A ZENÉLÉSBŐL MERÍTENI

Rektori kinevezését követően több interjú is készült Vígh Andreával, és – értelemszerűen – mindegyik azt firtatta: milyen napi feladatok és célok állnak előtte, hogyan képzeli el a Zeneakadémia most következő időszakát. Mivel a kinevezés óta eltelt néhány hónap, szerettem volna kicsit tágítani a kört, és egy személyesebb interjút készíteni. Ehhez minden adott volt, a nyugodt, oldott légkör mellett például az, hogy nem voltam időkorlátok közé szorítva. Vígh Andrea azt mondta, addig beszélgetünk, amíg kérdésem van, nem kell kapkodni – úgyhogy már ez is üdítő kivétel a többnyire percre pontosan kiszámítandó interjúk világában.

–Közvetlenül a rektori kinevezése után írta egyik kollégája, Kovács Sándor, hogy első alkalommal jelent meg a „női princípium” a Zeneakadémia vezetésében. Bár nem látja magát kívülről, biztosan van elképzelése arról, melyek azok a hagyományosan nőiesnek tartott tulajdonságok, amelyek önt a munkában is jellemzik.

-Azt gondolom, hogy alapvetően nyugodt és türelmes ember vagyok – ezt nem nekem kellene magamról mondani, de ezek a visszajelzések. És minden munkakörben, minden helyzetben, ahová az élet sodort, igyekeztem nagyon logikus és következetes emberként működni, akár tanárként, akár művészként. Ami nem azt jelenti, hogy ne lennének művészi szárnyalásaim, ne lenne művészi szabadságom. Van, de egyensúlyban tudom tartani. Azt gondolom, egy jó vezetőnek erénye, ha következetes, ha megtervez és végigvisz egy gondolatot.

–Elég időigényes munkakör ez. Hogyan tapasztalja: sokkal kevesebb időt tud a hárfára szánni?

-Sokan kérdezik, hogy mi lesz a hárfázással. Ez most nyilván visszafogottabban van jelen, tehát kevesebb koncertem lesz, de nem hagyom abba. Továbbra is szervezem a Nemzetközi Hárfafesztivált, nyáron megtartjuk a szokásos, karitatív templomkoncerteket a Balaton körül, decemberben szólóestem lesz a Zeneakadémia Nagytermében, tehát koncertezem, nem adom fel. Nem is tudnám, mert akkor a lényem egy része veszne el. Nekem ez nagyon fontos, én ebből merítek.

–Akkor most a tanítás szorul háttérbe?

-Nem, mert azt meg annyira szeretem! Ráadásul nagyon tehetséges, céltudatos növendékeim vannak most, remek csapat jött össze. Tavaly Párizsban voltunk együtt, idén Berlinbe viszem őket, de az egész osztályt, senki nem marad itthon! Ilyenkor mindig a legjobb egyetemeket, és az ott tanító legrangosabb hárfaművészeket célozzuk meg, ebből a hallgatók rengeteget tanulnak, úgyhogy ez nekem nagyon fontos szakmailag. Más értelemben is mögéjük állok: próbálom segíteni a pályakezdésüket, előtérbe helyezni őket, például önálló sorozatot szerveztem a fiatal hárfaművészek számára. És emellett ott a rektori munka, ami nem annyira új feladat, hiszen Batta András rektor úr mellett három évig rektor-helyettesként dolgoztam, tehát volt már valamennyi felsővezetői tapasztalatom. Annyiban viszont mégis új a helyzet, hogy most meg kell találnunk azt az egyensúlyt, azt a megoldást, ami mindkét láb számára megfelelő – és itt a koncertélet és az egyetemi oktatás közötti harmonikus együttműködésre gondolok. Rajta vagyok, és nagyon szeretném, ha ez a legjobban sikerülne.

–Sok külföldi szeretne a Zeneakadémián tanulni, nem csupán azért, mert itt egykor Liszt Ferenc tanított, hanem azért is, mert él a folyamatosság: ma a Liszt-növendékek negyedik és ötödik generációja tanít a zongora tanszéken. Ez azért komoly vonzerőt jelent.

-Igen, ez pontosan így van, a zongorahagyományok tényleg Liszttől indulnak és onnantól kezdve töretlen az út. És ez az eredményekben is megnyilvánul: ha szárazon, érzelmektől elvonatkoztatva csak a tényeket nézzük, akkor a versenygyőzelmek is azt mutatják, hogy ez egészen kiváló tanszék. Emellett pedig itt van a kamarazenei hagyomány: olyan nevek, mint Dohnányi és Weiner nem megkérdőjelezhetőek, ezek a tradíciók óriásiak, és vannak még ma is az épületben olyan tanárok – emeritusok, emeriták –, akik ezt első kézből hozzák és adják tovább.

–Tehát itt is él a folyamatosság.

-Abszolút, és ez a lényege a dolognak. A fiatalok ezt így sajátítják el, így tanulják meg, így adják tovább. Ebben van az erő. Volt például az izraeli projektünk, tavaly a mi tanáraink és diákjaink voltak Jeruzsálemben, idén pedig mi láttuk vendégül őket. Mindannyian elmondták, mennyire izgalmas volt megfigyelni, hogy bizonyos zeneművekre hogyan lát rá egy izraeli diák, és hogyan egy magyar, a mi tradíciónkból – merthogy a programban voltak kimondottan magyar, és voltak kimondottan izraeli kötődésű darabok. Amikor aztán összeültek egy kamaraegyüttesbe, rengeteg tanulhattak egymástól, hozzáállást, látásmódot. Ez valódi együttműködés volt, és nagyszerű nemzetközi híd. És mindez nagy rugalmasságot követelt a gyerekektől, hiszen kamarazenéltek, egymásra figyeltek, egymás rezdüléseit kellett lekövetniük a közös zenélés alkalmával. Ez óriási tapasztalat és felkészülés a profi zenészpályára.

–A magyar-izraeli projekt részleteiről már korábban beszámoltunk a Legatoban, és arról is, hogy a tavaly Jeruzsálemben, idén februárban pedig itt, a Zeneakadémián megrendezett workshop megvalósulásához a Baráti Kör is jelentős anyagi támogatást nyújtott. Melyek azok a területek, ahol a jövőben is számítanak az egyesületre?

-A Baráti Kör évek óta mellettünk áll. Fantasztikus támogatást kapunk tőlük, és most nemcsak ennek a mértékére gondolok, hanem a biztonságérzetre, arra, hogy tudjuk: számíthatunk rájuk. Nagyon hálásak vagyunk, mert sok hallgatónk csak úgy tud kijutni nemzetközi versenyekre, ha tőlük kap anyagi segítséget, hiszen se a családokban, se nálunk, az iskolában nincs annyi tőkeerő, hogy mindenkit támogatni tudjunk. Egy-egy versenyhelyezés vagy győzelem pedig nem csak azért értékes, mert dicsőség az iskolának, Magyarországnak, a Baráti Körnek, hanem ezek azok az eredmények, amelyekkel alátámaszthatjuk, hogy a mi oktatásunk tényleg világszínvonalú. Úgyhogy ebből a szempontból is nagyon fontos ez, de a Baráti Kör nem csak a növendékek versenyrészvételét támogatja, hanem a legkülönbözőbb dolgokat, például a hangszervásárlást. Nemrég kaptuk meg a Nemessányi-hegedűt, ami nagyon nagy öröm, hiszen gyakran azért kerül hátrányba egy-egy fiatal, nagyon tehetséges muzsikus, mert nincs lehetősége a megfelelő hangszeren játszani. Tehát ebben, de minden másban is segítenek, az összes, hozzánk kapcsolódó tevékenységre odafigyelnek. Támogatják az iskola zenekarát, és még rengeteg mindent, szóval, nagyon jó, hogy vannak, nagy szükség van rájuk. Ráadásul csupa olyan ember van a Baráti Körben, aki szereti a zenét. És lehet, hogy ez most furcsán hangzik, de nekünk az is egy fontos visszajelzés és támasz, hogy ők szívesen jönnek koncertre.

–Egy korábbi interjúban azt mondta: azt szeretné, ha a Zeneakadémia lenne Magyarországon a klasszikus zene szíve. Ez pontosan mit fed?

-Úgy gondolom, hogy mi innen indulunk ki. Az egyik felvállalt feladatunk a tehetséggondozás, ezen belül működik a Rendkívüli Tehetségek Osztálya is. Ez azt jelenti, hogy itt tizenegytől tizennyolc éves korukig követjük a gyerekeket, akik tényleg minden értelemben rendkívüli képességűek. Ők összesen tizenöten lehetnek, erre semmiféle támogatást nem kapunk, a Zeneakadémia maga termeli ki ennek a költségeit, mert úgy gondoljuk, hogy a jövőt tekintve ez különösen fontos. Az osztályban tanuló tehetségek a legmagasabb szintű képzést kapják az Akadémia falain belül, minden tárgyat a legkiválóbb tanárok tanítanak ennek a pár gyereknek. Közülük kerülhetnek ki később az új Kocsis Zoltánok és Schiff Andrások.

–Van-e most olyan terve, amit különösen izgalmasnak talál, és ami nem kapcsolódik közvetlenül a Zeneakadémia napi működéséhez?

-Igen, van valami, ami engem most nagyon érdekel: a Kodály-hagyományoknak a felfrissítése és megújítása, tehát magának a teljes vertikumnak az átnézése és újragondolása. Természetesen nem változtatásra gondolok, hanem a Kodály-módszer megerősítésére. Nekem az a célom, hogy az alapfokot és a középfokot összefogva egy nagyon stabil rendszert építsünk vissza, mert a rendszerváltás óta ez kicsit háttérbe szorult. Tehát ugyanúgy, ahogy az elképzelések szerint a gyerekek életének mindennapos része kell, hogy legyen a mozgás, a testnevelés, én szeretném elérni, hogy a zene is az legyen. Orvosi adatok bizonyítják, hogy annak, aki kisgyerekkorától kezdve foglalkozik zenével – és itt nem a professzionális muzsikus-nevelésre gondolok – jobb lesz a problémamegoldó-készsége, a felfogóképessége, a kombinatív készsége, és gyorsabban tanul meg bármit, legyen az idegen nyelv vagy matematika. És mindez még az időskorra is kihat, hiszen a kognitív képességeket messze tovább megőrzik azok az emberek, akik zenével foglalkoztak.

–És ez a koncepció hogyan kötődne a Zeneakadémiához?

-A Zeneakadémia, mint csúcsintézmény, kidolgozna egy rendszert, ami egészen pici korban, az óvoda utolsó évében kezdődne. Azt szeretném elérni, hogy a gyerekek mindennap foglalkozzanak zenével, olyan zenével, ami értékes, és amit szeretnek. Szerintem ez nagyon fontos, és a lelki békét, a lelki egészséget is biztosítja. Én a zenetanítást kicsikkel kezdtem, általános iskolában, alsósoknak tanítottam szolfézst, később ezzel párhuzamosan hárfát, ugyancsak kicsiknek, és nagyon szerettem. A legnagyobb sikerélmény ott van, a legnagyobb lépéseket ott tudjuk megtenni. Volt egy kislány, aki szeretett volna jönni hozzám hárfázni, de az édesanyja nem akarta engedni, mondván: a lánya nem tanul jól, és a hárfa még több időt venne el a tanulástól. Végül mégis eljöhetett hozzám tanulni, és a kettes-hármas, bukdácsoló gyerekből év végére négyes szintű tanuló lett. A zeneoktatásban az a fantasztikus, hogy olyan idegpályákat kapcsol össze, amit más nem. Itt a hallás, a látás, és a kismotorikus mozgás kapcsolódik össze, tehát a legösszetettebb idegpályákat gyúrja meg, teremt kapcsolatot közöttük, és ez hat az agy többi területére, gyorsít fel más folyamatokat. Szerintem tehát nem az a legfontosabb kérdés, hogy kiből lesz professzionális zenész, hanem az, hogy mindenki tanuljon zenét, mert felszabadít, segít a tanulásban, közösségi élményeket, és főleg: rengeteg örömöt ad.

Bokor Gabriella