TURNÉ, KEGYELMI PILLANATBAN

A Liszt Akadémia Szimfonikus Zenekara és három szólistája az elmúlt év végén nyolc koncertből álló turnéra utazott Japánba és Koreába. A zenekart Berkes Kálmán vezényelte, a közönség pedig óriási lelkesedéssel fogadta a magyar muzsikusokat. A turné legérdekesebb pillanatait a Zeneakadémia rektorával, Dr. Batta Andrással idéztük fel.

– Melyik az a jelenet, ami az utazás kapcsán elsőként villan be?

– Az, hogy a repülőgép nem akart leszállni a szöuli a reptéren. A pilóta azt mondta, azért körözünk most még egy háromnegyed órát – mindez tizenkét órás repülés után történt -,  mert felvételi vizsgát tartanak az egyetemeken. És mivel a gépek zaja zavarhatja a vizsgázókat, erre az időre lezárják a repülőtereket. Mi persze legyintettünk, hogy biztosan valami nagy baj van, és ezzel a történettel csak kábítanak minket, de aztán háromnegyed óra múlva leszálltunk, és kiderült, hogy mindez igaz. Dél-Koreának annyira fontos az egyetemi lét, a tudás, a gyerekek továbbtanulása, hogy ezért még egy ekkora nemzetközi repteret is hajlandóak lezárni.

– Hol tartották az első koncertet?

– Egy Daegu nevű városban, ami úgy négyszáz kilométerre lehet Szöultól. A város igen elismert és gazdag magánegyetemének kétezer fős hangversenytermében játszottunk. Olyan fogadtatásban volt részünk, ami leírhatatlan. „Standing ovation” volt a koncert után, a közönség bravózott, néhányan még sírtak is. Ezután az egyetem adott a tiszteletünkre egy műsort, amiben több hagyományos művészeti ágat is felvonultattak, volt benne – egyebek közt -, taekwon-do bemutató, meg női dobkórus hagyományos ruhákban, utána pedig fogadást tartottak. A vendéglátóink még egy kis fát, egy törpefenyőt is ültettek ennek az alkalomnak a tiszteletére. A gyerekeknek, és nekünk is nagy érzelmi töltetet adott ez a fogadtatás, egészen felemelő volt.

– A színpadon különösen inspiráló lehetett ez a lelkesedés…

– Igen, és nagyon jó, hogy mindez még az első koncerten történt, mert azért az átállás, a hosszú út miatt mindenki fáradt volt. Budapestről először Frankfurtba utaztunk, ott tíz órát kellett várnunk a csatlakozásra, és utána még egy teljes éjszakát repültünk. A zenekarból többen most ültek először repülőn, és egy ilyen út még az edzett repülősöket is igénybe veszi, hát még a kezdőket! Csoda volt, hogy ezek után egy ilyen produkciót tudtak kihozni.

– A turné második koncertjét viszont már Szöulban tartották, igaz?

– Igen, az ottani Művészetek Palotájában. Megtelt az egész, kétezer fős terem, jöttek vezető politikusok, üzletemberek, polgármesterek, megjelent az egész koreai elit. Csak ámultunk-bámultunk, micsoda VIP társaság jött össze. Ott is óriási sikerünk volt, és ez persze fellelkesítette a zenekart. Úgy utaztunk ki, mint általában a magyarok, azaz a szükségesnél kevesebb önbizalommal, és aztán a turné folyamán, ahogy egymás után jöttek a sikerek, mindenki kezdte elhinni, hogy igenis jók vagyunk. Végre megérezték a hallgatóink is azt, amit én mindig mondok, vagyis hogy micsoda ereje van a Liszt Akadémiának, hogy ez valóban egy világhírű intézmény. A turné három szólistája, Farkas Gábor, Banda Ádám és Várdai István – akiket a Baráti Kör tagjai jól ismernek-, ifjú muzsikusi pályájuk csúcsán vannak, és óriási szerencse, hogy ezen a csúcson tudtuk ezt a turnét összehozni. A zenekar is kiválóan volt felkészítve, de emellett még három ilyen zseniális szólistát is fel tudtunk mutatni. Nemhogy minden évben, de még minden évtizedben se nagyon adódik hasonló, ez, egész egyszerűen egy kegyelmi pillanat volt. Fantasztikus produkciókat láthattunk tőlük, gyerekkoruk óta ismerem őket, de én is elámultam, hogy hogyan tudják ezt a színvonalat tartani, akár próbán, akár előadáson. Egyszerre van meg bennük az égés, a hevület, az ihletettség és a profizmus is, mert egyszerűen nem tudnak hibázni. Ez óriási. Úgyhogy ha lehet a legjobb oldalról megmutatkozni, akkor ez az volt.

– A zenekarnak is, és a szólistáknak is óriási ünneplésben volt részük, pedig mi itthon úgy tudjuk, hogy a Távol-Keleten visszafogottan bánnak az érzelmek kimutatásával.

– Nagyon jó, hogy a turnét Koreában kezdtük, ők mások, mint a japánok. Más a neveltetésük, gátlástalanabbul mutatják ki az érzelmeiket. Ahogy az előbb mondtam, voltak, akik sírtak a nézőtéren. Japánban nem volt részünk ilyen viharos ovációban, ott olyan produkciókat, ami után itthon szétverték volna a házat, kétszer, legfeljebb háromszor tapsoltak vissza. Érdekes viszont, hogy a koncert végén elkezdenek tapsolni, és ezt addig nem hagyják abba, amíg az utolsó muzsikus ki nem megy a teremből. Ez meg Magyarországon nem jellemző. Volt egyébként egy olyan érzésem is, hogy Tokióban mintha jobban értékelték volna a közösségi muzsikálást, a zenekari produkciókat. Az, hogy ott ül hetven fiatal ember, és együtt zenél, valahogy jobban megfogja őket, mint amikor egy zseniális szólista játszik. Ahhoz képest azonban, hogy a japánok mennyire mutatják ki az érzelmeiket, itt nagyon nagy volt a siker. Berkes Kálmán, aki most már húsz éve él Tokióban, azt mondta, hogy ezeken a koncerteken messze többet adtak magukból a japánok, mint amennyit szoktak.

– Hol volt az első japán koncert? Tokióban?

– Igen, a Metropolitan Arts Center-ben, ami az egyik legrangosabb koncertterem, a második pedig Tokio egyik kerületének hangversenytermében. Persze ez is hatalmas volt, és technikailag tökéletes, kiváló akusztikával. Aztán voltak vidéki koncertjeink is, felléptünk például egy Fukui nevű városban, ami akkora lehet, mint Debrecen. Japánban ez kisvárosnak számít, de a hangversenyterem ott is fantasztikus. Egy Hida nevű városkában is játszottunk, aminek mindössze húszezer lakosa van, de ezerfős a koncertterme. És volt egy olyan élményem is, hogy a rizsföldeken, egy faluban állt egy kicsi „Művészetek palotája”, hatszáz fős, tökéletesen felszerelt koncertteremmel, vadonatúj Steinway, Bösendorfer, és Yamaha zongorákkal, kiállítóteremmel, és egy hatalmas, nyitott könyvtárral. Ott a szólisták adtak kamarakoncertet Berkes Kálmánnal egy vasárnap délután, és arra is eljöttek hatszázan a faluból!

– A repertoárt milyen szempontok szerint állították össze?

– Arra figyeltünk, hogy a koreai és a japán közönség is szereti az európai klasszikus zenét, de meglehetősen szűk az a repertoár, amit ők ismernek, játszanak, és szeretnek. Ezért feltétlenül kellettek slágerek, mint például Beethoven VII. szimfóniája, vagy Liszt Esz-dúr zongoraversenye, amit szintén jól ismernek. Magyar szerzőt is mindenképpen akartunk vinni, így esett a választás Kodályra, akinek Japánban óriási a kultusza, de Koreában is megvan iránta az érdeklődés. Így került a műsorba a Galántai táncok. Az is szempont volt, hogy a szólistákhoz igazodjunk, tehát a csellóhoz a Rokokó variációkkal, a zongorához pedig a már említett Liszt zongoraversennyel. Egy nagyon helyes és tehetséges, félig angol, félig koreai kisfiút is vittünk magunkkal, Harry Rylance-t, aki idejár hozzánk a rendkívüli tehetségek osztályába. Vele reprezentáltuk, hogy mire képesek, mit produkálnak azok a külföldiek, akik szinte a kezdetektől fogva nálunk, magyar módon tanulják a zenét. Harry Mozart D-dúr rondóját játszotta zenekarral, nagyon szépen, ő egyébként a turné koreai szakaszában vett csak részt. Banda Ádám a magyar hegedülést szerette volna megmutatni, vagyis a Hubay-iskolát, a tipikusan magyar hegedűjátékot, ezt a tónust, ezt az attitűdöt. Két virtuóz művet játszott, persze frenetikusan, Hubay Carmen- fantáziáját, és Sarasate-től a Cigánydalokat. Ezek voltak tehát a szempontok, amelyek alapján a programot összeállítottuk, és úgy tűnik, jól döntöttünk. Az anyag két műsort tett ki, tehát alternatív módon játszottuk, de volt olyan hely is, ahol mindkét műsor lement. Koreában ugyanis annyi ráadást követelt a közönség, hogy végigjátszottuk az egész repertoárt, amit vittünk.

– Az előbb már említette a koncerttermeket, amelyek lenyűgözték. Mi még?

– Például az, hogy mennyire odafigyelnek a környezetre. Jártunk egy tengerparti részen, – hétszáz kilométerre Tokiótól -, ahol olyan tiszta a víz, hogy a csónakból búvárfelvételnek tűnő képeket lehet készíteni. Óriási élmény volt az 1964-ben épített tokiói olimpiai falu is, ahol laktunk. Egyrészt építészeti műremek, másrészt fantasztikus, hogy már akkor hol tartottak. Például napelemes energiát használtak, egy csomó épület tetején ott láttuk a napelemeket. Meg mozgássérült liftet építettek, hatvannégyben! És arra is figyeltek, hogy ne vágjanak ki fákat, inkább körbeépítették a fenyőket. Lenyűgöző, hogy már akkor mire voltak képesek, hogy mennyire a jövőben gondolkoztak.

– Mi az, amivel nem nagyon tudott megbarátkozni, ami egy európai számára nehezebben elfogadható?

– Volt például egy hosszú buszutazás, hétszáz kilométer egyhuzamban, amit nehezen bírtunk, pedig az ország csodaszép. Tudja, a japánokra az is jellemző, hogy mindent előre elterveznek, méghozzá a legapróbb részletekig, így azokat a helyeket is, ahol majd a busszal meg lehet állni. Egy tizenkét órás útnál viszont az emberekre kiszámíthatatlanul jönnek a természeti szükségletek, de amikor meg akartunk állni, a japánok azt mondták, hogy ez csak egy óra múlva lehetséges, akkorra van betervezve. Itt például erősen kiütköztek az Európa és Japán közötti neveltetési és felfogásbeli ellentétek.

– A koncertek mellett maradt idejük várost nézni, kirándulni, ételkülönlegességeket kóstolni?

– Nagyobb programokra sajnos nem jutott idő, de Tokióban azért körül tudtak nézni a gyerekek. Az ételekkel az a helyzet, hogy – bár én nagyon szeretem a japán konyhát -, annak, aki nem kedveli a tenger gyümölcseit, vagy a nyers halat, semmit sem ér. A gyerekek közül sokan nagyon vágytak már a hazai ízekre, szóval kulináris értelemben megosztott volt a társaság. Viszont elég sokfelé el tudtak menni, adódtak szabad esték, meg ők amúgy is fáradhatatlanok voltak, koncert után is beszabadultak a városba. Néha együtt mentünk, kipróbáltuk a karaoke-t is, aminek a japánoknál komoly kultusza van. Mi is nagyon élveztük, és itt az is kiderült, hogy a hallgatóinknak nemcsak a klasszikus, de másfajta zenéhez is van tehetségük. Ennek felismeréseként 2010. február 13-án este az új Terézvárosi Közösségi Házban az Eötvös utca 10-ben Elvis Presley emlékkoncertet adnak a Zeneakadémia hallgatói, a mester születésének 75. évfordulója alkalmából. Érdemes eljönni!

Bokor Gabriella