebb volt, mint a master- vagy bachelor-oklevelet átvevő diákoké, de kevésbé patinás, mint a rangban felettem álló, két tiszteletbeli doktoré. Az egész esemény, de még maga a helyszín is különleges volt: a szabadkőművesek londoni „templomában”, a Freemason’s Hall-ban emelhettem meg a kalapomat a doktori címem átvételének örömére.

Ráadásul te voltál a Royal Academy of Music történetében az első fuvolista, aki doktori címet szerzett. A többiek vajon miért nem ambicionálják ezt?

Az Academy doktori iskolája kifejezetten kicsi, tehát a jelentkezők közül nagyon keveset vesznek fel. Mivel fuvolásként sokkal behatároltabb a repertoárunk, mint a például a zongoristáknak, csellistáknak, vagy akár az énekeseknek, ezért kihívást jelent olyan témát felmutatni fúvósként, ami mind (előadó-)művészileg, mind intellektuálisan versenyre tud kelni ebben a környezetben.

Jövő héten visszamentek Londonba a lányokkal, és említetted, hogy Gergő, a férjed már holnap elutazik, ezúttal Dubajba. (Noémi férje Madaras Gergely fuvolaművész és karmester, a Liège-i Királyi Filharmonikusok zeneigazgatója – a szerk.)

Indul az évad! Ez pedig azt jelenti, hogy most újra hosszabb időszakokat kell külön töltenünk. Gergővel régen sok közös fellépésünk, projektünk volt, de az utóbbi években, évtizedben tudatosan szétválasztottuk a szakmai útjainkat. Gergő elkezdett sokkal inkább a vezénylésre koncentrálni, én pedig mindenképpen önálló, olyan módon megalapozott karriert szerettem volna felépíteni, ahol nem egy másik művész házastársaként, hanem önjogon, önállóan ismernek meg engem. Bizonyos szempontból ezeknek a művészi törekvéseknek egyfajta megkoronázása volt a doktori cím első fuvolásként való megszerzése. Nagyon kemény munka volt, főleg így két kisgyerek mellett, akikkel jórészt egyedül voltam ebben az időszakban. Most van az első év, hogy nincs már se doktori képzés, se védés, tehát picit talán szabadabban vagyok Londonban. De persze így is sűrű az élet, kezdődik az iskola, kisebbik lányunknak az óvoda, indulnak az újabb koncertek és nekem is a tanítás Manchesterben. A Royal Northern College of Music-on tanítok fuvolát és kamarazenét, a fiatal tehetségek tagozatán van saját osztályom, az egyetemistáknál pedig óraadó vagyok. Ezenkívül a University of Manchester zeneművészeti karán tartok fuvola- és kamarazene-kurzusokat.

Egy korábbi interjúnkban beszéltünk arról, hogy Magyarországon általában személyesebb viszony alakul ki a tanár és a növendék között, mint Angliában. Most, hogy már te is régebb óta tanítasz angol egyetemeken, ezt a magyar modellt vitted tovább?

Igen is, meg nem is. Magyarországon például egy-egy verseny előtt a tanárok gyakran pluszórákat adnak a növendékeknek, rengeteget találkoznak és mindent átbeszélnek egymással. Angliában ez nem jellemző. Erősebb keretek vannak, amiben előre adott, hogy hány órát lehet együtt dolgozni. Ez pedig akkor sem változik, ha versenyre készülünk. Ez a rendszer eleinte nekem nagyon szokatlan volt, úgy éreztem, hogy szívesen adnék akár ingyen is még egy-egy órát, hiszen fontos, hogy minél jobban felkészüljön a tanítvány…De az évek során megváltozott, ahogyan ezt a kérdést látom. Ma már azt gondolom, hogy nem feltétlenül negatívum ez az erősebb struktúra. Nekem is meg kellett tanulnom, hogy a rendelkezésre álló idő alatt magyarázzam el a legfontosabb dolgokat, és a diákok is talán jobban megbecsülik a közösen töltött időt; tudják, hogy teljes erőbedobással kell dolgozni és összpontosítani az órákon. Kifejezetten inspiráló is tud lenni, ha érezzük, hogy nem végtelen az időnk, ráadásul emiatt nagy a hangsúly az önálló munkán, egyéni gyakorláson is. Ez csak egy példa, hogy milyen különbségek vannak és hogyan változtam én is tanárként ez alatt az évtized alatt. Sok minden másban pedig, mint például a zenei struktúrákra, artikulációra és frazeálásra irányított figyelem, vagy a módszer, amivel lépésről lépésre egy bombabiztos hangképzést és hangszerkezelési technikát igyekszem felépíteni a növendékekkel, viszem tovább az itthonról magammal hozott nagyszerű pedagógiai tradíciókat.

Hogyan képzeljük el ezt a gyakorlatban? Hány órát tanítasz?

A fiatal tehetségekkel például heti egyszer találkozom egy hetvenöt-nyolcvan perces órára. Az évek során kialakult angol tanítási menetrendem, a hosszabb órák és kicsit ritkább találkozások a diákokkal, nagyon jól és eredményesen működik: koncentráltan dolgozunk együtt, majd pontos instrukciókat adok az önálló munkára is. Egy ilyen időszakban, mint az elmúlt év, az egyéni munkára való képességük különösen hasznos volt: büszke vagyok, hogy a növendékeim fel voltak készülve arra, hogyan dolgozzanak eredményesen önállóan is, ha éppen erre van szükség.

Az önálló munkára talán igen, de a bezártságra nem lehetett felkészülni. Ti hogyan viseltétek?

A legelső időszak különösen nehéz volt. Feszültek voltunk, aggódtunk, mert akkor Londonban nagyon sokan megbetegedtek körülöttünk, közülük többen súlyosan. Szóval kifejezetten nyomasztó volt, főleg az első hónap. Akkor indult az online tanítás is, ami kezdetben egyáltalán nem volt egyszerű, és közben még a doktori védésem is elmaradt, amire pedig már teljesen fel voltam készülve, még a próbavédés is megvolt. Egyszerre minden bizonytalan és teljesen kiszámíthatatlan lett. Aztán az első pár hét után mindannyian jobban belerázódtunk az online létbe, én a tanításba, a nagylányunk az online iskolába, kialakult egy új rutin, és valamennyire rendeződött az élet.

Ebben az időszakban Gergő is otthon volt veletek. Akkor kezdtetek el megint duózni?

Amikor már kicsit megnyugodtunk, akkor elkezdtük nagyon élvezni, hogy végre mind a négyen, egy családként tudunk együtt lenni, ami a nehézségek ellenére óriási ajándék volt. Rengeteg mindent csináltunk otthon közösen, persze sokat zenéltünk is. Mivel késő tavasszal már jobb volt az idő, de közben még mindenki otthon volt, egyik nap kitaláltuk, hogy rendezünk egy karantén-koncertet a házunkban lakóknak. A ház előtti kocsifeljárón játszottunk Gergővel egy duó koncertet, az emberek pedig az ablakokból és erkélyekről hallgattak minket. A végén még a nagylányunk is hegedült, míg a kicsi egy csörgővel játszott a babakocsiban. Az egésznek nagyon felemelő hangulata és óriási sikere volt! Később rendeztünk egy újabb koncertet, arra már messzebbről is jöttek, az emberek egymástól távol leültek a ház előtt a fűre és a járdára, úgy hallgattak minket. Ezek felejthetetlen élmények ebből az időszakból!

Közben felvételeket is készítettél. Ezeket mikor kezdted el csinálni?

Van a közelünkben egy gyönyörű templom, amit korábban mindig csak kívülről csodáltam. Ahogy viszont teltek egymás után a bezártságban töltött napok és hetek, egyre gyakrabban álmodoztam arról, hogy milyen jó is lenne ott zenélni. Amikor már be lehetett menni egyéni imádkozásra, rögtön ellátogattam a templomba és töredelmesen bevallottam a papnak, hogy nem vallási okokból érkeztem, hanem nagyon szeretnék egy picit játszani és élvezni a zenélést ebben a fantasztikus térben. Kiderült, hogy a pap egy elismert csembalóművész, aki zenészként most nem aktív, de korábban pont az én barokkfuvola-tanárommal vett lemezre Bach-szonátákat! Rögtön értette, mire vágyom és azonnal lehetővé tette, hogy zenélhessek ott. Úgyhogy lementem, egy órát játszottam, és csak úgy, magamnak, felvettem a hangot. Aztán Gergő is kedvet kapott a gyönyörű akusztikában való muzsikáláshoz, és jött velem ő is. Elővettük a régi repertoárdarabjainkat, és nagyon-nagyon élveztük, hogy megint együtt játszunk! Ebből az örömzenélésből végül egy professzionális lemezfelvétel is született. Vidám és virtuóz zenéket, Doppler- és Kuhlau-műveket vettünk lemezre a Grammy-díjas Simon Kiln zenei rendezésével és a kiváló brit zongoraművész, Alexander Ullman közreműködésével. A CD áprilisban fog megjelenni az angol Rubicon kiadónál.

Ezek szerint sikerült ebből az áldatlan, pandémiás időszakból a legjobbat kihoznotok, de most egy ideig megint nem játszotok együtt.

Igen, így visszanézve abszolút! Most pedig valóban külön töltött, utazós időszakok következnek, amikor sokat leszek egyedül a gyerekekkel. A helyzet azért továbbra is bizonytalan, nem tudni, mennyi lesz a rendes, mennyi esetleg az online iskola…azt hiszem, most még inkább a flexibilitásban és reaktivitásban rejlik az erő. Mi eddig is így éltünk, sok alkalmazkodással és mindig megragadva, a lehető legjobban kihasználva az adódó lehetőségeket. Úgy érzem, most végképp nem jó halogatni semmilyen tervünket, mert ki tudja, mikor lesznek megint korlátozások. Az elkövetkezendő hónapokban azt remélem, hogy az iskolának és óvodának köszönhetően egy kicsit többet tudok majd elmélyülten gyakorolni. Arra vágyom, hogy az éppen futó és kibontakozó projektjeimben tudjak még jobban elmerülni, és több időt szánni arra is, hogy mindemellett többet sportolhassak.

Sok a feladat, de úgy tűnik, hogy igazán a helyeden vagy.

Abszolút jó módon sűrű most az élet! Büszke vagyok, hogy mindent összevetve sokat tudtunk profitálni ebből az időszakból is, még ha útközben nem is mindig tűnt így. Az biztos, hogy mind a négyen még alkalmazkodóbbak lettünk. Nem mondom, hogy minden száz százalékig jól sikerült, természetesen voltak nagyon feszült pillanatok és elkeseredések is, vagy csalódások például egy-egy lemondott koncertnél. De alapvetően tényleg jól vagyok, jól vagyunk. Nagyon szerencsésnek tartom magunkat, azzal együtt, hogy a céljaink eléréséért a szerencsén kívül természetesen a tőlünk telhető legkeményebben meg is dolgozunk.

Bokor Gabriella