A Westminsterben énekeltek

Évek óta élő hagyomány az Egyházzenei tanszék életében, hogy tanárok, diákok minden tanévben közösen elutaznak egy-egy többnapos tanulmányútra. Az utóbbi években jártak Rómában, a Felvidéken, Regensburgban, Erdélyben, ez év tavaszán pedig egy hetet töltöttek Angliában, ahol a világ egyik leghíresebb templomában, a Westminster katedrálisban is énekelhettek. A londoni út részleteiről Rajk Judittal, a tanszék tanárával, az út egyik szervezőjével beszélgettem.

– Úgy tudom, hogy az angliai utazásoknak különleges szerepük van a tanszék életében.

– Igen, ebben szintén egy hagyományt követünk: ötévenként szervezünk utat Oxfordba és Londonba, így nem végez a tanszéken hallgató úgy, hogy ne járt volna Angliában, ami az egyházzene világában egy nagyon ismert, elismert, és példaként hozható úti cél.

– Egy egészen egyedül álló élményben is részük lehetett idén Londonban…

– Közreműködhettünk a Westminster katedrális egyik szertartásán, mégpedig a nagyböjt harmadik vasárnapjának miséjén. Ennek azért óriási a jelentősége, mert a katedrális életében egyáltalán nem szokványos, hogy egy idegen kórust, nevezetesen a magyarországi egyházzene oktatást reprezentáló tanszéki kórusunkat, egy sajátos liturgikus értékrenddel engedjenek be a szertartásra. A  Westminster katedrálisnak működő, nagy hagyományokkal rendelkező, saját kórusa van, ami kisfiúkból és felnőtt férfiakból áll össze, ők énekelnek vasárnaponként három különböző szertartáson, és ezen kívül még a hétköznapi, úgynevezett „event song”-okon is szolgálatot teljesítenek. Jelentős gesztus volt tehát, hogy – Dobszay professzor úrnak köszönhetően – minket befogadtak, és lehetőséget kaptunk arra, hogy a szertartáson bemutassuk a magyar Éneklő Egyház kötetben szereplő énekrendet. Ez egy katolikus mise volt nagyböjt vasárnapján, és mi a mise szokásos tételeit énekeltük végig azzal a magyar gregoriánumból hozott zenei anyaggal, amit szerettünk volna megmutatni az angol közönségnek.

– És ők hogyan fogadták önöket? Tudták, hogy vendégeik lesznek, és nem a megszokott kórusukat hallják?

– Különleges rendje van Angliában minden szertartásnak, legyen az anglikán, vagy katolikus templom. A hívek – minden egyes szertartáson – kapnak egy kis füzetet, így együtt énekelhetnek, együtt imádkozhatnak a kórussal, illetve a pappal, és követni tudják a mise rendjét. Ennek köszönhetően mindig nagyon szabályos, nagyon fegyelmezett szertartást láttunk, kiváló énekes teljesítményekkel, ez meglepő volt hallgatóknak, tanároknak egyaránt, legalábbis összehasonlítva a mai, Magyarországon megszokott szertartás-gyakorlattal.

– Az angol hívek tehát akkor is be tudtak kapcsolódni, amikor a magyar kórus énekelt?

– Igen, mert Dobszay professzor úr előre elküldte az énekrendet, kottaképpel, szöveggel. Meglepő volt, hogy mennyire nyitottan fogadták ezt a számukra valójában ismeretlen zenei anyagot. Furcsa volt tapasztalni, hogy a mellettem ülő hívek közül milyen sokan próbáltak bekapcsolódni az éneklésbe.

– Hány fős volt a kórus?

– Harminc hallgató és nyolc tanárkolléga utazott, és tanárok, diákok együtt énekeltek.

– A Westminsteren kívül mi jelentett még meghatározó élményt?

– Jártunk Oxfordban, ahol végiglátogattuk a nagyhírű college-okat. Naponta egy-két alkalommal arra is lehetőségünk adódott, hogy az egyébként szigorúan zárt próbákon részt vegyünk, és hallgassuk azt, hogy miként készülnek fel egy adott, esti, a vesperásnak megfelelő szertartásra a kisgyerekekkel és a felnőtt férfi szólistákkal. Találkoztunk azokkal a kollégákkal, akik a kórusokat vezetik, sokat beszélgettünk, nagyon nyitottan és közvetlenül meséltek nekünk a tapasztalataikról. Fantasztikus egyébként, hogy hogyan működnek a kórusok. Londonban például bemehettünk a hét és tizennégy év közötti kisfiúk reggeli énekórájára a Westminster katedrálisba. A beénekeltető gyakorlatokkal kezdtek, aztán végigmentek az aznap esti szertartás anyagán, majd egy kortárs művet kezdtek próbáltak egy későbbi koncertre, tehát elég sokszínű zenei életbe nyertünk bepillantást. A saját hallgatóinknak azért volt fontos ez az út, mert találkozhattak egy olyan, sok évszázada élő, és a napi gyakorlatban meglévő hagyománnyal, ami itthon idegen. Így viszont talán kedvet kaptak ahhoz, hogy azt, amit Angliában láttak, elvigyék majd valamilyen módon a saját kis közösségükbe, egyházközségükbe, kórusaikba, oda, ahova visszamennek majd diploma után.

– Volt valami, ami a reveláció erejével hatott, amin nagyon meglepődtek?

– Írigykedtünk, mert ezeknél az angol kórusoknál a munka ténylegesen mindennapi gyakorlatot jelent. A kisgyerekeknél ez úgy áll össze, hogy reggel nyolckor van egy énekórájuk, utána elkezdődik a napi iskolai rutin, délután otthon megírják a házi feladatot, elmennek valamilyen sportfoglalkozásra, majd az esti vesperás előtt van megint egy háromnegyed órás, nagyon intenzív próbájuk, este pedig végigéneklik a szertartást. Ebben a rendszerben telik el a hét és tizennégy éves koruk közötti időszak, és ennek meg is van az eredménye. Ez a napi gyakorlat ugyanis egy olyan lenyűgöző együtt éneklést, fegyelmezettséget, zenei hallást, és tempóérzéket fejleszt ki náluk, ami Magyarországon egy ilyen korosztályból álló kórusnál elképzelhetetlen. Egy-két általános iskolákban, például a Bubnó Tamás és Mezei János vezette Budapesti Énekes Iskolában ugyan tettek erre kísérletet, de úgy, mint Angliában ezt nem lehet megcsinálni. Úgyhogy mondtam is a hallgatóimnak, hogy ha ezek után itthon valaki reggel kilenckor a hangképzés órán azt mondja, hogy korán van még az énekléshez, akkor az emlékezzen majd vissza erre a londoni, reggel nyolckor kezdődő énekórára, amin részt vettünk, és arra, hogy hogyan is szólt ott a kisgyerekek hangja!

– Ezek szerint meglehetősen tartalmasra sikeredetek ezek a londoni és oxfordi napok. Jártak máshol is?

– Ebben a két városban voltak szakmai programjaink, de utolsó nap tettünk egy buszos kirándulást Rochesterbe, ahol kisvárosi környezetben láttunk egy működő katedrálist, mégpedig ugyanolyan színvonalas egyházzenei élettel, mint Londonban, vagy a híres oxfordi college-okban. Egy fél napot pedig Canterbury-ben töltöttünk, megnéztük a gyönyörű katedrálist.

– Zsúfolt lehetett ez az egy hét. Maradt arra idejük, hogy egy kicsit bejárják Londont?

– Igen, volt egy teljes szabadnapunk. Kisebb csoportokban mentünk, és jó érzés volt a hallgatókkal olyan helyeken összefutni, mint például a National Gallery vagy a British Museum.

– Megnyugtató lehetett, hogy a diákok is a „magas kultúrát” célozták meg a szabadnapjukon.

– Ez célja is volt az utazásnak, de azért sok minden más is belefért az útba. A londoni szállásunk aljában például egy igazi, hagyományos angol pub működött. Így természetesen az esti sörözések is hozzátartoztak a programhoz.

Bokor Gabriella