A ZONGORA ÉS A TÜKÖR

Mióta öt évvel ezelőtt megjelent az első Legato, rengeteg zongorista-beszélgetőtársam volt a Zeneakadémiáról. Köztük viszont csak egy vagy kettő akadt, akivel előbb-utóbb ne került volna szóba egyik tanáruk, Eckhardt Gábor neve, beszéltek róla a már végzettek, az egyetemista korosztály, és a Különleges Tehetségek Osztályába járó tizenévesek. Az utóbbi hónapokban aztán azt is láttam, hogy közösségi oldalakon rajongói klubot hoztak létre a tanítványai. Furcsa helyzet adódott: annyit hallottam róla, hogy úgy éreztem, ismerem, pedig személyesen sohasem találkoztunk. Egy novemberi délutánon, egyik órája után aztán erre is sort kerítettünk.

–Igaz, hogy tizenkét-tizenhárom évesen geológusnak készült?

-Igen, a továbbtanulás szempontjából a geológia és különösen a földrajz érdekelt leginkább, ez lett volna az irány. Emellett viszont rengeteget zongoráztam, kamarazenéltem, csak a szisztematikus gyakorláshoz nem volt türelmem. A budapesti Kodály Zoltán Ének-Zenei Általános Iskolába jártam, ahol a zene vett körül és én magam is tevékenyen hozzájárultam ehhez, mert az óraközi szünetekben állandóan zongoráztam. Ezért egyébként az egyik tanévben 24 figyelmeztetőt, rovót, intőt kaptam. De emlékszem arra is, hogy 1970-ben, Beethoven születésének 200. évfordulóján vetélkedőt rendeztem az osztályomnak.

–Végül a zongorázás diadalmaskodott a geológia felett is. Konzi, Zeneakadémia, aztán még Moszkvába is elment tanulni. Ott hogyan érezte magát?

-Remekül. Fantasztikus élmények értek Oroszországban: a kultúra, a nyelv, az emberek. Vagy éppen a tágasság, az, hogy mindenre van idő, van tér…

-Nem volt idegen ez a mentalitás?

–Csak ha el kellett intézni valamit, és az ember akadályokba ütközött, lassan ment. Amikor például egy Csajkovszkij-darabban számtalanszor ismétlődik ugyanaz a motívum, az ember ettől itt, Magyarországon ideges lesz, Oroszországban viszont megérti, hogy épp ez a lényege. Moszkvában Baskirov professzorhoz jártam órára, aki a szakmának azokat a rejtelmeit tanította meg, amelyek az orosz zenélésből fakadnak: ilyen a szabadság, a testnek az ökonomikus használata, a nagyvonalúság, a fantáziagazdagság. Egyébként mindvégig kiváló tanáraim voltak, a tanulásban inkább én magam voltam a legnagyobb akadály. Nagyon nehezen kezelhető növendék voltam, ezt pontosan tudom, és ezért vagyok toleráns a saját tanítványaimmal is.

-És milyen az ideális növendék?

-Nem vagyok válogatós, nekem minden növendék ideális tud lenni. Nálam a motiváció a kérdés. Az, hogy valaki akar, vagy nem. Mert ha valaki akar, akkor csodákat lehet művelni. Ha viszont nem érzékelem a motivációját, akkor lehet bármilyen kiváló felkészültségű, jöhet a legjobb iskolákból, nem tudok vele mit kezdeni. Szerencsére nagyon kevés olyan növendékem volt, akiben nem tudtam ezt fölébreszteni, vagy akiből eleve hiányzott.

–Azt hittem, motiváció vagy van, vagy nincs. Ezek szerint az is előfordul, hogy megvan, de elő kell csalogatni?

-Igen, sokakban ott szunnyad, mert elnyomták. Ennek általában az önbizalom hiánya az oka. A növendékeknek egy-egy rosszkor, rossz hangsúllyal kimondott szótól teljesen fel tud borulni a lelkiviláguk, leszegett fejjel jönnek órára, szinte már a belépésnél bocsánatot kérnek, hogy egyáltalán itt vannak ezen a földön. Így nem lehet zenélni. És ezeket a gátakat sokszor nehezebb feloldani, mint egy technikai hibát, vagy egy rossz beidegződést kijavítani. Nagyon nehéz velük elhitetni, hogy bennük kincs van, ami – ha képesek azt meglelni – ugyanannyit ér, mint a legnagyobb művészek tehetsége, csak nem kell magukat összemérni velük. A maguk területén kell nagyon jónak lenniük, ott kell kihozniuk magukból a maximumot.

–Előbb azt mondta, hogy a gyerek szemében kell meglátnia a motivációt. Nem ugyanolyan fontos az, ami akkor történik, amikor leül a zongorához?

-Mondok erre egy példát: egyik, azóta szépen ívelő karriert befutó tanítványom úgy jött hozzám az első meghallgatásra, hogy nem tudott rendesen zongorázni, össze-vissza szólt minden. Amíg hallgattam, át is futott az agyamon, hogy úristen, mit keres ez a gyerek a pályán. Utána viszont, amikor elkezdtem mondani az észrevételeimet, már az első mondatnál felcsillant a szeme, szinte kigyúlt a tekintete, és láttam, hogy szivacsként szív magába minden szót. A következő alkalommal pedig már úgy jött el órára, hogy mindent megcsinált, amit kértem. És néhány év alatt kiderült, hogy az a szikra, amit legelőször láttam meg benne, képes lángra gyújtani bármit, amire csak szüksége van.

–Legalább annyit foglalkozik a tanítvány lelkével, mint a zongorázás technikai részleteivel, igaz?

-Én elsősorban pedagógusnak érzem magam, akinek a zene, a zongorajáték az a felület, amin keresztül a növendékekből ki tudja hozni a bennük rejlő képességeket. Semmi mást nem akarok, legkevésbé magamat rájuk oktrojálni, hiszen nálam sokkal jobb zenészek és sokkal jobb szakemberek vannak. Nem az a fontos tehát, hogy én milyen vagyok, hanem az, hogy először is meglássam, benne mi van, és hogy azt képes lesz-e majd megmutatni akkor, amikor a színpadra lép. Pilinszky mondta egyszer, hogy amikor verset ír, kiüríti magát. Sebők Györgynél is ugyanezt láttam: hallgat egy növendéket, rezzenéstelenül, és pillanatok alatt átvilágítja. Ő maga nem, mint személyiség, hanem mint megfigyelő van jelen, és hagyja, hogy hasson rá a másik. És azt is megtanultam, hogy ne legyen prekoncepcióm: ha új növendék jön hozzám, arra is figyelek, hogy nehogy összehasonlítsam valaki mással, nehogy azt mondjam, hogy ez az a típus, amelyik… akkor ugyanis előjönnek a régi emlékek, és már nem tudom tisztán látni.

–Állandóan őriznie, edzenie kell magában a nyitottságot és a türelmet.

-Valahogy hozzászoktam. Nem is tudom, pontosan hogy van ez. Azt hiszem, magamat, az egómat egy kicsit ki kell szívni az egész folyamatból. Nekem elsősorban visszatükröző felületként kell jelen lenni egy órán, úgy, hogy a hallgató meglássa bennem saját magát. Én azért vagyok ott, hogy emlékeztessem, mi van a kottában, hogy eltűnődjék azon, tényleg így gondolhatta-e a zeneszerző. Nem mondom meg neki, hogy én mit gondolok. Persze néha eljátszom, meg adok ötleteket, de mindig hozzáteszem, hogy ez csak egy megoldási lehetőség a sok közül. Ne imitálja az enyémet, csak hagyja beindítanom a gondolkodását, ő majd megtalálja a saját útját.

–Tahát az a cél, hogy a gyerek adja a saját személyiségét, és kihozzon magából mindent, ha leül a zongorához?

-Igen, de közben persze a szakmát is meg kell tanítani. Én nagyon sokat foglalkozom a tinédzser generációval is, ahol a növendéknek pont a gyerekkori állapotokból kell átvedlenie egy felnőttebb létbe, és rá kell jönnie, hogy ki is ő valójában. Imádom az ellenvéleményt megfogalmazni képes embereket, imádom azokat, akik külön utakon járnak, akik keresnek-kutatnak, és nem konformisták. A színpadhoz, a szerepléshez kell egyfajta exhibíció és egyfajta bátorság. Annak a bátorsága, hogy én vállalom azt, amit játszom, még akkor is, ha a közönségből esetleg kilencvenen azt mondják, hogy nem tetszik, és csak tíz mondja, hogy tetszik. Vagy ha egy se. Aztán majd később módosítok rajta, ha ott akarok maradni a színpadon.

–Nyilván sokszor hoztak önhöz meghallgatásra gyerekeket, akikről lelkesen azt állította a szülő vagy tanár, hogy zseni vagy csodagyerek. Mennyire van jóban ezekkel a kifejezésekkel?

-Nem szeretem a zseni szót, nagyon félreérthető, mert fiatal korban a látványosságra szokták rámondani a zsenit. Egy 10-12 éves gyerekről azért nehéz azt állítani, hogy zseni. Azt lehet érezni, hogy különleges képességei vannak. Amikor Kiszint 13 éves korában hallottam Budapesten, egyértelműen lerítt róla, hogy egész különleges képességei vannak, de ha nagyképű akarnék lenni, mondhatnám, hogy nekem már voltak olyan 13 éves növendékeim, akik ugyanolyan érzékenységgel és olyan módon játszottak, mint akkoriban ő. Csak az a különbség, hogy Kiszinből később még „kiszinebb” lett, az a növendék meg már nem tudott egy magasabb szintet elérni. Én tehát nem zseninek nevezem ezeket a zenész-palántákat, hanem átlagon felüli képességűnek. Ez viszonylag hamar felismerhető, de hogy ezek a képességek mennyire limitáltak – azt szerintem nem lehet előre tudni. Nagyon-nagyon kevés gyerek van, aki 10-12 éves korától kezdve egyértelműen és mindig képes hozni ezt a szintet. Ugyanakkor viszont több növendékem is volt, aki jóval később bontakozott ki. Tehát ez a csodagyerek-szindróma kicsit veszélyes. Mondom is mindig az előkészítős növendékeimnek, hogy felejtsék el ezt a gyönyörű elnevezést, hogy Különleges Tehetségek Osztálya, mert még futkározik néhány ezer hasonlóan tehetséges gyerek a világban.

–Nagyon erős személyes kapcsolat lehet önök között, ami azzal is jár, hogy beavatják mindenféle magánéleti válságba. Vagy ez nem törvényszerű?

-Nem, ez nem feltétlenül van így, nem kell tudnom a magánéletéről. Ha viszont érzem, hogy igénye lenne elmondani, miért olyan szomorú, akkor nagyon szívesen meghallgatom. Inkább úgy mondanám, hogy én egyfajta támaszuk, és egyben „menedzserük” is vagyok. Ebbe beletartozik az, hogy a lelkükkel is foglalkozni kell, de ennél sokkal fontosabb, hogy ha már egyszer megtanulták ezt a szakmát, méghozzá nagyon magas színvonalon, akkor tudjanak ezzel valamit kezdeni az életben. Koncerteket, fellépéseket szervezek nekik, megtanítom őket, hogyan kell életrajzot írni, kapcsolatokat szerezni, megtartani, önállóan versenyekre jelentkezni, hol lehet támogatásra pályázni. Buzdítom őket önmaguk menedzselésére. Az első lépéseket mindig közösen tesszük meg. Nehogy aztán az legyen, hogy a fantasztikus képességeikkel ott állnak, értetlenül, hogy miért nem szereti őket a világ, miért nem fogadja őket tárt karokkal, tapssal, óriási gázsival? Meg kell tanulniuk érvényesülni, ami egy másik szakma. Az egész komplex jelenségnek vagyok tehát a felelőse addig, amíg hozzám tartoznak. Utána – ha igénylik – nagyon szívesen segítek. És sokan vissza is járnak.

–Nyilván nem szűnnek meg az ilyenfajta kapcsolatok egy tanévzáróval, vagy azzal, hogy már nincsenek hivatalos tanár-diák viszonyban. Milyen arányban maradnak meg?

-Nagyon nagy arányban. Egy-két növendékem van csak, akivel – miután elváltak útjaink – megszűnt a kapcsolat. Sokan vannak, akik nem járnak rendszeresen vissza, mégis megmarad a jó kapcsolat: ez azt jelenti, hogy ha találkozunk, mindig van egymás számára mondanivalónk. Nem titkolom, hogy én is ember vagyok, nekem is vannak nehézségeim. Nem azért mondom, hogy terheljem őket, csak hogy ne érezzék magukat a saját problémáikkal egy rezervátumba zárva.  Aztán vannak közöttük olyanok is, akik idővel nagyon jó barátaim lettek. És amikor velük beszélgetek, azt veszem észre, hogy már rég nem is a szakmáról van szó.

Bokor Gabriella