TROMBITA A KÁVÉSCSÉSZÉK KÖZÖTT

Amikor a muzsikus-interjúk készülnek, többnyire ott van mellettünk beszélgetőtársam hangszere is, a tokban várja, hogy a riport véget érjen.  Az elmúlt hetekben arra gondoltam, hogy néha érdemes lenne ezeket a hangszereket is közelebbről megmutatni, hiszen úgyis sok szó esik róluk a beszélgetésben. Arra kértem tehát a júliusi Legatoban már bemutatott Elmauer Jánost, aki Boldóczki Gábornál tanul klasszikus trombitát, és ősszel kezdte a mesterképzés utolsó évét, hogy ezúttal legyen a hangszere a „riportalany”. Elmentünk egy kávézóba, megvizsgáltuk a trombitákat, és végül egy egész szép hangszerkiállítás állt össze a csészékhez és limonádés poharakhoz szokott asztalon.

–Kinyitotta a trombitatokot, három hangszer van benne. Általában hány trombitát visz magával, ha reggelente elindul?

-Kettő a minimum, de általában hármat. Mindhárom más hangolású, a legkisebbet hívják pikoló trombitának. Ezt kéthangolásúra alakították ki, és két, úgynevezett hangoló cúg tartozik hozzá: ha az egyiket használom „A”, ha a másikat, „B” hangolású lesz a trombita. Ezzel főleg barokk műveket adunk elő. A középső hangszer a C trombita, amivel a legtöbbet játszom zenekarban és szólóban is, a harmadik pedig – ami a birtokomban lévők közül méretét tekintve a legnagyobb – az úgynevezett B trombita: ezzel kezdem el a mindennapi teendőket, reggelente mindig ezzel fújok be, ezzel hangolódom rá a gyakorlásra. Zeneiskolában és a konzervatórium első éveiben ezzel játszunk a leggyakrabban, ez a hangszer segít abban, hogy az alapvető technikai tudást elsajátítsuk.

–Ez a kis táska a laikus szem számára egy neszeszernek tűnik.

-Ez a fúvókatok. Fúvókából is többfajta van, szinte mindegyik trombitához más kell. Reggelente mindig a fúvókát szólaltatom meg először az ajakrezgés után.

-Előfordul, hogy egy-egy darab közben kell hangszert cserélni?

-Vannak szólódarabok, amelyeknél előírás, hogy cserélni kell a hangszert, és vannak olyanok, ahol csak lehetőség van rá, megkönnyítendő a saját dolgunkat. Ilyenkor már egyből úgy megyünk ki a színpadra, hogy két hangszert viszünk, de ez nem gyakori jelenség. Viszont ha zenekarban vagyunk, és a közönség soraiból azt látni, hogy a trombitásnak van egy hangszer a kezében, és van mellette még egy az állványon, az azt jelenti, hogy cserélnie kell a hangszert. Ennek több oka is lehet, például ha a karmester azt szeretné, hogy egy másfajta hangszín is megjelenjen a műben.

–És amikor azt látom a nézőtérről, hogy a trombitás – akinek épp nem kell fújnia –   „matat” valamit a hangszeren?

-Ilyenkor általában kiereszti a vizet, ami miatt néha azt halljuk, hogy kicsit bugyborékol a hang, vagy berak egy sordino-t.

–Ami egyfajta hangtompító, ugye?

-Igen. Sordinoból is nagyon sok fajta létezik, így mindig más és más hangzást tudunk kicsalni a trombitából.

–„Nem jellegzetes trombitahangot” is lehet fújni?

-Van például egy szólódarab, ahol az egyik cúgot ki kell venni a hangszerből. Amikor kimegyek a színpadra, ez már nincs benne a trombitában. Elkezdek játszani, de úgy, hogy csak ezt a ventilt használom, – így nevezik a gombot, amit lenyomunk – és ezzel egy különleges, fojtott, tompa hangzást érek el. Így van megírva a tétel első fele, majd egy lényeges résznél elkezdem használni a többi ventilt, és ekkor a tompa hang hirtelen átvált éles, markáns hanggá. Ennek a műnek még az a különlegessége, hogy az egyik tételben valósággal ordítani kell a színpadon, szóval még a színészi ambíciónkat is elő lehet venni…a közönség ilyenkor rögtön felkapja a fejét.

-Összesen hány trombitája van otthon?

-Most összesen öt hangszer van nálam, de nem mindet használom. Az ötből kettő a sajátom.

–Mikor jut el valaki odáig, hogy saját hangszere legyen?

-Azt gondolom, hogy erre meg kell érni. Magyarországon a zeneiskolák biztosítanak hangszert, ezek általában elég ütött-kopott állapotban vannak, bár egy kisgyerek amúgy sem tud még annyira vigyázni rá, könnyen el is hangolja. Szerintem úgy a konzervatórium vége felé érdemes saját hangszerben gondolkodni, akkor jut el az ember olyan érettségi fokra, hogy már fel tudja mérni, mit is jelent ez.

–Ezt a néhány héttel ezelőtt kapott deutsche trombitát már megszokta?

–Igen, kezdek hozzászokni, de ezt a német rendszerű hangszert egészen másképp kell megfogni, mint azt, amivel eddig játszottam. Másképp áll a kezemben. Európában – Franciaország és Anglia kivételével – már majdnem mindenhol ezen fújnak, és egyre inkább Magyarországon is. Alapvető különbség, hogy ezen a bal kezemen a gyűrűsujjat bele kell akasztani egy gyűrűbe, és tulajdonképpen ezzel az egy ujjammal tartom az egész trombitát. Éjszaka néha arra ébredek, hogy elkezd zsibbadni a kezem, pedig már egy hónapja nálam van a hangszer. Súlyát tekintve nem nehéz, mégis borzasztóan elfárad tőle a kezem.

-Három trombitát most megmutatott. A másik kettő, ami otthon van, vár a következő bevetésre?

-Igen, pillanatnyilag a szekrényben vannak, de azokra is nagyon vigyázok, rendszeresen előveszem mindkettőt, és gyakorolok rajtuk. Olyan még nem volt, hogy mind az ötöt egyszerre kellett volna használni, amikor megnézem a naptáramat, mindig előre látom, melyik lesz most éppen porondon. Ahogy az előbb is mondtam, a leggyakrabban a C trombitát használom, zenekarban is, szólóban is. Utána következik a pikoló.

-És hogyan néz ki a trombitaápolási szertartás? Csak törölgetni kell a hangszereket?

–Mielőtt egy speciális textillel letörölném kívül, belül is ki kell tisztítani a trombitát. Erre havonta egyszer kerül sor. Ez egyébként nagyon egyszerű, a gitáros lakótársam a mai napig nem érti, hogy hogyan merem Sunlichttal és forró vízzel átmosni…

–Tehát kvázi mosógatószerrel és szivaccsal elmosogatja?

-Tulajdonképpen igen. Félévente pedig elviszem hangszerészhez egy teljes generálra.

–Az előbb mutatott nekem kis üvegeket – úgy néznek ki, mint a szállodai samponok.

-Ezek a különböző sűrűségű olajak, amelyekkel mindennap olajozzuk a ventileket. Rengeteg fajta van ezekből is, kinek mi áll közel a szívéhez, illetve az ujjaihoz. Ez a piszton B trombita volt egyébként az első hangszer, amit újonnan kaptam meg, én fújtam be, csak én játszottam rajta. Tudom, hogy ezeket a gombokat én járattam be. Ilyen nüansznyi különbségeket is meg lehet érezni trombita és trombita között.

–Egymáshoz szoktak a hangszerrel…

-Igen, és ha egy másik hangszeren kezdek játszani, érzem, hogy nem úgy járatódtak be ezek a ventilek, mint az én trombitámon, másképp surlódnak, van, ahol könnyebb, máshol nehezebb lenyomni. Ez érdekes, és nem is nagyon szoktunk erről beszélni, de tényleg van ilyen: fém, és mégis alakul folyamatosan

–Akkor megnyugtató lehet ezen játszani, ismeri minden apró részletében.

-Persze, és ezért is könnyebb a helyzetünk, mint például a zongoristáké, akik mindig más hangszeren játszanak. Én ebből a szempontból nyugodtabban állok ki a színpadra, mert bármi történik a trombitával, tudom korrigálni, biztonságban érzem magam vele.

Bokor Gabriella