A „MEGSZELIDÍTETT” BUDAPEST

Rebecka Sternberg hetedik éve él Budapesten,a város legeldugottabb helyeit is ismeri,  tökéletesen beilleszkedett, de azért így is jól esik néha egy kis „otthoni íz”. Az interjú helyszínéül például egy olyan pesti kávézót javasol, amelynek berendezése, hangulata egyértelműen Svédországot idézi.  A találkozónkat egyébként szeptember közepére időzítettük, Rebecka néhány nappal később kezdte meg harmadik évét a Zeneakadémia Ének Tanszakán. A Budapesten töltött évek alatt magyarul is megtanult, ha egy-egy szó nem jut eszébe, angolul vagy németül keresi meg a megfelelő kifejezést.

–Svédország melyik részén nőttél fel?

-Egy 13 ezer lakosú kisvárosban, Lindesbergben, ami Oslo és Stockholm között fekszik félúton.

–És te voltál a családban a kislány, aki folyton énekel?

-Igen, mindig énekelgettem, de csak popzenét és jazzt. Ezekért sem rajongtam, egy óra után általában meguntam. Tizenhét évesen a városunkban megismerkedtem egy tanárnővel, aki klasszikus éneket tanított. Elkezdtem hozzá órákra járni, és ez egészen fantasztikus volt. Rájöttem, hogy ez az a zene, amire szükségem van, így akarok énekelni, ezt akarom csinálni.

–Addig nem is nagyon ismerted ezt a műfajt?

-Nem igazán. Anyukám otthon hallgatott néha operát, de akkor ez engem még nem nagyon érdekelt. A klasszikus zenét igazából a tanárnőmnél fedeztem fel magamnak. Közben befejeztem a gimnáziumot, de mivel kisvárosban éltem, ott nem tudtam magam tovább képezni komolyzenében. Akkor javasolta az énektanárnőm férje, – aki magyar és a Zeneakadémián tanult zongorázni -, hogy próbáljak meg Budapesten tanulni. Kerestek nekem tanárt, lakást, és megszervezték, hogy ősztől a Continuo zeneiskolába járhassak. Húsz évesen utaztam először Magyarországra, a teljes ismeretlenségbe.

–Akkor az első időszak kemény lehetett…

-Nagyon nehéz volt, sírtam is sokat. Egy 13 ezres kisváros után itt álltam Budapesten, nem ismertem senkit, nem tudtam magyarul, nem ismertem a szokásokat… Félelmetes volt. Eleinte az is komoly nehézséget jelentett, hogy egy liter tejet vegyek. Az iskolában nem nagyon voltak külföldiek, a tanítás is magyarul folyt, és egy szót sem értettem. Az énektanárnőm szerencsére tudott angolul, de a többiek csak magyarul. Aztán megismerkedtem néhány amerikai lánnyal, ők fordítottak nekem, és szép fokozatosan egyre több barátom lett. Találkoztam egy svéd lánnyal is, ő is bemutatott embereknek, külföldieknek, magyaroknak.  Végre mindent meg tudtam kérdezni, hogy mi miért és hogyan van. Augusztusban érkeztem Magyarországra és januárra minden megváltozott. Attól kezdve jól éreztem magam.

–Az eleinte félelmetesnek látszó Budapest tehát fokozatosan megszelídült. A tanulás hogy ment?

-Egy évig jártam a Continuo-ba, később két éven át az Etűd zeneiskolába. Sokat tanultam, de inkább magamról, mint a zenéről…Megerősödtem lelkileg, önállóbb lettem, és megtanultam    jobban bízni magamban. Aztán egyszerre problémáim adódtak a hangommal, nem tudtam énekelni, beszélni is alig. Elutaztam Svédországba, Ausztriába, Németországba, és mindenhol remek tanárokkal találkoztam. Sokat segítettek, nem csak szakmailag, hanem bíztattak is, hogy képes vagyok rá, meg tudom csinálni.

–Ezek szerint pszichés oka volt annak, hogy elment a hangod?

-Részben igen, mert voltam orvosoknál, akik nem találtak semmit. Másrészt fizikai okai is voltak, nagy áriákat énekeltem, amelyekre akkor még nem voltam kész, és túlterheltem, túlerőltettem magam. Ráadásul féltem éneklés közben, de azok a csodálatos emberek, akikkel találkoztam, állandóan bíztattak, hogy nincs baj a hangommal, ne féljek, merjek énekelni. A zeneakadémiai tanárnőm, Nádor Magda is mindig ezt mondja, és talán most már kezd kialakulni az én saját hangom.

–Hogyha tele voltál bizonytalansággal, hogyan szántad rá magad arra, hogy végül a Zeneakadémiára jelentkezz?

-Miután rendbe jött a hangom, Keönch Boldizsár, aki az egyik első tanárom volt itt, Budapesten, biztatott, hogy próbáljam meg. Idősebb voltam, mint a társaim, akikkel együtt jelentkeztem, de nekem kellett ez a pár év. A felvételi vizsga sikerült, és már önmagában ez jót tett a pszichikai gátaknak. Harmadik éve járok a Zeneakadémiára, és azóta is, amikor csak belépek oda, minden alkalommal örülök és büszke vagyok, hogy én ezt akarom csinálni, és hogy én ezt tudom csinálni. És olyan hihetetlenül jók a tanárok! Nagyon sajnálom, hogy vannak olyan társaim, akik nem értik, micsoda lehetőség ez. Bejönnek reggel azzal, hogy álmosak, és nincs kedvük énekelni…Tudom, van ilyen velem is, de ezen felül kell kerekedni.  Jönnek napok, amikor minden ellened van, és olyankor erősnek kell lenni, mert feladni nagyon könnyű. Sajnos túl sok társamnál látom ezt, ráadásul azt gondolják, hogy legyen az a Zeneakadémia, vagy bármilyen más iskola, az nem játszik szerepet. Ahelyett, hogy tudatosulna bennük az „itt vagyok, és itt mindent megtanulhatok” érzése. Ha akarsz tanulni, mindent megtanulhatsz, és te lehetsz a legjobb.

–Kell a motiváció.

-Igen. Csak akkor tud segíteni a tanár. Nekünk, akik ott vagyunk, megvan a hangunk, nyilván ezért vettek fel bennünket. A motiváció viszont néhány emberből hiányzik, pedig ez éppolyan fontos.

–Tehát te kimondod, hogy én, Rebecka, a legjobb akarok lenni, és teszel is érte.

-Persze. Egyáltalán nem biztos, hogy eljutok oda, de legalább megcélzom. Ha azt gondolom, hogy én csak egy bizonyos szintig érhetek el, akkor soha nem fogok tudni magasabbra lépni.

–Lírai koloratúrszoprán vagy. Melyik az a szerep, amit mindenképpen szeretnél elénekelni?

-Több ilyen is van, de ezekhez nagyon sokat kell még fejlődnöm, és Nádor Magdával keményen dolgozunk ezen. Ha mindenképpen egy szerepet kell mondanom….most a Faustból tanultam meg Margit néhány áriáját, és nagyon szeretem. Idáig nem sokszor énekeltem még franciául, de nagyon élvezem. Strauss dalokat is szívesen énekelek. A legközelebb viszont Mozart áll hozzám lelkileg, és azt hiszem, hangban is.

–Ki az, aki igazán erős hatással volt rád a Zeneakadémián?

– Magdával nagyon jó dolgozni, de rengeteg fantasztikus tanár van. Nem kezdem sorolni, nem szeretnék senkit kihagyni. Mindenki nagyon sokat segített, és mindannyiuktól tanulok valamit. Az első svédországi tanárnőm is nagyon fontos nekem a mai napig, minden héten felhívom, és megbeszélem vele a szakmai dolgokat.

–Büszke rád?

-Igen, és ha otthon vagyok, együtt énekelünk. Ha ő nincs, nem jöttem volna Magyarországra.

–Időnként hiányzik Svédország?

-Nem igazán. Természetesen ott van a családom, sok barátom, de gyakran beszélünk egymással. Büszkék rám, és örülnek, hogy jól érzem magam. Nagyon szoros a kapcsolatunk, és ezt nem befolyásolja, hogy én Budapesten élek. Nem maradhattam Lindesbergben, túl kicsi volt. A bátyám Stockholmban él, de szerintem én többet vagyok a szüleimmel, mert én előre megmondom, hogy mikor jövök, és akkor egy hétig ott is maradok. Ő meg átugrik egy órára, mindenféle szervezés nélkül, hiszen ő ugyanabban az országban él. Persze nagyon szeretem Svédországot, és azért egy valami hiányzik néha: a természet, a tiszta vizek, a jó levegő, az, amikor csak úgy sétálok az erdőben.

–Mi az, ami Magyarországon ezt pótolni tudja?

-Sok minden. Nagyon szeretem Budapestet, lehet a Margitszigeten sétálni, sportolni, annyi minden van itt! Az évek során rengeteg külföldivel ismerkedtem meg, tulajdonképpen egy önálló kisvárost hoztunk létre a nagyvárosban. Szeretem, hogy itt az emberek nyitottabbak, temperamentumosabbak, szívesen maradnék még pár évig Budapesten, hogy megszerezzem a mesterfokozatot. Nem tudom, később hol fogok majd élni, talán Németországban…A lehetőségek adottak. A legfontosabb pedig, hogy már nincs bennem félelem.

Bokor Gabriella